Miközben a tokiói olimpia éremtáblázatának élén megszokott módon a világ legnagyobb országai végeztek, az itthoni szurkolók számára nagy öröm volt, hogy a magyar sportolók relatíve nagy mennyiségű érmet halmoztak fel újra. Igen nagy számban léteznek azonban olyan országok is, melyek számára a nemesfémhegyek helyett minden apró siker különleges jelentőséggel bír. Az alábbi cikkben így arra tekintünk vissza, mit is jelentett az idei olimpia az afrikai országoknak és mennyiben járulhatnak az apró örömök hozzá az arrafelé igencsak viharvert nemzeti önbecsülés megerősítéséhez.

(a cikk eredetije a bunteto.com-on jelent meg)

A BL-döntővel véget ért a sűrített 2020/21-es szezon a futballvilág krémje számára és eljött az értékelések ideje. Immár hat éves múltra visszatekintő hagyományunk szerint így számba vesszük, hogy az európai bajnokságokban egyre nagyobb számban megforduló afrikai légiósok közül kik nyújtották a legmeggyőzőbb teljesítményt, így ugyanis alkalmunk van megemlékezni a történelmi tettet végrehajtó kapusoktól a legkomolyabb hegemóniát megtörő hátvédeken keresztül és a legfelkapottabb középpályásokon át az új gólvágókig.

És talpra szököm, mint a Hírhozó, és kifejezem Afrikát,
mint a merő szemű maszkok szobrásza,

Kedd este az Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) hagyományos gáláján Sadio Manét hirdették ki a 2019-es év legjobb afrikai labdarúgójának, aki így a második szenegáli és összesen a tizennyolcadik győztes lett a díj 27 éves történetében. A Liverpool csatárának sikere persze azért sem meglepetés, mert decemberben a France Football ceremóniáján is őt taksálták a legelőkelőbb helyre a kontinensről, mégpedig a világ negyedik legjobbjaként, így pedig mindössze a harmadik olyan afrikai labdarúgó lett, akit ilyen magasan rangsoroltak az Aranylabda-szavazáson. Mané ezzel nem csak az Afrika-kupa algériai elhódításában főszerepet játszó Rijad Mahrezt előzte meg 2019-ben, hanem klubtársát, az angol Premier League-ben vele társgólkirály és szintén BL-győztes Mohamed Szalahot is, aki pedig az elmúlt két évben gyűjtötte be ezt a kitüntetést. A hazai kontinensbajnokságon azonban Egyiptom túl korán búcsúzni kényszerült, ami hozzájárulhatott a trónfosztáshoz, ugyanakkor egy hosszabb folyamat eredményének is tekinthetjük, hogy Sadio Mané felért a kontinens csúcsára, hiszen voltaképpen már a díjátadó gála előtt ő lett Afrika új kedvence.

Am. No. King.

27 esztendősen a jövője persze még kérdéses, egy klubváltásra is érzékenyen reagálhat akár a teljesítménye, új környezetbe kerülve új kihívások is érhetik, így akár feljebb, akár lejjebb is vezethet még számára az út. Az alábbi posztban viszont most annak igyekszünk utánajárni,

1. hogyan jutott Sadio Mané egy a legnagyobb tisztelet mellett is világvégi porfészeknek nevezhető dél-szenegáli falucskából számos megpróbáltatáson keresztül az afrikai labdarúgás trónjára,
2. valamint hogy hol tart jelenleg karrierje, miben fejlődött annyit az utóbbi években, aminek az elismeréseket köszönheti,
3. illetve mely gyengeségei jelenthetnek még előrelépési lehetőséget további pályafutása során.

Pénteken Algéria győzelmével véget ért az idei Afrika-kupa, melyet először rendeztek az év közepén és először 24 csapat részvételével. A ráhangolódás időszakával együtt bőségesen több, mint egy hónapon keresztül a megszokottnál nagyobb aktivitással követte a Mesebeli Afrika is az eseményeket, ezen felületen másodszor, de korábban már a négy évvel ezelőtti tornát is végigkísértük. Itt az ideje, hogy hagyományainknak megfelelően mérleget vonjunk az idei tornáról, mégpedig ezúttal különböző leg-kategóriák mentén.

Az ezúttal is bebizonyosodott, hogy az Afrika-kupán nincsenek egyértelmű favoritok, hanem akár 10-12 csapat is reális győzelmi eséllyel vág neki a kontinensviadalnak, az pedig végképp csalóka támpont, ha a keretekben található európai légiósok mennyiségéből és minőségéből akar tájékozódni valaki. Az olyan kijelentéseket is fenntartásokkal kell kezelnünk, hogy az európai szurkoló számára pusztán ennek a tornának (vagy épp csak egy-egy meccsének) az élvezeti értéke bármilyen komoly alapot jelenthetne az afrikai labdarúgás színvonalának megítélésében, hiszen az Afrika-kupa jelentősége csak részletesebb háttérismerettel értelmezhető. Így miután sorra vesszük az idei ANK legjeit, erről is lamentálunk még kissé részletesebben.

Igazi álompárosításban rendezik meg a 32. Afrikai Nemzetek Kupájának döntőjét péntek este 21 órától a Cairo International Stadiumban, hiszen nem épp megszokott módon az a két gárda jutott be a fináléba, mely a torna során a legmeggyőzőbb teljesítményt nyújtotta. Szenegál és Algéria már a csoportkörben összeakadtak egymással, ahol akkor még meglepetésnek számított, hogy a sivatagi rókák diadalmaskodtak 1-0-ra. Ezt a meccset jelen sorok írójának a helyszínen volt szerencséje megtekinteni javarészt szenegáli szurkolókkal, akik akkor nagyon borúlátóak voltak csapatuk jövőjét illetően. Azóta viszont néhány személybeli módosítás után belelendültek Teranga oroszlánjai is, hiszen a későbbiekben már gólt sem kaptak és minden meccsükön kikínlódták a sikert, miközben Algéria nagy menetelésével korábbi legyőzőjük is alaposan felértékelődött.

A két csapat formája így talán ellentétesen módosult, hiszen a főként lélekben megerősödő Szenegál az egyenes kieséses szakaszban sorra hozta az 1-0-s meccseit, míg a talán kicsit fáradni látszó Algéria egyre nehezebben boldogult. Csakhogy az Afrika-kupa fináléja előtt rendhagyó módon most öt nap pihenő áll a csapatok rendelkezésére, ráadásul a sivatagi rókák taktikájának voltaképpen fekszik a szenegáli harcmodor. Mindkét csapatból hiányozni fogy egy-egy nagyon fontos játékos, de talán Teranga oroszlánjainak még jelentősebb érvágás az eltiltott Kalidou Koulibaly elvesztése, mint Algériának a rendkívül dinamikus jobbhátvédé, Juszef Atalé. Mindezeket figyelembe véve összességében fifty-fifty-nek láthatjuk az esélyeket, amit a fogadóirodák ajánlatai is hűen tükröznek, hiszen az oddschecker 19 céget vizsgáló átlagai alapján a szenegáli győzelemre 2,75-szörös, az algériaiaira 2,83-szoros pénzzel lehet számolni, a döntetlenre pedig átlagban 2,89-es szorzót ajánlanak.

Bár mindkét válogatott hagyományosan a kontinens labdarúgásának élvonalába tartozik, Algériában 29 éve várnak már egy második ANK-sikerre, miközben Szenegálnak pedig még sohasem sikerült elhódítania a trófeát, így a találkozót akkora várakozás előzi meg mindkét országban, hogy végül az egyik oldalon bizonyosan sírás lesz a döntő vége. Sőt, könnyen feltételezhetjük, hogy vagy a fájdalom, vagy a hosszú, hosszú várakozás után elért siker feletti öröm és meghatottság mindkét oldalon könnyeket csal majd elő.