A múlt vasárnap véget ért 31. Afrika-kupa sem szűkölködött izgalmakban és érdekességekben. Nagy sztárok és esélyes csapatok távoztak idejekorán, logó orral a tornáról, miközben Európában kevésbé ismert labdarúgók egységes keretként többször rukkoltak elő sokkal érettebb játékkal. Végül Kamerun begyűjtötte ötödik trófeáját, ezzel fellépett az örökranglista második helyére és a rekorder, de most a döntőt elbukó Egyiptom első számú üldözőjévé avanzsált. A tény, hogy nem a legtöbbet villogó gárdák, hanem ismét a két legszervezettebb csapat jutott a döntőbe, jól mutatja, hogy Afrikában is ebbe az irányba szükséges fejlődniük a válogatottaknak. Az Európában sztárrá váló támadók önmagukban nem elégségesek a kevésbé ismert, ám érett játékot produkáló csapatokkal szemben. A valóságos tündérmesét író szelídíthetetlen oroszlánok és a tornán jól teljesítő játékosok jövője ugyanakkor nagyon bizonytalan, hiszen a nagy kihívások mellett most már az Afrikában könnyen túlzásokba eső elvárásoknak is meg kell felelniük a jövőben, és közben javarészt európai klubjaiknál is meg kell állniuk a helyüket gyökeresen eltérő környezetben és merőben különböző viszonyok között, hogy válogatottjaik a kontinensen kívüli ellenfelekkel szemben is versenyképesek lehessenek. Blogunk jelen posztjában nem bizonytalan jóslásokra koncentrálunk azonban, hanem megkíséreljük különböző szempontrendszerek mentén felidézni, mit is láthattunk a 2017-es Afrikai Nemzetek Kupáján:
I. Egy első részben azt igyekszünk számba venni, hogy a labdarúgás nemzetközi tendenciái mennyiben voltak megfigyelhetőek a tornán.
II. Majd a torna legjeit, a legnagyobb csalódásokat, sikereket, felfedezetteket és a legjobb játékosokat vesszük lajstromba.
