Csoda a semmiből
Amikor Arsene Wenger 1988 márciusában Marokkóba utazott, hogy az éppen ott zajló Afrika-kupán keressen az AS Monaco számára egy-egy csiszolatlan gyémántot, az akkor éppen Kamerunt tornagyőzelemre vezető Claude Le Roy meglepő tanácsot adott neki. A „szelídíthetetlen oroszlánok” francia szövetségi kapitánya ugyanis nem a saját aranyérmes csapatából ajánlott valakit régi barátja figyelmébe, hanem egy még a kontinens futballtérképén sem nagyon jegyzett országból, Libériából származó támadóról áradozott neki.
Az azóta Afrikában „fehér mágusként” elhíresült mester már akkor is tudta, mit beszél (vagy még jobban is, mint manapság). Az akkor még George Opong nevet használó támadó ugyanis éppen a kameruni bajnokság egyik legnagyobb durranása volt. Háta mögött már két libériai bajnoki címmel igazolt 21 esztendősen a Tonnerre KC gárdájához (Roger Milla egykori klubjához), ahol rögtön bemutatkozó mérkőzésén egy duplával tette le a névjegyét a Canon elleni yaoundéi derbin. Később is folyamatosan szállította a gólokat csapatának, mégpedig olyan játszótársak között, mint a két évvel később vb-negyeddöntőig menetelő válogatott csapatkapitánya, Stephen Tataw vagy balhátvédje, Bertin Ebwellé, de a később a „Super Deporban” is megforduló hálóőr, Jacques Songo’o is a Tonnerre kapuját védte ekkor még.
Anyagilag is nagy előrelépés volt a libériai tehetségnek a profi légióskodás. Hazájában hiába volt a legpatinásabb egyesület, az Invincible Eleven tagjaként gólkirály, a labdarúgás mellett telefonközpontosként is dolgoznia kellett, hogy megéljen és támogassa az édesapja halála óta vele együtt 13 gyereket felnevelő nagymamáját.t.
A libériai főváros, Monrovia külterületének egyik áram- és folyóvízellátás nélküli bádogvárosából nézve már-már fényűzőnek számított, hogy Yaoundéban egy valódi apartmant oszthatott meg klubja többi ifjú tehetségével.
Mivel a nyolcvanas években még nyoma sem volt a ma már szinte mindenre kiterjedő statisztikai adatbázisoknak, a Monaco akkori sportigazgatója, Henri Biancheri személyesen utazott Kamerunba, hogy saját szemével is lássa a csodacsatárt, majd rögtön nyélbe is ütötte az üzletet és alig 12 ezer font ellenében Európába költöztette George Weah-t 1988 nyarán.
Jobbra a ház, melyben George Opong Weah nevelkedett Monrovia külvárosában (forrás: jeuneafrique.com)
A fényűzésbe
Akkoriban még egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy egy afrikai tehetség Európába kerüljön, a következő Afrika-kupán például még csak 28 légiós vett részt. Ennek a kevésbé kiépült scout-hálózatok és a kontinens futballjának lekezelése mellett javarészt az is oka volt, hogy még csak három légiós szerepelhetett az európai csapatokban, így ezekre a helyekre sokszor inkább nemzetközi sztárok kerültek, mint ismeretlen tehetségek, akiknek a felfuttatása még nagy munkát igényelt. Az ekkor már 22 éves George Weah beilleszkedése sem ment éppen zökkenőmentesen, az éppen francia bajnoki címvédő játékosok visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy igencsak szkeptikusan figyelték első ügyetlenkedéseit, de nagy szerencséjére Arsene Wenger az első pillanattól meglátta benne a párját ritkító potenciált. A csapat angol válogatott légiósát, Mark Hateley-t bízta meg vele, hogy támogassa a nyelvi gondok leküzdésében, majd külön étrend kidolgozásával segített Weah-nak izmosodni és fokozatosan építette be a hercegségbeliek csapatába – hatékonyabbra csiszolva sokszor még zavaros cseleit és finomítva a technikáját.
A libériai támadó első góljára egészen a 13. fordulóig kellett várni, amikoris duplázott a Strasbourg ellen, de igazából akkor győzött meg mindenkit a fontosságáról, amikor a BEK első fordulójában az izlandi Valur ellen jó negyven méterről lőtt továbbjutást érő gólt a váratlanul megszenvedő monacóiak színeiben. Első európai szezonjában végül 16 gólig jutott és megkapta közben az év legjobb afrikai labdarúgójának járó díjat is, melyet ekkor még a France Football osztott ki. Természetesen a családját is támogatta és gyakran látta vendégül a monte-carlói paradicsomban, ahol legeredményesebb szezonja a negyedik és egyben utolsó volt. Akkor 18 bajnoki gól (és 7 gólpassz) mellé négy jutott a Kupagyőztesek Európa Kupájában is. Közben azonban „csak” egy francia kupagyőzelem akadt horogra trófeaként, így a Werder Bremen ellen elbukott KEK-finálé nagy csalódást jelentett Weah számára, aki így végül a Canal+ ambíciózus támogatásával kirajzolódó első nagy PSG-projekthez igazolt.
George Weah és Arsene Wenger a Monacóban (forrás: lequipe.fr)
A világhír
Ekkor már mélyen a zsebükbe kellett nyúlni a párizsiaknak, hogy megszerezzék Weah játékjogát, hiszen 6,5 millió eurót fizettek érte 1992 júliusában. Ez a manapság röpködő százmilliós transzferektől ugyan messze elmarad, addig a nyárig azonban a világ legdrágább labdarúgójának Roberto Baggio számított a Juventus 8 milliós firenzei bevásárlásával, és bizony kevesek tudták megfizetni Weah árát. A libériai támadó addigra már egészen komplett csatárrá nőtte ki magát Wenger kezei alatt, Párizsban pedig a korábbi villámgyors kiugrások, bombagólok és felhőfejesek után megjelentek a palettáján a szólógólok is. Cselsorozatai közül is kiváltképp elhíresült a Bajnokok Ligája elődöntőben a Bayern Münchennek rúgott parádés találata, melyre külön is kitértünk már a PSG első nagy BL-meneteléséről szóló nosztalgiacikkünkben.
Annak a sorozatnak Weah végül gólkirálya is lett, így az elődöntőben a csapatát búcsúztató AC Milan le is igazolta a következő nyáron.
A világ legszűkebb futballkrémjéhez tartozó Berlusconi-egylet már 1995 őszén egyértelművé tette, hogy az akkor a világ legerősebb bajnokságának számító Serie A-ban vissza akarja szerezni a scudettót, miközben az UEFA-kupában is magabiztosan lépkedett előre Fabio Capello alakulata.
Mindebben Weah-nak is komoly érdemei voltak. Szeptember közepén például hatalmasat játszott az AS Roma ellen, amikor az ő duplájával fordított a Milan a Stadio Olimpicóban, de a címvédő Juventus ellen is az ő gólja jelentette végül a győzelmet, a Laziónak is győztes szólógólt lőtt, mint ahogy az európai porondon a Sparta Prahát is az ő duplája fektette két vállra.
Mindeközben Weah Libéria válogatottját is kvalifikálta története során először az Afrikai Nemzetek Kupájára – többek között a jóval esélyesebb Szenegált is kiejtve -, így a neve a szakemberek és az újságírók között egyaránt a legnagyobbak közé került. Ez volt ráadásul az az év, amikor a France Football úgy döntött, nem csak európai labdarúgó, hanem bármilyen Európában játszó légiós is megkaphatja az Aranylabdát, így talán némiképp reprezentatív jelleggel, de távolról sem érdemtelenül George Weah-ra esett az újságírók választása, majd a FIFA-tól is megkapta az év legjobb játékosának járó díjat. Olyan játékosok előtt emelték a legmagasabb piedesztálra máig egyedüli afrikaiként, mint az Ajax Amsterdammal BL-t nyerő Jari Litmanen és Patrick Kluivert, a német válogatottban és a Bayern Münchenben gólokat termelő Jürgen Klinsmann, az olasz bajnok Juventusban a szárnyait bontogató Alessandro Del Piero vagy milánói csapattársa, Paolo Maldini.
Az AC Milan végül visszahódította az olasz bajnoki címet, a libériai csatár pedig három éven keresztül maradt a gárda házi gólkirálya olyan játékosok között, mint Roberto Baggio, Marco Simone, Dejan Szavicsevics, Zvonimir Boban, majd Patrick Kluivert és Leonardo. Az évek alatt számos fantasztikus gólt lőtt, melyek közül a legemlékezetesebb talán a Verona elleni szólója, hiszen a saját tizenhatosán belülről indulva tört megállíthatatlanul egészen az ellenfél kapujáig. A házi góllövő trónról végül 34 éves korában taszította le Oliver Bierhoff, amikor egy újabb scudettót is behúztak még a csapattal.
Társadalmi felelősség
Rövidebb angliai és franciaországi kitérőt követően elhagyta Európát és az Egyesült Arab Emírségekben fejezte be a karrierjét, miközben a libériai válogatottal csodaszámba menő módon csak egyetlen ponttal maradtak le a 2002-es világbajnokságról Nigéria mögött (közben Ghánát is megelőzve). A kontinensbajnokságon viszont abban az évben újra részt vehettek, ahol Weah még gólt is szerzett 36 esztendősen.
Már játékospályafutása során sem csak közvetlen családja támogatása lebegett a szeme előtt, hanem szorosan követte a hazájából érkező híreket is, így komoly aggodalommal töltötték el az 1989-es és 2003-as véres polgárháború fejleményei. Utóbbi nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy visszavonulása után azonnal politikai pályára adta a fejét és már 2004-ben létrehozta a Congress for Democratic Change nevű pártot. 2005-ben hazájában az elnöki, majd 2011-ben az alelnöki posztért szállt versenybe, de ekkor még alulmaradt a választásokon a hagyományos libériai elit tagjaival szemben.
Az országot ugyanis az Egyesült Államokban felszabadított és gyakran relatíve vagyonosként Afrikába visszatérő feketék alapították a XIX. század közepén. Ez az amerikai származású, távoli gyökereiben öntudatos és függetlenségét fontosnak tartó vezető réteg tette lehetővé, hogy Libéria mindvégig ellenálljon a gyarmatosításnak. Ugyanakkor a súlyos gazdasági problémákkal, szociális kihívásokkal, egészségügyi válságokkal sokszor nem tudott mit kezdeni, így a belső társadalmi feszültségeknek részben még okozója is lett. Ezzel a leszármazottaiban is tehetős elittel szemben a nép gyermekeként lépett fel a területen őslakos kru törzsből származó, a nyomorból kinövő Weah, még ha valójában már ő is messze eltávolodott a nyomorgó külvárosok bádogkunyhóitól. Jamaikai származású feleségét Amerikában ismerte meg, így már európai karrierje alatt is minden szabadidejét New Yorkban töltötte, ott születtek gyermekei is, akik közül az ígéretes futballkarrier előtt álló Timothy az amerikai válogatott tagja lett.
George Weah az ENSZ-ben Libéria elnökeként (forrás: hrw.org)
A korábbi politikai kampányokban ezt rendre fel is hozták vele szemben, mint ahogy eleinte iskolázatlanságát is. Közben azonban leérettségizett, majd elvégezte Londonban a Parkwood University sportmenedzser szakát és Miamiban a DeVry University-n is szerzett egy diplomát üzleti menedzsmentből. Mindezek után már elnyerte Libéria legfontosabb megyéjének, Monserradónak a szenátori titulusát, majd 2017 decemberében, a legutóbbi választásokon már az elnöki kandidálása is sikeresnek bizonyult. A helyi törvények értelmében hat évre nyerte el az elnökséget, tehát csak 2023-ban írnak ki új választásokat, Weah támogatottsága azonban cseppet sem teljes körű Libériában. Nemrég például azzal is magára haragította ellenzőit, hogy a legmagasabb állami kitüntetésben részesítette Arsene Wengert és Claude Le Roy-t, akik az ő pályafutásában ugyan hatalmas szerepet játszottak, az országhoz ezen kívül nem sok közük volt. A COVID előtt is volt több tömegmegmozdulás az országot sújtó gazdasági válság miatt, a tüntetéseket pedig helyenként túl erőteljes fellépéssel verte szét a rendőrség, amit szintén Weah fejére olvasnak. Furcsa jelenség, hogy korábbi zenei ambícióit folytatva elnökként is részt vett egy, a koronavírus veszélyeit és elkerülési-, kezelési módjait bemutató dal elkészítésében.
Az tehát igencsak kétséges, hogyan folytatódik majd George Weah politikai karrierje és hogyan ítéli majd meg azt az utókor, labdarúgó-pályafutásával azonban kiváltságos helyet foglal el Afrika legjobbjai között és örökre inspirációul szolgálhat a kontinens hasonlóan nehéz helyzetből induló tehetségeinek.
