Afrikában a futsal nem éppen a labdarúgás legnépszerűbb és legfejlettebb változata, hiszen a VB-k történetében mindössze kétszer jutott túl afrikai csapat az első fordulón (mindkétszer Egyiptom), az idén rendezett futsal Afrika-kupa mindössze az ötödik volt a kontinensviadalok sorában, melyre összesen csak 14 ország adta le a nevezését. A jelenség hátterében persze ifrastrukturális és időjárásbeli tényezők állnak, nem véletlen, hogy idén is az észak-afrikai válogatottak vitték a prímet a Dél-Afrikában rendezett tornán. A döntőben végül történelmi tettet hajtott végre a marokkói csapat és története során először elhódította a győztesnek járó trófeát Egyiptom ellen, a harmadik VB-részvételt érő helyre befutó Mozambik pedig először képviselheti majd a kontinenst szeptemberben Kolumbiában. Addig azonban számos érdekes mérkőzésre került sor, röviden érdemes áttekinteni az eseményeket.

(összefoglalók az eredményekre kattintva elérhetőek)

Az ANB tehát nem kíván konkurálni a kontinens legrangosabb tornájával és nem is tekinthető hivatalos versengésnek, célkitűzése inkább az, hogy javítsa a nemzeti bajnokságok ázsióját, lehetőséget biztosítson egy rangos tornán való szereplésre azon játékosoknak is, akik a modern futballal járó légiós vérkeringésébe nem kívántak vagy nem tudtak sikerrel becsatlakozni, hazájuk futballjában azonban fontos szerepet töltenek be. Mindebből adódóan az ANB létjogosultsága sokszor megkérdőjeleződik, különösen az amúgy a legtehetősebb ligákkal rendelkező észak-afrikai országokban, miközben számos afrikai országban pedig szinte a nagyválogatottak versengésével egyenértékű presztízzsel bír, a szövetségi kapitányok pedig ugródeszkának tekintik a tornát az első számú keretbe kerüléshez.

Az ANB tehát nem kíván konkurálni a kontinens legrangosabb tornájával és nem is tekinthető hivatalos versengésnek, célkitűzése inkább az, hogy javítsa a nemzeti bajnokságok ázsióját, lehetőséget biztosítson egy rangos tornán való szereplésre azon játékosoknak is, akik a modern futballal járó légiós vérkeringésébe nem kívántak vagy nem tudtak sikerrel becsatlakozni, hazájuk futballjában azonban fontos szerepet töltenek be. Mindebből adódóan az ANB létjogosultsága sokszor megkérdőjeleződik, különösen az amúgy a legtehetősebb ligákkal rendelkező észak-afrikai országokban, miközben számos afrikai országban pedig szinte a nagyválogatottak versengésével egyenértékű presztízzsel bír, a szövetségi kapitányok pedig ugródeszkának tekintik a tornát az első számú keretbe kerüléshez.

Az európai futballkedvelők között talán nem különösebben közismert, hogy Afrikában a kontinentális labdarúgó szövetségen (CAF) kívül léteznek földrajzi alapon létrehozott futballszövetségek is. Ilyen az észak-afrikai országokat tömörítő UNAF, a nyugat-afrikai WAFU (avagy UFOA), a közép-afrikai UNIFFAC, a kelet-afrikai CECAFA és a dél-afrikai COSAFA. Ezek a szövetségek szervezik egyrészt a ligaválogatottak számára januárban már negyedszer megrendezésre kerülő Afrikai Nemzetek Bajnokságának selejtezőit, illetve tagországaik számára rendszeresen szerveznek a legjobb klubjaiknak kupasorozatokat, a válogatottak számára pedig különböző tornákat.

Mivel ezeken a nem hivatalos válogatott megmérettetéseken az európai légiósok nem vesznek részt, a legjelentősebb ilyen torna nem a jelenlegi legerősebb A-válogatottakat felsorakoztató nyugati régiójé, hanem alighanem a déli COSAFA-kupa, ugyanakkor a legtekintélyesebb múltra mégsem ez az esemény tekinthet vissza. A kontinens labdarúgásában mostanában talán a leggyengébbnek számító keleti zóna versenysorozata ugyanis Afrika legrégebbi futballtornája is egyben, elődjét először már 1926-ban is megrendezték, amikor a részt vevő “országok” még a brit gyarmatbirodalom részét képezték. A régió válogatottjai azóta is szinte minden évben összemérik erejüket, idén pedig immár a nyolcvanadik tornára került sor Etiópiában. Mivel a részt vevő csapatok a kontinentális tornákon, VB-selejtezőkön ritkán rúgnak labdába, így számukra a CECAFA-kupa jelenti az elérhető sikerek terepét, ezen országokban a szurkolóknak gyakran valóban az év eseménye egy-egy torna megrendezése, így talán nem haszontalan visszatekinteni az idei kiírásra.

„Azt hiszem, ha brazil lennék, minden sokkal könnyebben menne. Ez csak egy megállapítás, nem kifogásokat keresek, de valahogy mindig ez volt az érzésem. Hogy miért? Egy kicsit mindenért: a berögzült rendszer miatt, a játékosmegfigyelők, az edzők, a döntéshozók miatt. Amikor egy afrikai eljut a legfelső szintre, annak nem mindig örülnek. Mintha nem szabadna ott lennie. Mintha nem ott lenne a helye."

Yaya Touré
(France Football által készített interjú, 2015. november 3.)

Nemrég ért véget a legutóbbi U17-es világbajnokság, melyen 1993 után másodszor is két afrikai válogatott vívta a döntőt, mégpedig úgy, hogy a két csapat keretében egyetlen légiós sem szerepelt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ebben a korosztályban immár 7 aranyéremmel, 6 ezüstéremmel és 3 bronzéremmel büszkélkedhet a fekete kontinens az 1985 óta megrendezett 16 VB-n, akkor igencsak szembetűnővé válik a kontraszt az utánpótlás sikerei és a felnőtt szinten való áttörés elmaradása között. Az afrikai futball fejlődése ugyan nagyjából az ezredfordulóig viszonylag jól nyomon követhető a felnőtt válogatottak VB-szereplésén is, a legjobb négy közé azóta sem sikerült bejutnia egyetlen reprezentánsnak sem, a mérkőzésenként szerzett átlagpontszám pedig inkább ereszkedő tendenciát mutat az utóbbi tornákon. Ezzel szemben az U17-es megmérettetéseken kisebb, átmeneti hullámvölgyeket leszámítva folyamatosan magas szintet tart a kontinens. A következő posztban egy korábbi félkísérlethez hasonlóan néhány olyan tényezőnek igyekszünk utánajárni, melyek közrejátszhatnak a két eredménysor jelentős eltérésében. A téma jellegéből adódóan a válaszadás teljessége nyilvánvalóan nem lehet célunk, viszont megkísérlünk a felszínes válaszokon legalább egy lépéssel továbbjutni.