Az Afrika-kupa csapatai - C-csoport

2017. január 08. - Legris

Ha az idei Afrika-kupán is rá akarjuk erőltetni valamelyik kvartettre a „halálcsoport” jelzőt, akkor azt alighanem a C-csoport esetében tehetjük meg a leginkább. Itt a két továbbjutó helyért ugyanis a címvédő Elefántcsontpart küzd majd meg olyan ellenfelekkel, mint a korábbi sikeredzőjük, Hervé Renard által eddig sikeresen irányított Marokkó, a legutóbbi bronzérmes Kongói Demokratikus Köztársaság és a minden idők legtapasztaltabb ANK-specialistája, Claude Le Roy által irányított Togo. Le Roy egyébként Renard egykori mentorának is tekinthető, így a marokkóiak mester egészen pikáns mérkőzéseken bizonyíthat majd csapatával.

(a játékosok csapatképen való azonosításához a következő rövidítéseket használjuk: e=első sor, á=álló sor, b=balról, j=jobbról, 1=első, 2=második, 3=harmadik, k=középen)

Becenév: elefántok (éléphants)
Legjobb ANK-eredmények: 2-szer bajnok (1992, 2015), 2-szer döntős (2006, 2012), 4-szer bronzérmes (1965, 1968, 1986, 1994), 2-szer negyedik (1970, 2008), 3-szor negyeddöntős (1998, 2010, 2013)

Szövetségi kapitány: Michel Dussuyer (francia)

Az előző tornán 23 év után hódította el újra Elefántcsontpart az Afrika-kupa trófeáját, de Hervé Renard a siker után elhagyta a csapatot. Utódjául az elefántcsontparti szövetség olyan edzőt választott, aki már rendelkezik afrikai tapasztalatokkal és jól ismeri a helyi viszonyokat. Az egykori francia élvonalbeli kapus ugyanis a Cannes másodedzőjeként eltöltött évek után már 2002-ben a fekete kontinensen kötött ki és Guinea szövetségi kapitánya lett, 2004-ben aztán a Syli Nationalt 28 év szünet után vezette el az Afrika-kupa negyeddöntőjéig. Ezután rövid ideig még Elefántcsontparton is megfordult, ahol Henri Michel segítője volt a 2006-os, ezüstéremmel záruló Afrika-kupán. A 2010-es ANK-ra aztán már Benint juttatta ki, de a csoportkörből már nem sikerült továbblépni, így visszatért Guineába. A 2012-es kontinensbajnokságon a csoportkörig jutott régi-új csapatával, majd 2015-ben az Ebola által sújtott országot minden selejtezőmeccset idegenben játszva ismét kivezette a tornára, ahol a csoportkör holtversenye után sorsolással a legjobb nyolc közé is bejutottak Dussuyer-ék, és végül csak a negyeddöntőben parancsolt nekik álljt Ghána. A nehéz körülményekbe belefáradt szakember azonban a torna után lemondott, nem sokkal később pedig megkapta eddigi legmagasabban jegyzett megbízatását az elefántok irányításával.

Út a tornára

A sorsolás szeszélye folytán a selejtezők egyetlen három csapatos csoportjába került Elefántcsontpart, pontosabban a rendező Gabont is besorolták az itt lévő három válogatott mellé, de a párducok csak barátságos mérkőzéseket játszottak a fordulókban. Az elefántok csoportgyőzelme végül talán a vártnál nehezebben született meg, hiszen az idegenbeli mérkőzéseken egyaránt döntetlent játszott az átalakulóban lévő Dussuyer-legénység Sierra Leone és Szudán ellen is. Utóbbiakkal szemben 1-0-ra hozták a hazai összecsapást, de az utolsó körben még rezgett a léc, hiszen a Leone Stars ellen el kellett kerülni a vereséget, amit végül egy izzadós 1-1-es döntetlennel abszolvált Elefántcsontpart. Közben egyébként a VB-selejtezőkön kettős győzelemmel léptek tovább az elefántok Libérián, majd a csoportkörben eddig Mali legyőzése, és a korábbi kapitány, Renard által vezetett Marokkó otthonában elért 0-0 jó alapot jelent a reménykedésre. Hervé Renard és Elefántcsontpart kapcsolata pedig tovább színesedhet az Afrika-kupán is, hiszen ismét egymásra találhatnak majd már az első fázisban is, ahonnan a címvédő az elmúlt hat tornán rendre továbbjutott.

A csapat

Az elefántok kapusa továbbra is az Afrika egyik legnagyobb klubjában, a kongói TP Mazembénél légióskodó Gbohouo (áj1), aki a két évvel ezelőtti tornán csak a döntőt hagyta ki sérülés miatt, így a beugró veterán portás, Barry lett akkor a finálé hőse. Az előtte felállított védelem alighanem Afrika legerősebb védőfala, a PSG-ben is fontos szerepet játszó Aurier-vel (eb2), a Manchester Unitedben Mourinho által is preferált Bailly-val (áj2), a szintén a PL-ben edződő Lamine Konéval (áb3) és a holland bajnokságban játszó Kanonnal (áj3). Utóbbi egyébként többször középhátvédként kapott helyet a kezdőben, és ha Bailly térdproblémái nem jönnek rendbe, továbbra is előfordulhat, hogy a bal szélen a valaha Ausztráliában nevelkedő, két éve már a Basellel bajnok Adama Traoré védekezik majd. Klubtársa, a veterán Serey Dié (eb1) mellett a középpályán nagyon fiatal, ám annál tehetségesebb játékosok sora kész a játékra, a Nice-ben alapemberré váló Seri (ej1), az Atalantával idén berobbanó Kessié (áb1), vagy akár a mindössze fél év európai profiskodást a háta mögött tudó N’Guessan személyében. A támadósor azonban a legbizonytalanabb része jelenleg az elefántcsontparti csapatnak, hiszen Bony és Gradel (ej2) nem sok szerepet kapnak PL-klubjaiknál, Gervinho (ek) pedig súlyos sérülése miatt kényszerül kihagyni az Afrika-kupát. Utóbbi pótlására némileg váratlanul a FIFA-játékengedélyt csak december végén megkapó Zaha lehet a megoldás, mellette pedig az angol másodosztályban szereplő Kodjia (áb2) bevetésére van leginkább esély, illetve a 31 esztendős Kalou és Giovanni Sio is szerepet kaphat.

Kapusok: Sylvain Gbohouo (TP Mazembe), Mandé Sayouba (Stabaek) Ali Badra Sangare (AS Tanda)
Védők: Eric Bailly (Manchester United), Serge Aurier (Paris SG), Simon Deli (Slavia Praha), Wilfried Kanon (ADO Den Haag), Lamine Koné (Sunderland), Adama Traoré (Basel), Mamadou Bagayoko (St. Truiden)
Középpályások: Geoffrey Serey Dié (Basel), Victorien Angban (Granada), Cheick Doukouré (Metz), Franck Kessié (Atalanta), Yao Serge N’Guessan (Nancy), Jean Michaël Seri (Nice)
Támadók: Wilfried Bony (Stoke), Max-Alain Gradel (Bournemouth), Jonathan Kodjia (Aston Villa), Giovanni Sio (Rennes), Salomon Kalou (Hertha Berlin), Nicolas Pépé (Angers), Wilfried Zaha (Crystal Palace)

A csapat sztárja: Wilfried Zaha

Ahogy említettük korábban, különös súly fogja nyomni Zaha vállát az Afrika-kupán, amihez korábban nem nagyon lehetett hozzászokva. Az elefántcsontparti szövetség ugyanis nem véletlenül mozgatott meg minden követ a „visszahonosítása” érdekében, amikor biztossá vált, hogy Gervinho jó időre hiányozni fog a csapatból. Elsősorban tőle várják ugyanis, hogy a helyzetek kialakításánál segítségére legyen majd az elefántoknak, hiszen a selejtezők során talán ez jelentette a csapatnak a legnagyobb gondot. Zaha egyébként az elefántcsontparti fővárosban, Abidjanban született, családja négy éves korában költözött Angliába. A Crystal Palace-nél nevelkedett és 21 esztendősen már a klub 2013-as élvonalba kerülésében is tevékeny szerepet játszott, az angol korosztályos válogatottak után két barátságos mérkőzésen Anglia felnőtt csapatában is pályára léphetett. A Manchester Unitedhez szerződése azonban nem jól sült el, végül a vörös ördögök kölcsönadogatták a Cardiffnak és a Crystal Palace-nek is, 2015-ben aztán végleg vissza is tért nevelőegyesületéhez. Akárcsak tavaly, eddig ebben a szezonban is Zaha nevéhez fűződik a második legtöbb sikeres csel az öt élbajnokságban, igaz nem éppen a leghatékonyabb formában. Cselezőkedve azonban nagy segítség lehet az elefántcsontparti válogatott számára, és a többi csapatrészek minősége által kiharcolt mezőnyfölény helyzetekre és gólokra váltásában ennek nagy szerepe lehet.

Becenév: leopárdok (léopards)
Legjobb ANK-eredmények: 2-szer bajnok (1968, 1974), 2-szer bronzérmes (1998, 2015), 1-szer negyedik, 5-ször negyeddöntős (1992, 1994, 1996, 2002, 2006)

Szövetségi kapitány: Florent Ibenge (kongói)

Stephen Keshi halála óta az első számú afrikai edzőnek számít a kongói szövetségi kapitány, legalábbis a fourfourtwo.com 50-es listájára csak ő fért fel a kontinensről, pedig nem éppen hétköznapi úton jutott el idáig. Mbandakában született, 12 éves korában költöztette orvos édesapja Franciaországba a családot, ahol a szülői nemtetszés ellenére amatőrként focizott tanulmányai mellett. Később edzősködni is amatőr csapatoknál kezdett, miközben kertészként dolgozott Lille-ben egészen 51 éves koráig. Ekkor jött azonban gyerekkori barátjának, Nicolas Anelkának a felkérése, hogy másodedzőként segítse a munkáját a kínai Shanghai Shenhua csapatánál, ezzel pedig Ibenge profi edzővé csapott fel. Egy évvel később visszatért Kongóba és azóta is a fővárosi AS Vita Club vezetőedzője, mellyel 2014-ben az afrikai BL döntőjéig jutott, majd egy évvel később a TP Mazembe uralmát megtörve bajnoki címet is szerzett. Közben a sikerek hatására a szövetség kinevezte a válogatott élére is, a legutóbbi Afrika-kupán pedig 17 év után szerzett bronzérmet a leopárdokkal, így hazájában valóságos varázslóként tartják számon.

Út a tornára

A főként a hetvenes években a kontinens élvonalába tartozó nagyobbik Kongó hiába képez hatalmas országot mintegy 80 millió lakossal, a földrajzi és történelmi adottságai nem épp a legkedvezőbbek, így két kontinentális szinten kiemelkedőnek számító klubja, a TP Mazembe és az AS Vita Club ellenére nem tartozik a legtehetősebb futballhatalmak közé. A legutóbbi Afrika-kupára csak némi szerencsével jutottak ki a leopárdok, most azonban összességében elég magabiztosan szerezték meg a kvalifikációt. A Madagaszkár elleni győzelem (2-1) után a második fordulóban ugyan váratlanul vereséget szenvedtek a Közép-Afrikai Köztársaság vendégeként (0-2), utána viszont a papíron legerősebb ellenfélnek számító Angolát oda-vissza legyőzték (2-1, 2-0). Az utolsó két meccsen aztán valóságos gálát rendeztek, hatszor találtak be Madagaszkáron (6-1) és négyszer a közép-afrikaiak ellen (4-1). A VB-selejtezőkön Burundi kiverése után egyébként Líbiának is négyet rúgtak a kongóiak, majd pedig Guineában is fordítani tudtak, így Tunéziával csatázva továbbra is reménykedhetnek abban, hogy ’74 után még akár egy világbajnokságra is visszatérnek, de előbb még egy nehéznek tűnő csoport is előttük áll az Afrika-kupán.

A csapat

A kapuba a nemzeti ikonnak számító Kidiaba utódja a nála azért kevésbé karizmatikus Ley Matampi (ek) lett, aki a patinás, ám mostanában nem túl eredményes Motema Pembe nevű egylet portása. A nemzetközi szerepléstől visszavonuló Kimwaki helyét a védelem tengelyében és a csapatkapitányi karszalagot egyaránt az angol harmadik vonalban játszó Zakuani (áb3) vette át, mellette pedig a legutóbbi meccseken a nyáron a Toulouse-tól a Bundesligába szerződő Tisserand (áj3) kapott helyet. Balhátvédet a hazai ligából, Ibengé klubcsapatából beválogatott, de a CAF által a 2016-os év álomcsapatába is beválasztott Lomalisa (áb2) játszik, a jobb szélen pedig a legnagyobb hazai vetélytárs Mazembe védője, Mpeko (ej1). Utóbbi csapattársa Bokadi és a Newcastle-lel a PL-be visszajutásért inkább védőként mellőzött Mbemba (áj2) szokott szűrni a középpályán, de a veterán Mulumbu (eb2) bevetése is lehetséges. A támadók közül nagy veszteség Bolasie (áb1) lesérülése, de az angol másodosztályban szereplő Kebano (ej2) és Botaka, esetleg a Görögországban légióskodó Mpoku, vagy a Katarból is beválogatott Ndombe Mubele (eb1) helyettesíthetik. Az előretolt ék pozíciójába viszont nagy a választék, az angol élvonalban játszó óriás, Mbokani mellett a spanyol ligából érkező Bakambu és a Mazembe új üdvöskéje, Bolingi (ej1) is bevetésre kész. Különösebben értékes légiósokkal tehát nem büszkélkedhet a keret, Ibengé azonban mégis ütőképes gárdát tudott eddig kovácsolni belőlük, akik meglehetősen jó formában várják az ANK nehéznek ígérkező csoportmeccseit.

Kapusok: Joël Kiassumbua (Wohlen), Nicaise Kudimbana (Antwerp), Ley Matampi (TP Mazembe)
Védők: Merveille Bope (TP Mazembe), Issama Mpeko (TP Mazembe), Jordan Ikoko (Guingamp), Joyce Lomalisa (AS Vita Club), Chancel Mbemba (Newcastle), Fabrice Nsakala (Alanyaspor), Marcel Tisserand (Ingolstadt), Gabriel Zakuani (Northampton)
Középpályások: Herve Kage (Kortrijk), Neeskens Kebano (Fulham), Jacques Maghoma (Birmingham), Paul-José Mpoku (Panathinaikos), Rémi Mulumba (Gazélec Ajaccio), Youssouf Mulumbu (Norwich)
Támadók: Jonathan Bolingi (TP Mazembe), Cédric Bakambu (Villarreal), Jérémy Bokila (Al Kharaitiyat), Jordan Botaka (Charlton), Dieumerci Mbokani (Hull), Firmin Ndombe Mubele (Al Ahly Doha), Junior Kabananga (Astana)

A csapat sztárja: Dieumerci Mbokani

Nem könnyű a csapat sztárját sem kiválasztani, hiszen Bolasie lenne az, akitől elsősorban várhatnánk a gólokat. A korábbi közönségkedvenc, Dieumerci Mbokani már túl van pályafutása zenitjén, még a Mazembe játékosaként lett válogatott tizenegy éve, majd 2006-ban szerződött Európába, az Anderlechthez. A következő szezontól azonban már a liège-i Standard-nál szerepelt, ahol három év alatt 50 gólt szerzett és két bajnoki címet is begyűjtött. A Monacónál és a Wolfsburgnál tett kitérői nem voltak túl sikeresek, így 2011-ben visszatért az Anderlechthez, és ott folytatta, ahol korábban Belgiumban abbahagyta. A brüsszeliekkel is nyert ugyanis két bajnokságot, összesen 43 gólig jutott és 2012-ben a liga legjobbjának is megválasztották. 11 millió eurót fizetett érte a Dinamo Kijev, akiknél két évet töltött, hogy aztán Angliában a Norwich, majd a kiesés után a Hull színeiben szerepelhessen a Premier League-ben, ahol a tavalyi 7 gólja után idén még nem tudott eredményes lenni. A két éve bronzérmet szerző válogatottnak még alapembere volt, státusza azonban különösen akkor ingott meg a csapatban, amikor egy ANK-selejtezőre indulva a zaventemi reptéren történt tragikus események után végül nem utazott haza. Nemrég sikerült a szövetséggel megegyezésre jutnia és a Líbia elleni VB-selejtezőn egy duplával tért vissza a leopárdok közé, így a szurkolók bizodalma is visszatért felé.

Becenév: Az Atlasz oroszlánjai (lions de l’Atlas)
Legjobb ANK-eredmények: 1-szer bajnok (1976), 1-szer döntős (2004), 1-szer bronzérmes (1980), 2-szer negyedik (1986, 1988), 1-szer negyeddöntős (1998)

Szövetségi kapitány: Hervé Renard (francia)

Renard az egyetlen szövetségi kapitány, aki két különböző válogatottal is meg tudta nyerni az Afrika-kupát, hiszen a 2012-es zambiai bravúr után legutóbb a trófeára régóta hiába ácsingózó Elefántcsontparttal sikerült megnyernie a tornát. Előtte egyébként amatőr szinten edzősködött hazájában, majd a nagy világjáró Claude Le Roy segítője volt egy kínai és egy angol klubnál is, mígnem mentora ghánai edzősködése alatt vele együtt került Afrikába és a 2008-as hazai rendezésű Afrika-kupán szerzett bronzéremnél is segítette a munkáját. Ezután jött első önálló afrikai megbízatása, már ekkor is Zambia vezetőjeként, és a rézlövedékekkel 2010-ben elért ANK-negyeddöntő is egész jó teljesítménynek tűnt. Ezután még tett egy kitérőt Angolában, majd az USM Alger-nál is, mielőtt visszatért Zambiába és a torna történetének egyik legnagyobb meglepetéseként meg is nyerte velük a kupát. A győzelem adta hírnevet kihasználva a francia élvonalban próbálkozott a Sochaux-nál, ám nem túl sok sikerrel, így visszatért Afrikába, és két éve a már Drogba nélkül felálló Elefántcsontparttal nyert ANK-aranyat. Ezután ismét a jobban fizető Ligue 1-be távozott, ám a Lille-nél sem tudta megvetni a lábát és jött újra egy afrikai válogatott kispadja, ezúttal Marokkóé. A sormintát folytatva most az Atlasz oroszlánjaival is meg kellene nyernie a kupát, és bár eddig kifejezetten jól szerepelt a csapat az irányítása alatt, azért ez korábbi sikereihez méltó nagy meglepetés lenne.

Út a tornára

Elsősorban megbízható védekezésének köszönhetően, egyetlen kapott góllal, nagyon magabiztosan szerezte meg a Renard-féle Marokkó az ANK-kvalifikációt. Miután az előző torna rendezésétől az utolsó hónapokban állt el az ország az Ebola-vírus veszélyeire hivatkozva, az Afrikai Labdarúgó Szövetség egyébként eltiltással is fenyegetőzött, végül azonban a nemzetközi sportbíróság hatására csak pénzbüntetést szabott ki. Így aztán az Atlasz oroszlánjai a selejtezőkben szép sorban legyőzték a Zöld-foki Köztársaságot, Sao Tomé és Príncipét valamint Líbiát is, miközben egyedül az utóbbiak elleni idegenbeli visszavágón vesztettek pontot és kaptak egy szem gólt (1-1). Közben a VB-selejtezők első fordulójában továbbjutottak Egyenlítői-Guineán, majd a csoportkörben gól nélküli döntetlent játszottak Gabonnal és Elefántcsontparttal is, de felkészülési mérkőzésen két vállra fektették Kanadát (4-0), Togót (2-1) és Burkina Fasót (1-0) is, így igencsak jó formában érkeznek a 2017-es Afrika-kupára.

A csapat

Az Atlasz oroszlánjainak 23-as keretében nem kevesebb, mint 17 olyan játékos kapott helyet, aki Európában látta meg a napvilágot marokkói szülők gyermekeként. A kaput a spanyolországi születésű, és ott a másodosztályban védő Munir őrzi, aki előtt a Franciaországban portugál és marokkói szülőktől származó Da Costa és a Bayernből a Juventusnak kölcsönadott Benatia alkotják a védelem tengelyét, ha utóbbi épp nem sérült, akkor a csapatkapitányi karszalagot is ő viseli. A széleken viszont elég nagy volt a mozgás a selejtezők során, a jobb oldalon legtöbbször még az eléggé támadó felfogású Nabil Dirar kapott szerepet, balhátvédként pedig Renard korábbi klubjának, a Lille-nek alig 19 éves játékosa, Hamza Mendyl, míg az idősebbik Amrabat testvér, Nordin az utolsó héten dőlt ki a keretből sérülése miatt. A középpályán a Feyenoorddal remek szezont futó El Ahmadi mellé több jelölt is van, a szintén Lille-játékos Obbadi, az angol másodosztályból behívott Saïss, a Nancy-nál profiskodó Aït Benasser és a Spanyolországban játszó Fajr bevetése is lehetséges. A támadóbb szemléletű középpályások között a nevesebb játékosokat, Boufalt, Belhandát és Tannane-t érintő páratlan sérüléshullán ellenére sem kapott váratlanul helyet a keretben az Ajax egyik legjobbja, Hakim Ziyech, aki a selejtezőkön még sokszor élvezte Renard bizalmát. A szövetségi kapitány ugyanis úgy vélte, előrébb rangsorolt kiszemeltjei mögött Ziyech nehezen viselné a kispadot, így az Emírségekben játszó Boussufa feladata lesz a támadások szervezése, de a korábban említett Dirar is helyet kaphat akár előrébb is. A befejezéseket általában a Granadánál futott jó szezonja után Katarban is igencsak eredményes El Arabitól várhatjuk. A keret erőssége és az elmúlt időszak eredményei alapján is jó eséllyel pályáznak tehát az Atlasz oroszlánjai akár ebben a nehéz csoportban is a továbbjutásra, ami egyébként Renard korábbi tornáin csak egyszer nem jött össze a csapatának.

Kapusok: Munir Mohand Mohamedi (Numancia), Yassine Bounou (Girona), Yassine El Kharroubi (Lokomotiv Plovdiv)
Védők: Mehdi Benatia (Juventus), Manuel Da Costa (Olympiakos), Amine Attouchi (Wydad Casablanca), Hamza Mendyl (Lille), Fouad Chafik (Dijon), Nabil Dirar (Monaco)
Középpályások: Romain Saïss (Wolverhampton), Youssef Aït Bennasser (Nancy), Mounir Obbadi (Lille), Karim El Ahmadi (Feyenoord), Fayçal Fajr (Deportivo La Coruna), M’Bark Boussoufa (Al Jazira), Mehdi Carcela (Granada), Omar El Kaddouri (Napoli), Ismail El Haddad (Wydad Casablanca)
Támadók: Rachid Alioui (Nimes), Youssef El Arabi (Lekhwiya), Khalid Boutaib (Strasbourg), Youssef Ennesyri (Malaga), Aziz Bouhaddouz (St Pauli)

A csapat sztárja: Mehdi Benatia

Ahogy említettük, a marokkói válogatott elsősorban a masszív védelmével kerekedett ellenfelei fölé Hervé Renard érkezése óta, így kicsit rendhagyó módon a csapat legnagyobb sztárjaként is egy hátvédet emelünk ki. A Párizstól nem messze egy marokkói apa és algériai anya gyermekeként született Benatia az Atlasz oroszlánjainak jelenlegi csapatkapitánya, de már U17-es korában a marokkói válogatott mellett tette le a voksát. Tanulóéveit a Guingamp és a Marseille akadémiáin töltötte, de felnőtt csapatban a Tours-ba kölcsönadva lépett először pályára a másodosztályban és végül a Clermont szerezte meg, ahol két évig volt alapember és már ekkor, 21 esztendősen bemutatkozott a felnőtt válogatottban is. Később az Udinese híres játékosmegfigyelő rendszerének látókörébe került, majd a klub 2010-ben le is csapott rá és három szezon alatt 80 meccset le is játszott velük a Serie A-ban. Az udineiek történetük legszebb időszakát élve a szezonokat a tabella negyedik, harmadik, végül pedig ötödik helyén zárták, bár két BL-playoffot is elbuktak, így Benatia végül a Romában kötött ki, ott pedig egy ezüstéremmel gazdagította olasz kollekcióját. A Bayern München 28 millió euróért vásárolta meg a játékjogát, így már a BL-ben is pályára léphetett, ahol a két német bajnoki cím mellett mindkétszer az elődöntőig jutottak. Mivel azonban a marokkói védő csak nagyjából minden második meccsen lépett pályára és sérülésekkel is bajlódott, erre a szezonra már a Juventus vette kölcsön. A marokkói válogatottnak korábban a 2012-es és 2013-as Afrika-kupán is tagja volt már, de egyik alkalommal sem sikerült továbbjutni a csoportból, a legutóbbi, hazai fellépés lehetőségének elmaradása pedig különösen fájó lehetett neki is, így alighanem pályafutása egyik legnagyobb eseményeként készül a mostani kontinensviadalra.

Becenév: karvalyok (éperviers)
Legjobb ANK-eredmények: 1-szer negyeddöntős (2013)

Szövetségi kapitány: Claude Le Roy (francia)

Az afrikai labdarúgás talán legnagyobb európai haszonélvezője néhány éves francia másodosztályú edzősködés után került először Afrikába több mint harminc évvel ezelőtt, azóta pedig nem kevesebb, mint nyolc Afrika-kupán vett már részt öt különböző válogatottal, most pedig a kilencedik tornára készül egy hatodik csapat szövetségi kapitányaként. Elismertségét leginkább talán a kameruni válogatottal alapozta meg, hiszen 1986-ban a döntőbe jutott, két évvel később pedig aranyérmet szerzett a szelídíthetetlen oroszlánokkal. 1990-ben már Szenegállal ért el negyedik helyet, ami akkor az ország történetének legnagyobb sikerét jelentette, majd ’92-ben hazai pályán némileg csalódást okozva már csak a negyeddöntőig jutott. Egy évtizedig aztán Malajziában, Kínában és Franciaországban kalandozott, majd 2006-ban a Kongói Demokratikus Köztársaságot irányította újra ANK-n, mégpedig a negyeddöntőig. Két évre rá már Ghánával szerzett hazai pályán „csak” bronzérmet, aztán egy újabb, ám rövidebb ázsiai kitérő (Omán, Szíria) következett, ami alatt szakkommentátorként követte egyébként a 2008-as, ’10-es és ’12-es Afrika-kupát is. Így nagy meglepetést nem okozott, amikor 2013-ban újra a nagyobbik Kongó leopárdjaival szerepelt a csoportkörben, majd legutóbb a szomszédos Kongói Köztársaság kispadján ismét egész szép sikert ért el és 23 év után juttatta el a csapatot a negyeddöntőig. Nem maradt azonban sokáig a vörös ördögöknél sem, hanem év végén távozott a kispadról, majd öt hónappal később a gyenge eredmények miatt edzőt váltó Togo felkérését fogadta el és a karvalyokat eljuttatta végül egy nagy hajrával a tornára.

Út a tornára

Még a belga Tom Saintfiet irányításával kezdték meg a karvalyok az ANK-selejtezőket és Libériát sikerült is legyőzniük hazai pályán hátrányból fordítva, majd pedig Dzsibutiban is begyűjtötték a három pontot. Ekkor következett az Uganda elleni VB-selejtező páros összecsapása, melyet rúgott gól nélkül, két vereséggel bukott el a csapat, ez pedig alaposan meggyengítette a szövetségi kapitány pozícióját. Így amikor az ANK-selejtezők keretében Tunéziában szűk vereséget szenvedtek (0-1) és a visszavágón sem tudták begyűjteni a három pontot (0-0), a szövetség a váltás mellett döntött és ekkor érkezett Le Roy a kispadra. Az akkor csoportelső és a kvalifikációért játszó Libéria vendégeként 0-2-ről sikerült az utolsó fél órában kiegyenlíteni, így a Dzsibuti elleni magabiztos győzelem (5-0) azt jelentette, hogy Togo végzett a csoport második helyén és a második legjobb csoportmásodikként részt is vehet majd a 2017-es kontinensbajnokságon.

A csapat

Talán a többi afrikai válogatottnál is nagyobb gondban van a togói a kapusposzton, hisze a két jelölt a francia ötödosztályban szereplő Cédric Mensah és a már 38 esztendős Agassa (áb1), aki nyáron a kieső Reims kispadjáról távozott egy negyedosztályú klubhoz. A védelmet sem sokkal nevesebb játékosok alkotják, illetve az egyik középhátvéd, a Törökországban légióskodó Akakpo és a válogatottban balhátvédként használt Djené (ej1) még viszonylag jegyzett futballistáknak számítanak. Mellettük azonban a legutóbb egy szaúdi kiscsapatnál szereplő Ouro-Akoriko (áj3) és a Moldáviában élő balhátvéd, Mamah (áb3) kapott a selejtezőkben helyet, miközben a tartalékok között több a kontinensen sem épp erősnek számító hazai ligából beválogatott játékos található. A középpályán a korábban az Újpesten is megforduló, jelenleg ciprusi légiós Eninful (eb1) mellett a Marseille-től az Olympiakoshoz kerülő Romao (ej2) és az épp onnan Belgiumba igazoló Dossevi (ek) jelentenek már lényegesen nagyobb minőséget, esetleg még a Svédországban élő Atakora (eb2). A támadók között még mindig a már szinte fél éve klub nélküli Adebayor (áj1) a legnagyobb sztár, de Gakpé (áb3) a Serie A-ból érkezik, Ayité (ej2) pedig a Bastia után az angol másodosztályban is elkezdte lőni a gólokat az utóbbi időben. Ennek a keretnek elég kevés esélye van ebben a csoportban számottevő szerepet betölteni, de Le Roy mágiájában vagy az Afrika-kupákon nem ritka meglepetésfaktorban bíznak a szurkolók.

Kapusok: Kossi Agassa (US Granville), Baba Tchagouni (Marmande), Cédric Mensah (Le Mans)
Védők: Serge Akakpo (Trabzonspor), Sadate Ouro-Akoriko (Al Khaleej), Dakonam Djené (St. Truiden), Gafar Mamah (Dacia), Maklibé Kouloun (Dyto), Hakim Ouro-Sama (AS Togo Port), Vincent Bossou (Young Africans)
Középpályások: Alaixys Romao (Olympiakos), Matthieu Dossevi (Standard Liège), Floyd Ayité (Fulham), Henritsé Eninful (Doxa), Lalawele Atakora (Helsingborg), Prince Segbefia (Göztepe), Ihlas Bebou (Düsseldorf), Fanco Atchou (Dyto), Serge Gakpé (Genoa)
Támadók: Emmanuel Adebayor (klub nélkül), Fo Doh Laba (Renaissance Berkane), Komlan Agbeniadan (WAFA), Razak Boukari (Chateauroux)

A csapat sztárja: Emmanuel Adebayor

Nem lehet a togói válogatott az ország labdarúgásának legnagyobb alakja nélkül említeni, pedig kissé leáldozóban van már a 32 év csatár csillaga és nyár óta klub nélkül, csak a válogatottban játszik hivatalos mérkőzéseket. Adebayor egyébként felmenői révén akár az ezredfordulón is bombaerős nigériai válogatottban is szerepelhetett volna, ő azonban már 17 évesen szülőhazájának csapatában lépett pályára, akkor még a metzi akadémia neveltjeként. Két évvel később már 13 gólt szerzett a másodosztályban, így a Monaco szerezte meg a játékjogát, és bár a hercegségbelieknél nem számított alapembernek, 2004-ben tagja volt a BL-döntős csapatnak. Togo 2006-os bravúros VB-kvalifikációjához 10 góllal járult hozzá a selejtezőkön és már az Arsenal játékosaként vett részt a világbajnokságon. A londoniaknál különösen a 2007/08-as szezonban ment jól neki, amikor 24 bajnoki találatával a második lett a góllövőlistán Cristiano Ronaldo mögött és az év legjobb afrikai labdarúgójának is megválasztották. Egy évvel később az akkor már Manszúr sejk által gardírozott Manchester City-ben ért el 14 gólt és 5 gólpasszt, később viszont Mancini nem nagyon számított már rá. Előbb a Real Madridhoz, majd a Tottenhamhez került kölcsönbe, végül utóbbiak meg is szerezték a játékjogát és 113 meccsen 42 gólt lőtt a csapatban. Közben talán pályafutása legnagyobb dobása volt, hogy a togói válogatottal a 2013-as Afrika-kupa negyeddöntőjéig jutott, ami az ország legjobb eredménye a torna történetében. Az előző szezonnak már szabadügynökként vágott neki és csak januárban szerződött le a Crystal Palace-szel, ahol a tavasszal 12 meccsen egyetlen gólt szerzett, így nyáron megint szabaddá vált és jelenleg csak az új ANK-kihívásra készül.