Vasárnap oly’ sok fájdalmas csalódás után Szenegál megnyerte története első Afrika-kupa trófeáját, így érdemes kicsit utánagondolni, milyen kínkeserves út vezetett a hőn áhított sikerig.

(A cikk eredetije a Büntető.com-on jelent meg)

Az afrikai labdarúgásban, ha nem is folyamatosan, de több hullámban régóta jelentős szerepet játszik Szenegál. Pedig nem lenne magától értetődő, hogy több erős generációt is fel tudjon mutatni a két magyarországnyi, de kontinentális léptékkel nem túl nagynak számító ország. GDP-je is csak a 17. a földrészen, a lakosságot pedig a többi szubszaharai területhez hasonlóan több különböző törzs teszi ki. Szenegálban nevezetesen 6-7 nagyobb, és több kisebb törzs leszármazottai keverednek, akik számára talán a legfontosabb összetartó erő a futballválogatott, avagy a Teranga oroszlánjai, mely becenévben az első szó a szenegáli vendégszeretetre utal.

Szenegál elhelyezkedése Afrikában és az országot lakó nagyobb népcsoportok 

 Könnyes futballtörténelem 

A ma ismert Szenegál 1960-ban vált önálló országgá, a helyi futballszövetség pedig 3 évvel később már csatlakozott is a CAF-hoz, hogy a következő Afrika-kupa selejtezőin már meg is előzze Guineát és Malit és részt vehessen az 1965-ös tornán. 

A balszerencse azonban már ekkor elkezdte üldözni Teranga oroszlánjait, ugyanis hiába értek el bravúros döntetlent a rendező Tunézia ellen az első meccsükön, majd verték meg 5-1-re Etiópiát, holtversenyben végeztek így a két vetélytárs meccsén 4-0-ra diadalmaskodó hazaiakkal, mert akkor még a több lőtt gól nem számított pontazonosság esetén az összevetésben. Így aztán sorsolásra került sor, melyből Tunézia jött ki sikerrel, a csalódott szenegáliak pedig végül a bronzmeccset is elbukták Elefántcsontpart ellen. 

Az 1965-ös Afrika-kupán debütáló szenegáli válogatott 

Ezután 15 évig a csoportkör elérése is ritkaságszámba ment Szenegál számára, de a Franciaországgal való szoros kapcsolat miatt a kilencvenes évekre igen szép számú európai légiós verbuválódott a nemzeti csapatba, akik az otthoninál sokkal fejlettebb körülmények között képezhették magukat a sportban. A „fehér mágus”, azaz Claude Le Roy már olyan játékosokra számíthatott, mint az OGC Nice színeiben francia gólkirályi címet szerző Jules Bocandé, a Monacóval KEK-döntős Roger Mendy, a Club Bruggével belga bajnok Mamadou Tew, a PSG-vel francia bajnok Oumar Sène vagy a Bundesligában pallérozódó Souleymane Sané (Leroy Sané édesapja). Ehhez képest viszont az 1990-es negyedik hely után fájdalmas csalódást okozott a következő, mindmáig egyetlen alkalommal hazai pályán rendezett Afrika-kupa is, melyen a negyeddöntőben véreztek el a Teranga oroszlánjai Kamerunnal szemben egy utolsó percben kapott góllal. 

Mivel Európában a Bosman-eset után nem sokkal tágra nyitották a kapukat a világ minden tájáról érkező légiósok előtt, az ezredforduló táján már alig akadt olyan játékos a szenegáli keretben, aki ne Franciaországban légióskodott volna. A válogatott gólrekordere, Henri Camara, az olykor még saját maga számára is kiismerhetetlen cselgép, El Hadji Diouf, a karmester Khalilou Fadiga, a középpályán a kőkemény Salif Diaou és Papa Bouba Diop, a védelemben Ferdinand Coly vagy a jelenleg edzősködő Omar Daf és Habib Beye, no és persze a jelenlegi szövetségi kapitány, Aliou Cissé már mindannyian ott voltak abban a keretben, mely a 2002-es vb-n a negyeddöntőig menetelt Bruno Metsu irányításával. Előtte azonban még az év elején az Afrika-kupán is megmérettetett a nagy generáció és bár a döntőig egész magabiztosan meneteltek, ott a címvédő Kamerun büntetőkkel legyőzte őket. Aranycsapat később sem lett ebből a gárdából, hiszen folytatódott a balszerencse sorozat, a következő két tornán ugyanis egyaránt a hazai pályán játszó későbbi győztesek állították meg őket kőkemény meccseken, előbb Tunézia a negyeddöntőben, majd Egyiptom az elődöntőben. Így további keserű csalódások vezettek fel egy újabb csendesebb időszakot a szenegáli válogatott történetében, miközben a hazai liga igencsak kis költségvetésű hátteréből adódóan a kontinentális kupasorozatokból is jó 15 évre eltűntek a szenegáli klubok. 

Aliou Cissé a 2002-es Afrika-kupán játékosként és ma szövetségi kapitányként 

A tapasztalatgyűjtés fájdalmas lépcsőfokai 

Ez volt ugyanakkor az az időszak, amikor olyan akadémiák kezdték meg a működésüket az országban, melyek a jelenlegi aranygeneráció alapját is lefektették. A Patrick Vieira és Bernard Lama közreműködésével alapított Diambars FC és még inkább az FC Metz támogatását élvező Génération Foot fontos szerepvállalását már oldalunkon is kiveséztük, előbbinek most öt, utóbbinak négy neveltje vehetett át aranyérmet múlt vasárnap Yaoundéban. 

A sikerek persze nem jöttek azonnal. Aliou Cissé egy rövid ideig már másodedzőként is dolgozott a nemzeti csapat mellett 2012-ben, majd az U20-as válogatottat irányította, mígnem 2015-ben, egy csoportkörben elbukott Afrika-kupa után kinevezte őt a helyi szövetség a nemzeti csapat élére. Új pozíciójában egyik első teendője az volt, hogy meggyőzte az akkor már a Napoliban szereplő korábbi francia utánpótlásválogatott Kalidou Koulibaly-t, hogy csatlakozzon szülei hazájának válogatottjához, aki aztán a legstabilabb tagja lett a csapatnak és alighanem az egész kontinens legjobb középhátvédje is. A legnagyobb vihart ugyanakkor az kavarta, hogy Demba Bát elődjéhez, Alain Giresse-hez hasonlóan ő sem volt hajlandó számításba venni a kereteiben, nehogy a problémás játékos hírében álló egykori Chelsea-légiós megtörje a sokak által dicsért családias csapatszellemet. 

Az ANK-selejtezők nem jelenthettek gondot az akkor már Idrissa Gueye-t, a csapatkapitány Cheikhou Kouyatét és a még ifjú Sadio Manét is a soraiban tudó csapatnak, de a vb-kvalifikáció kivívása már nem volt magától értetődő. Olyannyira nem, hogy először vereséget is szenvedtek Dél-Afrikában, ezt a mérkőzést azonban újrajátszatta később az Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) az azóta eltiltott ghánai játékvezető által a hazaiaknak tévesen megítélt tizenegyese miatt (valójában Koulibaly nemesebbik szervéről pattant le a labda).  

Közben 2017-ben Aliou Cissé átesett a tűzkeresztségen az Afrika-kupán edzőként is, nem kevésbé fájdalmasan, mint játékosként. Az igen nehéznek ígérkező csoportját ugyan megnyerte tanítványaival Tunézia, Algéria és Zimbabwe előtt, miközben két új felfedezettje, az akkor 19 éves Ismaila Sarr és a 18 esztendős Krépin Diatta is igen jól mutatkoztak be a tornán, így egyre merészebbeket álmodtak a szurkolók is. A negyeddöntőben azonban 19 lövésük ellenére nem bírták bevenni a későbbi győztes (déja vu) Kamerun hálóját és ismét büntetőkkel szenvedtek vereséget a szelídíthetetlen oroszlánoktól (déja vu). A kilenc hibátlan rúgó után a sorsdöntő tizenegyest elhibázó Sadio Mané teljesen összeomlott a kiesés után és edzőinek kellett letámogatni őt a pályáról. 

Sadio Mané a 2017-es Afrika-kupa negyeddöntőjének elbukása után

Az oroszországi világbajnokság is felemás megítéléssel ért véget, hiszen legyőzték ugyan Lengyelországot, a Japánok elleni döntetlen és a Kolumbiától elszenvedett vereség azt jelentette, hogy a vb-k történetének első csapataként mindössze több sárga lapjuk miatt maradtak le a továbbjutásról. 

Ennek a kiesésnek az okai között megkerülhetetlen tényező volt Khadim Ndiaye kapus bizonytalanabb teljesítménye, így egy újabb nagyon fontos lépés volt a mai aranycsapat kiépítésében, hogy pár hónappal később az akkor a Reims-szel épp a Ligue 1-be berobbanó Edouard Mendy is csatlakozott Szenegál válogatottjához, noha korábban ő haldokló édesapja kívánságára Bissau-Guinea keretével részt vett már egy összetartáson. 

Így már igazi favoritként vágott neki a csapat 2019-es Afrika-kupának, még ha egy kellemetlen jelenet megelőzve is a tornát. Az Egyenlítői-Guineában játszott vb-selejtező mérkőzés végén Sadio Mané ismét összeomlott, ugyanis ekkor hazájában már kíméletlen kritikák kísérték a teljesítményét, ezen a találkozón is hangos füttyszó fogadta egy kihagyott ziccerét, hiszen ekkor már utolsó 11 meccsen egyetlen gól volt a termése.  

Sadio Mané összeomlása 2018 novemberében az Egyenlítői-Guinea elleni mérkőzés lefújásakor 

Az Egyiptomban rendezett kontinenstornán azonban a nehéz kezdés és az Algériától kapott figyelmeztető pofon után Mané alaposan elcsendesítette a bírálóit. A csoportkörből való továbbjutást egy duplával biztosította be ugyanis Kenya ellen, a nyolcaddöntőben ő szerezte a győztes találatot Uganda ellen, majd a Benin elleni negyeddöntőből is az ő gólpassza révén lépett tovább a csapata. Tunéziával viszont nagyon kiélezett csatát vívtak, ahol a hajrában mindkét gárda kihagyott egy-egy tizenegyest, majd a hosszabbításban egy szerencsés öngólnak köszönhetően lépett a fináléba Szenegál. Ott viszont másodszor sem volt ellenszerük a roppant masszív társasággá érő Algériával szemben és egy szerencsétlenül a kapujukba hulló labdával alulmaradtak. Aliou Cissé pedig játékospályafutása után edzőként is kénytelen volt megízlelni az elvesztett ANK-döntő keserűségét.  Az újabb fájdalmas csalódás ellenére, vagy talán épp azért, a szenegáli válogatott egyre inkább összeérett és kulcsjátékosai is egyre magasabb szintre törtek. Sadio Mané megnyerte a Liverpoollal az európai Bajnokok Ligáját és gólkirályi címet szerzett a Premier League-ben, majd az egyik legszimbolikusabb kontinentális ikonná válva az év afrikai labdarúgójának is megválasztották. A következő szezonban 30 év után szerezték vissza a vörösökkel az angol bajnoki címet és csatlakozott hozzá a ligában Edouard Mendy is, aki pedig aztán a Chelsea tagjaként hódította el a BL-címet. 

Közben Aliou Cissé is végrehajtott még apróbb csiszolásokat a kereten. 2019 őszén, öt év szinte teljes feledés után reaktiválta Famara Diédhiout a center posztjára M’Baye Niang helyett, aki sokkal nagyobb önfeláldozással végzett kemény előkészítőmunkát a társak számára, mint elődje. Egy évre rá csatlakozott a szenegáli válogatotthoz a szintén az önzetlen előkészítésekben jeleskedő Boulaye Dia, a védelem megújítására pedig tavaly került sor néhány francia születésű játékos csapatba integrálásával. Márciusban az egykor szintén francia, a Dortmundnál sokkal szebb időszakot is megélő Abdou Diallo személyében a Paris Saint-Germain kispadján talált rá Kalidou Koulibaly méltó középhátvéd-párjára, közben pedig a visszavont szűrő szerepkörre a labdakihozataloknál megbízható passzjátékot produkáló Nampalys Mendy került. Két szélsőhátvéd is játékra jelentkezett, a bal szélre a végül a kispadra szoruló Fodé Ballo-Touré, a jobb oldalra pedig a régóta hiába körbeudvarolt Bouna Sarr, aki most totális lejtmenetbe került karrierjét a válogatott révén próbálja feléleszteni. 

A diadalhoz vezető gyötrelmes hajrá 

Így érkezett Kamerunba Aliou Cissé csapata, mely aztán rögtön belefutott a torna felett leselkedő egyik legfenyegetőbb veszélybe. Hiába gondoskodott ugyanis a Szenegáli Labdarúgó Szövetség elszigetelt szállásról a csapat számára Bafoussamtól délre a dzsungel közepén egy saját edzőpályával rendelkező hotelben, a COVID alaposan végigfutott a kereten az első napokban. A Zimbabwe elleni első mérkőzésen hat alapjátékos hiányzott például a kezdőből a vírus miatt, a kaput a harmadik számú portás, az angol másodosztályból érkező Seny Dieng őrizte, a támadósor jobb szélén pedig az eredetileg jobbhátvéd Bouna Sarr kapott például helyet. A meccset végül egy szerencsés tizenegyes után a 97. percben sikerült megnyernie a tartalékos gárdának, majd hasonlóan fura felállásban a Guinea elleni nyugat-afrikai derby első félidejében igencsak alárendelt szerep jutott Teranga oroszlánjainak. Az utolsó csoportmérkőzésen pedig hiába kezdtek el visszaszállingózni a legfontosabb pillérek a csapatba, nehezen lendültek még játékba, és bizony a malawi válogatott izomgolyója, Gabadinho Mhango többször tréfálta meg például Kalidou Koulibaly-t is, a hajrában pedig a videóbíró mentette meg a szenegáliakat egy tizenegyestől. 

A mindössze 1-0-s gólkülönbséggel az ellenfelek körbeverésének köszönhetően megnyert kvartett után nyugodtan mondhatjuk, hogy Fortuna istennő is fogta Aliou Cisséék kezét, hiszen viszonylag könnyű ágon, igazán nagy ellenfél nélkül menetelhettek az egyenes kieséses szakaszban a fináléig. Még akkor is, ha a nyolcaddöntőben egy újabb rangadó várt a csapatra a Zöld-foki Köztársaság kék cápái ellen, akiknek csak kettős emberelőnyben sikerült az utolsó félórában megtörni az ellenállását. 

Közben ráadásul Pape Gueye játékjogát is felfüggesztette a FIFA a szabálytalannak ítélt Marseille-szerződése miatt, igaz, ezt aztán a Nemzetközi Spordtöntőbíróság a torna idejére gyorsan visszavonta. A Watford által nagyon nehezen elengedett Ismaila Sarr is megérkezhetett végre a torna helyszínére a negyeddöntő előtt, ahol csereként beszállva is sikerült gólt szereznie. A csapat pedig ha nem is mutatott továbbra sem sziporkázó játékot, de közben egyre masszívabbá vált a legfőbb nehézségeket a torna elején letudva. A torna egyik meglepetéscsapatát, a javarészt spanyol alsóbb osztályú játékosokból összeverbuvált és a mezőny legkeményebb játékát produkáló Egyenlítői-Guineát is a hajrában sikerült felőrölni.

Az utolsó húsz percben birkózták le Burkina Fasót is az elődöntőben a szenegáli oroszlánok, és természetesen a fináléban a soha nem látott módon egymás után negyedik hosszabbításos mérkőzését játszó Egyiptommal szemben is inkább a küzdelem, mint a szép játék dominált. Pedig a meccs legelején Sadio Mané büntetője könnyen más irányba terelhette volna a találkozót, ha el nem hibázza, de így talán még nagyobb teljesítménynek tekinthető, hogy a tornán már két szétlövést megnyerő fáraók ellen végül diadalmaskodni tudtak a büntetőpárbajban. 

A csapat ereje és gyengeségei 

A kontinensen a legerősebbnek számító keret ellenére sem a szép játék, hanem az óvatos küzdelem jellemezte tehát az idei Afrika-kupán a szenegáli csapatot, aminek talán az is oka, hogy korábban oly sok fájó kudarcot volt kénytelen Aliou Cissé. A sokkal inkább támadó futballt produkáló csapatok közül ezen a kontinensviadalon is idejekorán elhullt Algéria, Nigéria, Elefántcsontpart vagy például Marokkó is, míg ahogy az a hosszú tornákon lenni szokott, két nagyon pragmatikus megközelítéssel élő edző csapata jutott a döntőbe. 

Mindemellett az akadozó támadójáték a csapatot sújtó rengeteg hátráltató tényező, a rövid felkészülési időszak vagy az extrém időjárási viszonyok mellett bizonyosan a szövetségi kapitány számlájára is írható, hiszen már a csapat kialakítása is ebbe az irányba mutatott. A középpályán ugyanis régóta nincs Szenegálnak igazán kreatív szervezője, hanem inkább ütköző jellegű játékosai, így például az ezen a területen általában kevésbé jeleskedő Idrissa Gueye juttatja a legtöbb labdát a támadóharmadba Cheikhou Kouyaté mellett. 

Ezért a sokat birkózó center, Diédhiou mellett a támadások nagyban támaszkodnak a csatárok egyéni képességeire, vagyis ideális esetben Sadio Mané és Ismaila Sarr cselei hivatottak megbontani a betömörülő védelmeket. No meg persze a felfutó szélsőhátvédek, vagyis a jobb szélen a Bayern Münchenben ugyan a perifériára szoruló, a válogatottban viszont hasznos Bouna Sarr, a bal oldalon pedig a talán még nála is nagyobb lendülettel előre törő, de védekezésben is megbízható teljesítményt nyújtó veterán, Saliou Ciss, aki a francia másodosztály sereghajtójától lett Arsene Wenger szerint például a torna legjobb játékosa. 

Mindezek után talán nem meglepő, hogy a csapat nyögvenyelős támadójátéka miatt rengeteg kritikát kapott korábban hazájában Aliou Cissé és taktikailag aligha sorolhatjuk a világ legprogresszívebb edzői közé. Ami viszont mégis a legtökéletesebb emberré teszi a szenegáli kispadon, az a csapathoz kötődő múltja mellett az is, hogy milyen egységes gárdát képes kovácsolni a játékosaiból. Hiszen nem csak megérti minden problémáikat és nehézségeiket, amiken maga is keresztül ment, hanem például mérkőzések közben is végig a csapata koncentrációjával foglalkozik, lelket önt a tanítványai és folyamatosan instruálja őket, miközben soha nem áll le vitatkozni az ellenféllel vagy a játékvezetővel, mely haszontalan irányba terelné a figyelmet az igazán lényeges részletekről. 

Nem véletlen, hogy Abdou Diallo arról beszélt egy interjúban, hogy ilyen családias légkört még korábban sehol nem tapasztalt, a döntő előtt pedig Mané már úgy nyilatkozott, hogy Aliou Cissé 

„minden dícséretet megérdemel, mert ő a legtöbbet kritizált edző, akit valaha láttam, mégsem adja fel soha. Leginkább őérte és a hazánkért szeretnénk megnyerni a trófeát, mert megérdemelné mindazokért, amiken végigment Szenegálért játékosként és most edzőként is." 

 A játékosok egyébként a torna során többször a 2002-es kedvenceket idéző gólörömöt mutattak be a találatok után, amivel szövetségi kapitányuk mellett a hazai szurkolók és talán a nemzetközi közönség szívét is elrabolták.  

A jövő is sok nehézséget tartogat még természetesen a csapat számára, hiszen alig egy hónap múlva épp az ANK-döntőben most legyőzött Egyiptommal játszanak talán még a mostaninál is felfokozottabb hangulatú oda-visszavágós vb-selejtezőt, melynek a kimenetelét aligha lehet most megjósolni. Bármit hoz is most már a jövő, Aliou Cissé és tanítványai örökre beírták magukat a szenegáli labdarúgás krónikáskönyvének legszebb lapjaira.