Februárban már teljes fokozattal működtek a legjelentősebb élbajnokságok és beindultak az európai kupasorozatok is, így a szokásos téli szünetünket követően újra jelentkezik álomcsapat rovatunk, mely a hónap során a legjobb teljesítményt nyújtó afrikai légiósokból szedi össze az egyes posztokon a legjobbakat. A tehetséges ifjoncok mellett ezúttal kiválasztottjaink közé olyan rutinosabb játékosok is bekerültek, akik relatíve szerény pályafutásuk talán legjobb időszakát élik mostanság, de nagy visszatérők is helyet kaptak álomtizenegyünkben és egy már szinte kirobbanthatatlannak tűnő szikla is.

"A profi futball világába bekerülni egy olyan egyiptomi számára, mint én,
azt jelenti, hogy semmi sem lehetetlen"

Mohamed Szalah pályafutása hemzseg a világsajtó által szimbolikusan interpretált, önmagukon bőven túl mutató elemektől, ezek sorába pedig szépen beleillett az a pillanat, amikor kedd este az Év Afrikai Labdarúgója díj erősen az Aranylabdára hajazó új trófeáját a kontinens egyetlen „igazi” aranylabdása, George Weah átnyújtotta neki a dakari Abdou Diouf konferenciaközpontban. Weah ezzel jelképesen átadta a stafétát egy olyan játékosnak, akinek afrikaiként is esélye lehet, ha nem is megnyerni, de legalább az első három közé bekerülni a világ legjobb labdarúgóinak a díjazásán is. Ahogy pedig a jelenlegi libériai elnöknek a megkoronázása szimbolikus jelentőséggel bírt annak idején Afrika megváltozott szerepében, úgy szimbolikus jelentőséggel bír a gólrekordokat döntögető muszlim csatár sztárrá válása is Nyugat-Európa még mindig féltve dédelgetett sportjában egy igencsak kényes történelmi pillanatban. Az arab futball persze komoly hagyományokra tekinthet vissza és korábban is megvoltak a maga legendái, Európa elismerését azonban csak kósza pillanatokra tudták kivívni az Észak-Afrikából vagy a Közel-Keletről érkező játékosok (Badu, Madzser, Najbet, Hadzsi, Mido), bár nagy részük távol is tartotta magát az öreg kontinenstől (Bellumi, Al-Ovajran, Abutrika, El-Hadari, stb.). Az mindenesetre nehezen lett volna korábban elképzelhető, hogy egy világszerte népszerű klub kedvelői rajongjanak egy arab ország futballistájáért, a szurkolók pedig „if he scores another few / then I’ll be muslim too” rigmust énekeljenek egy épp az EU közösségét is elhagyni készülő országban, miközben Szalah nem csak vallásosságával és visszafogott viselkedésével, de még a WAG-ek közé cseppet sem illő, kissé túlsúlyos, kizárólag csadorban vagy hidzsábban mutatkozó feleségével is alaposan kilóg a sportág világsztárjai közül.

A Szalah-jelenség azonban nem csak Európa meghódításával válik fontossá, hanem  az Európában élő arabok és az egész arab világ számára is új perspektívát nyit a nemzetközi kapcsolatokban. Miközben a régió a legnépszerűbb sportban egy régóta áhított pozícióba kerülhet (először rendezheti meg a világbajnokságot 2022-ben és a tavalyi VB-n először képviseltethette magát négy válogatottal is), a Szalah jótékonykodásairól szóló anekdoták valóságos mesebeli hőst faragnak belőle, aki a remény és a hit megtestesítője lehet sok, európai mércével szinte felfoghatatlan körülmények között élő fiatal számára Marokkótól Ománig. Az egyszerű sorból indult, gyökereihez végig hű maradó és szerény szuperhős mítosza így egyszerre hódítja meg a Nyugat és a Kelet szívét, Szalah életútja és pályafutása pedig jól példázza Egyiptom és az arab világ jelenkori megpróbáltatásait. Ezt a karriert igyekszünk bemutatni jelen posztban, de hogy ne csak a könnyű narratívák érvényesülhessenek, elsősorban azért sikerének a szakmaibb oldalára és játékának alakulására koncentrálva.

"Mindig azért dolgozom, hogy fejlődjek. Nincs szükségem
a mercatóra vagy bármi másra, hogy fejlődni akarjak"

Az elmúlt héten hozta nyilvánosságra az Afrikai Labdarúgó Szövetség a 2018-as Év Afrikai Labdarúgója címre jelölt tíz játékos listáját, melyről nem csak az Ajaxban gyakran látványos teljesítménnyel előrukkoló Hakim Ziyech maradt le nagy meglepetésre, hanem a Napoli szenegáli középhátvédje, a mostanában a világ legnagyobb klubjaival hírbe hozott Kalidou Koulibaly is. Az is igaz persze, hogy védők nagyon ritkán kapnak jelentős elismeréseket, például az Aranylabdát is csak Franz Beckenbauer (1972, 1976) és Fabio Cannavaro (2006) nyerte el a hátsó sorokból, Afrikában pedig a legrangosabb egyéni díjnak a hátvédek közül csak egyetlen győztese volt a zaïrei (ma: Kongói DK) Raymond Bwanga Tshimen (a "fekete Beckenbauer") személyében még a hetvenes években.

Csakhogy Koulibaly idei mellőzését az teszi különlegessé, hogy egy másik középhátvédnek most még van esélye eljutni a január 8-án épp a szenegáli fővárosban, Dakarban rendezendő díjátadó gálára, mégpedig a Juventusban jobbára tartaléknak számító Mehdi Benatiának, annak ellenére, hogy például az olasz játékosszervezet (AIC) nem csak nála tartotta jobbnak a szenegálit, hanem az igen illusztris mezőnyben a Serie A legjobb védőjének is megválasztotta a 2017/18-as szezonban, de Koulibaly-t a világ legnagyobb hátvédjei közé sorolta nemrég Carlo Ancelotti is, Guglielmo Stendardo pedig egyenesen a legjobbnak nevezte. Szubjektív megítélésünk szerint is ő az egyetlen, aki az afrikai labdarúgók közül jelenleg egy lapon említhető Mohamed Szalahhal és kettejük képzeletbeli összevetéséből nálunk nem feltétlen az egyiptomi támadó jönne ki győztesen.

Így hát a magunk részéről egy fajta módon róhatjuk le tiszteletünket a szenegáli válogatott sziklája előtt, mégpedig azzal, hogy végigtekintjük,

I.) honnan és hogyan jutott el jelenlegi szintjére,

II.) illetve hogy mi jellemzi a játékát, és hogyan tisztult az le az elmúlt években.

Alaposan megcsúsztunk novemberi álomcsapatunk összeállításával, hiszen a legjelentősebb ligákban már javában zajlanak a decemberi fordulók, most azonban még az előző hónap legjobb teljesítményt mutató afrikai légiósait vesszük sorba. Ehavi összeállításunk abból a szempontból is különleges, hogy a szezon során először történik váltás a kapusposzton, miközben az is először fordul elő, hogy októberi középhátvéd duónk mindkét tagja visszatér a kiválasztottjaink közé, miközben két ifjú tehetség most debütál nálunk a legjobbak között.

Az afrikai BL fináléjában a 3-1-re elveszített első mérkőzés után az Espérance Tunis nevéhez méltóan nem adta fel a reményt (a név jelentése: remény, mely az alapítás helyszínéül szolgáló kávéház neve volt épp száz éve),  a hazai visszavágón valósággal megfojtotta az Al Ahly-t, megtörte az egyiptomiakkal szembeni átkát a Stade de Radesben és 3-0-ra diadalmaskodott, ezzel pedig 1994 és 2011 után harmadszor hódította el a kontinens legrangosabb klubtrófeáját. A sorozat 53 éves történetében mindössze harmadszor fordult elő, hogy egy csapat legalább két gólos hátrányból fordítani tudjon a finálé visszavágóján, utoljára még 1976-ban jött hasonló össze az MC Alger-nek a guineai Hafia FC ellen. Az Espérance-t korábban játékosként is tíz évig szolgáló, jelenleg is csak 37 esztendős Mouine Chaabani a legfiatalabb vezetőedző lett, aki valaha elhódította a trófeát, a kontinens legeredményesebb klubja ugyanakkor továbbra is az Al Ahly maradt 8 elsőségével, immár hat éve azonban hiába várnak a szurkolók az újabb trófeára, a tavalyi után idén ismét elbukott döntő pedig különösen fájdalmas emlékként maradhat meg. Az alábbi posztban visszatekintünk az idei sorozat érdekességeire a döntő párharc fő eseményeire.

Október elteltével ismét eljött az idő, hogy összeállítsuk álomcsapatunkat a hónap legjobb teljesítményt nyújtó afrikai légiósaiból. Kiválasztottaink között ezúttal több régi ismerős is felbukkan, sőt, az előző havi összeállításunkból is visszaköszön három név. Mellettük azért érdemes ismét kiemelni több ifjú tehetséget is, akik egyre biztosabban teszik le a névjegyüket Európa bajnokságaiban.

Nagyüzem volt már szeptemberben a világ labdarúgópályáin, így érdemes vetnünk egy pillantást arra, mely afrikai légiósok nyújtották az egyes posztokon a legkimagaslóbb teljesítményt. Ehavi álomcsapatunkba mindössze egy játékos került be újra az augusztusi listánkról, és ahogy megszokhattuk, több ismerős arc mellett ismét felhívjuk a figyelmet néhány pimaszul fiatal tehetségre is, arról már nem is beszélve, hogy sorozatunk történetében először válogattunk be a legjobbak közé eritrai válogatott labdarúgót.