Miközben a tokiói olimpia éremtáblázatának élén megszokott módon a világ legnagyobb országai végeztek, az itthoni szurkolók számára nagy öröm volt, hogy a magyar sportolók relatíve nagy mennyiségű érmet halmoztak fel újra. Igen nagy számban léteznek azonban olyan országok is, melyek számára a nemesfémhegyek helyett minden apró siker különleges jelentőséggel bír. Az alábbi cikkben így arra tekintünk vissza, mit is jelentett az idei olimpia az afrikai országoknak és mennyiben járulhatnak az apró örömök hozzá az arrafelé igencsak viharvert nemzeti önbecsülés megerősítéséhez.
(a cikk eredetije a bunteto.com-on jelent meg)
Az afrikai országok számára az olimpiai- és sportsikerek azért is bírnak különleges jelentőséggel, mert nagyon fontos szerepet töltenek be az ingatag lábakon álló nemzeti identitás kialakításában és megerősítésében. Számos ország határai ugyanis nem „természetes” módon alakultak ki, hanem még a gyarmati időkben húzták meg őket az európai megszállók és ezek mentén tudtak csak kialakulni aztán független államok - leginkább az 1950-es és '60-as években. Így egy-egy nagyobb törzs képviselői több országra kiterjedően jelennek meg (csak kiragadott példaként: szenufók élnek Elefántcsontparton, Maliban, Burkina Fasóban és Ghánában is), miközben mondjuk Nigériában 8 nagyobb népcsoportot és több mint 100 különböző nyelvet tartanak nyilván.
Így aztán a futballválogatottak mögött kialakuló hatalmas szurkolói bázis, valamint némileg visszafogottabban az olimpiai sikerek is nagyban hozzájárulnak a közös identitás kialakításához. Mindemellett a teljesítmények nemzetközi elismerése révén a történelmi gyökerű, kollektív kisebbrendűségi komplexusok feloldásában is fontos minden apró győzelem a sportpályákon, és egyben alkalmas a szinte kilátástalan infrastrukturális és gazdasági problémák elfedésére.
Ráadásul nem csak az egyes országokon belül jön létre egyfajta összetartó erő ezen eredmények által, hanem az olimpiák során is jól érezhető a kontinentális testvériesség megléte, hiszen fokozott figyelemmel követik a helyi médiumok és a szurkolók a többi afrikai ország versenyzőit is és folyamatosan számontartják a közös teljesítményt. Tokióban relatíve szerény éremtermés jött össze Afrikának, ugyanakkor most is születtek történelmi sikerek. Végül eggyel több aranyérem sikeredett az idei játékokon (11), mint legutóbb Rióban (10). Ez elmaradt a londoni és a pekingi rekordtól (13-13 arany), az összes dobogós helyezés tekintetében pedig az elmúlt három olimpia mindegyike erősebb volt a mostaninál.
Fotó: supersports.com
Klasszikus olimpiai országok fent...
Ahogy az olimpiai játékok és Afrika kapcsolatának ellentmondásos kezdeteiről már beharangozónkban is említést tettünk, Dél-Afrika és Egyiptom voltak az első országok, melyek képviseltették magukat a játékokon és elkezdtek sikereket elérni. Azóta viszont mindkét pionír visszább szorult a kontinentális éremtáblázatokon, igaz, Tokióban is ők állították fel a legnépesebb küldöttséget a földrészről.
Egyiptom esetében egy fajta olimpiai reneszánszról is beszélhetünk, hiszen korábban soha nem szerzett az ország még egyetlen olimpián sem hat érmet, ami persze alaposan elmarad a 20 magyar medáltól, de ez is jól mutatja, mennyire más a lépték. Most ráadásul 2004 után először örülhettek újra az egyiptomi szurkolók aranyéremnek, mely a korai sikerek ellenére az elmúlt 70 évben mindössze a második alkalom volt a legfényesebb medál megünneplésére. Elsősorban a küzdősportokban jeleskedtek az ország olimpikonjai, a meglepő módon lassan afrikai specialitássá váló taekwondóban a női 67 kg-ban Hedájá Málák, férfi 80 kg-ban pedig Szejf Ejsza szerzett bronzérmet, akárcsak kötöttfogású birkózásban a 67 kg-osok között Mohamed Ibrahim el-Szájed. A csattanót a játékok végére a női karatékák hozták el, hiszen miután a kétszeres világbajnok Giana Fáruk magabiztos telejesítménye közben botlott egyet és bronzérmes lett, a 61 kg feletti hölgyek küzdelmében a civilben gyógyszerész Ferjál Abdelaziz már nem talált legyőzőre és szinte eksztatikus állapotban lett 22 esztendősen az ország első női aranyérmese.
Emellett is volt oka örömre az egyiptomi szurkolóknak, hiszen öttusában Afrika első olimpiai dobogósa lett az alig 21 esztendős Ahmed el-Zsendi, aki a záró lézerfutás előtt ugyan még csak a 13. helyen állt, végül ott hatalmasat küzdve és remekül lőve egészen a második helyig jött előre. Mindeközben az éremszerzés ugyan nem jött össze, mégis hatalmas fegyvertényt hajtott végre a férfi kézilabda-válogatott, hiszen az olimpiák történetében először jutott a legjobb négy közé a kontinens képviseletében. A korábban játékosként Szegeden is megforduló, a Vardarral aztán edzőként már BL-t is nyerő spanyol Roberto García Parrondo által irányított csapat többek között a svédeket és a németeket is legyőzte az általában szélsőségesen Európa-centrikus sportág legnagyobbjai közül, a Telekom Veszprém jobbátlövőjét, a még mindig csak 23 esztendős Jahja Omárt pedig a torna álomcsapatába is beválasztották.
Ferjál Abdelaziz karatéban szerzett aranyérmet
... és lent
Dél-Afrika idei olimpiája már távolról sem sikerült ilyen jól, hiszen az Apartheid utáni visszatérés óta a harmadik leghalványabb teljesítmény született meg Tokióban, mindössze három éremmel. Ezeket rendre hölgyek szerezték, a szurkolók számára a legkedvesebb pedig a 100 méteren ezüstérmes Tatjana Schoenmaker ragyogó világcsúcsa és aranyérme lett 200 méteres mellúszásban. Az új sportágak közül szörfben Bianca Buitendag nyert bravúros ezüstérmet a sportág legnagyobb női alakja, az amerikai Carissa Moore-ral szemben alulmaradva a fináléban.
Megemlíthetjük még, hogy golfban a dél-afrikai születésű Rory Sabbatini felesége hazájának, Szlovákiának szerzett végül egy ezüstérmet, a hetesrögbi válogatott pedig hat összecsapásából ugyan csak egyetlen vereséget szenvedett, de azt a legrosszabb pillanatban, így ezúttal érem nélkül maradt és ezzel az ötödik helyen kötött ki a legutóbbi vb-n dobogós gárda.
Az igazán nagy csalódás azonban az volt, hogy atlétikában a legutóbbi két arany és két ezüst után Tokióban dobogó nélkül maradt Dél-Afrika. Ennek a jó esélyekkel érkező 4x100-as férfi váltó selejtezőbeli elváltása mellett a legfőbb oka Caster Semenya meghurcolása volt, hiszen az új, szinte egy az egyben rá szabott tesztoszteron-szabályok miatt a legerősebb számaiban csak durva beavatkozással indulhatott volna, így végül el sem jutott Japánba. Mivel a 400, a 800 és az 1500 méteren induló futónőknek immár mesterségesen, gyógyszerekkel kell(ene) 5 nmol/L szint alatt tartani a tesztoszteron szintjüket, így drasztikusan lerontják a teljesítményüket, az egészségügyi kockázatokról nem is beszélve, erre pedig inkább nemet mondott a kétszeres olimpiai bajnok dél-afrikai futónő, két legerősebb számában pedig egy amerikai aranyérem mellé például egy amerikai bronz és két brit ezüst is született. 
Tatjana Schoenmaker mentette meg Dél-Afrika becsületét
Az atlétika kelet-afrikai királyai – gyakran már európai színekben
Ha viszont már a sportok királynője szóba került, azt is meg kell állapítanunk, hogy atlétikában a mostani 23-nál kevesebb érmet Afrika utoljára majd’ 30 éve, 1992-ben szerzett. Ehhez nagyban az is hozzájárult, hogy egyre nagyobb az Afrikában születő, ottani körülmények között felnövő, majd jóval feljettebb infrastuktúrába kerülő és végül javarészt európai színekben induló konkurencia. Tokióban összesen két arany-, három ezüst- és három bronzérmet szereztek afrikai atléták más ország színeiben (javarészt afrikai színekben versenyző ellenfelek elől), ha pedig ezt hozzáadnánk a kontinentális összterméshez, akkor a 31 medál már minden idők legkiemelkedőbb kontinentális termése lenne a sportágban.
A legeredményesebb Európába került sportoló az etiópiai születésű, majd 15 évesen Hollandiába került Sifan Hassan lett Tokióban két aranyérmével (női 5000 és 10 000 méter). Előbbi távon öt afrikai sportolónő követte, de utóbbin is egy kenyait szorított le a dobogóról a második helyen végző, szintén etióp születésű, de 22 esztendősen Bahrein színeire váltó Kalikidan Gezahegnével egyetemben. Igencsak emblematikus lett a maratoni futás befutója is, ahol a dobogóért küzdő két szomáliai születésű futó, a Hollandiát képviselő Abdi Nageeye és a Belgiumnak érmet szerző Bashir Abdi egymást biztatva értek fel a dobogóra, lehajrázva így a kenyai Lawrence Cheronót.
A számot viszont a kenyai favorit, a kiemelt képünkön is látható Eliud Kipchoge magabiztosan megnyerte, ezzel beírta magát minden idők legnagyobb atlétáinak legszűkebb elitjébe. Olimpiai címvédés ugyanis eddig csak kettő fordult elő a maratoni futásban, melyek közül ráadásul a másodikat kissé beárnyékolja a moszkvai olimpia széles körű bojkottja (minek következtében az év 10 legerősebb idejét produkáló futó közül 8 nem volt ott Moszkvában), az első pedig a már általunk is megénekelt legendás Abebe Bikiláé volt.
A kenyaiak amúgy is a legeredményesebbek lettek az idei játékokon is az afrikai országok közül, hiszen a női maratont Peres Jepchirchir nyerte, a női 1500 métert Faith Kipyegon és egy viszonylag rövid számban, férfi 800 méteren elhozta az aranyérmet Emmanuel Korir is (így zsinórban már nem kevesebb, mint negyedik alkalommal diadalmaskodott ezen a távon Kenya), ráadásul a női maratonhoz hasonlóan itt is kettős kenyai siker született Tokióban.
A korábbi cikkünkben már kivesézett okokból továbbra is elsöprő a kelet-afrikai dominancia a hosszútávfutó számokban. Tízezer méteren például az alig 21 esztendős, az etióp falvak között hagyományosan futva felcseperedő Selemon Barega megelőzte az ugandai favoritokat, köztük a világcsúcstartó Joshua Cheptegeit, aki ugyan az ezüstérmet is széles mosollyal ünnepelte, de azért az 5000 méter megnyerésével lett alighanem igazán elégedett. Négyszáz méternél hosszabb távon csak két nem kelet-afrikai születésű siker született idén a férfi 1500 métert megnyerő norvég Jakob Ingebrigtsen és a 3000 méteres akadályfutásban történelmi módon diadalmaskodó marokkói Szofián el-Bákkáli révén, utóbbi ugyanis 1987 óta az első nem kenyai születésű atléta, aki vb-n vagy olimpián első helyen végzett ebben a számban.
Az etióp Selemon Barega megelőzte az ugandai favoritokat 10 ezer méteren
Nemzeti hősök és hősnők
Nem csak Marokkó szerzett azonban történelmi aranyérmet, hanem több afrikai ország számára is ritkán látott sikereket hozott a tokiói olimpia. Észak-Afrikánál maradva például Tunézia előbb taekwondóban az alig 19 éves nyurga tehetség, Mohamed Khalil Zsendubi révén az 58 kg-osok között szerzett egy minden várakozást felülmúló ezüstérmet, majd úszásban a teljes játékok egyik legnagyobb szenzációját okozta Ahmed Háfnávi. A mindössze 18 esztendős úszó a nyolcadik, vagyis a leggyengébb idővel jutott be a 400 méteres gyorszúszás döntőjébe, ahol nagy meglepetésre végül meg is nyerte az aranyérmet a surranópályán. Ez az ország ötödik olimpiai diadalát jelentette, ezzel viszont a tunéziaiak az örökranglistán beérték az idén érem nélkül maradó nagy szomszédot, Algériát.
Vannak azonban olyan országok is a kontinensen, melyek számára egy kevésbé fényes érem is történelmi sikert jelentett Tokióban. Például a 20 millió lakosú Burkina Faso a legelső medálját ünnepelhette a játékok történetében, miután férfi hármasugrásban az amúgy elektromérnöknek készülő Hugues Fabrice Zango a harmadik helyen végzett. Egy hasonló bronzzal Botswana is mindössze második olimpiai érmét szerezte meg a 4x400-as férfi váltó révén. Ezt a kvartettet most is az immár 35 esztendős Isaak Makwala vezette, akárcsak Rióban, akkor egy nagyon szoros befutóban csúszott csak le a csapat a dobogóról, az új társakkal ezúttal viszont összejött az érem, és jöhetett a hazájukban a nagy ünneplés.
A tunéziai Háfnávi nagy meglepetésre megnyerte a 400 m gyorsúszást
Az afrikai hölgyek is kitettek magukért Tokióban, hiszen például Nigériának először szereztek érmeket női sportolók. Távolugrásban Ese Brume lett harmadik, míg a veterán birkozónő Blessing Oborududu a 68 kg-osok szabadfogású versengésében jutott a döntőig. Ott azonban alulmaradt a világbajnok Tamyra Mensah-val szemben, így végül a ghánai apától származó amerikai lett az első fekete bőrű olimpiai bajnok birkozónő.
A fantasztikus, a '90-es években négy ezüstöt begyűjtő Frankie Fredericks után Namíbiának újra érmet nyerő futónő, az alig 18 éves Christine Mboma esete meglehetősen kényes, hiszen a már emlegetett Semenyához hasonlóan neki is vele született módon, természetes biológiai adottságként magasabb a tesztoszteron szintje a nemzetközi szervezet által a nők számára önkényesen meghatározott határnál. Mivel azonban a korlátozások pillanatnyilag (egyelőre?) csak 400, 800 és 1500 méteres versenyekre érvényesek (vagyis Semenya számaira), a Nemzetközi Sportdöntőbíróság ítélete értelmében 200 méteren indulhatott Mboma a testének gyógyszeres manipulációja nélkül és ezüstérmet is nyert a számban a fenomenális jamaikai, Elaine Thompson-Herah mögött.
Érdemes azt is kiemelni, hogy Elefántcsontpartnak a legutóbbi történelmi aranyérem (Rióban a férfi taekwondósok 80 kg-os súlycsoportjában Cheick Sallah Cisse diadalmaskodott) után ezúttal egy bronz jutott ugyanebben a sportágban (Ruth Gbagbi; női 67 kg), és egy tokiói harmadik helynek örülhetett a mindmáig olimpiai aranyérem nélküli Ghána is. Utóbbiak bronzát a 20 éves bokszoló Samuel Takyi szerezte a pehelysúlyúak között, ami azt is jelenti, hogy 1920 óta mindössze két olimpián nem nyert érmet ökölvívásban Afrika, a kontinens által bojkottált 1976-os játékokon és 2012-ben Londonban. És még ha ezek közül az utolsó aranyéremig egyenesen 1996-ig is kell visszalapozni a krónikáskönyvekben, nem csak az egyes sportolók, hanem országuk lakossága számára is minden ilyen siker felért jelentőségében a legnagyobb diadallal.
