Félig beteljesült elődök

Bár Ghána a maga 30 milliós lakosságával afrikai szinten relatíve kicsi országnak számít, mégis Afrika egyik legnagyobb futballnemzete már az ötvenes évek óta. A gyarmati sorból való függetlenedés egyik fontos szimbóluma volt ugyanis az országban a nemzeti válogatott már a kezdetektől, amely négy Afrika-kupa-győzelmével az örökranglistán is igen előkelő helyen áll. Csakhogy a fekete csillagok fénykorukban a nagyvilágnak nem mutathatták meg, micsoda meglepetésre lennének képesek az 1966-os világbajnokság afrikai bojkottja miatt, a legutóbbi ANK-győzelmüket pedig már nagyon régen, 1982-ben érték el. Azóta is eljutottak persze a kontinenstorna legjobb négy csapata közé (nem kevesebb, mint nyolc alkalommal), aranyérmet azonban egyszer sem sikerült ezekből szerezniük.

Hasonló kettősség érzékelhető a ghánai játékosok európai karrierjében is, hiszen amióta megnyíltak a Bosman-pert követően a klubok kapui, számos légiós futott be szép pályát a nemzetközi porondon is, igazán nagy, globális sztárrá azonban egyikük sem tudott válni. Az Aranylabda-szavazáson például a legelőkelőbb helyezés ghánai labdarúgótól a 18. pozíció volt, melyet a vb-k történetének legeredményesebb afrikai játékosa, Asamoah Gyan ért el Ghána drámai vb-negyeddöntős bukása után, de ő az európai közeggel sosem jött ki igazán és klubpályafutása csúcsa egy francia kupadöntő maradt.

Hiába volt a ghánai középpályások közül is Michael Essien kétszeres francia bajnok a Lyonnal és kétszeres angol bajnok a Chelsea-vel, de még négyszeres FA-kupa győztes, egyszer BL-döntős, egyszer pedig BL-győztes is, talán mivel a finálékban nem lépett pályára, az Aranylabda-szavazásokon is „csupán” egy 22. és egy 24. helyezés jutott neki. Ugyanígy a hátvéd Samuel Kuffournak is a hat német bajnoki cím és a Bayern Münchennel egy megnyert illetve egy elveszített BL-döntő is csak egy 28. helyezést ért, az Eintracht Frankfurt színeiben kétszeres Bundesliga-gólkirály és a Leeds-szel angol Ligakupa-döntős Anthony Yeboah legjobb eredménye pedig egy 23. hely volt a világ legjobb labdarúgóit számba vevő voksoláson.

Noha Sulley Muntari is kétszeres olasz bajnoknak mondhatja magát, sem ő, sem a korábban felsoroltakon kívül egyetlen másik ghánai labdarúgó nem is jutott az Aranylabda-jelölteknek még a bő listájára sem, bár ennek legfőbb oka alighanem az, hogy 1995-ig csak európai játékosokat neveztek erre a díjra. Épp az ezt megelőző időszakban virgonckodott ugyanis a ghánai labdarúgás történetének legmagasabban jegyzett legendája, Abedi Pelé (az Ayew-testvérek édesapja), aki az elsőként Bajnokok Ligájának nevezett sorozatot megnyerő Olympique Marseille-nek volt a karmestere és az 1993-as finálé győztes találata is az ő szögletéből született az AC Milan ellen.

Ghánai mélypont és új irányok

A három évben is Afrika legjobb labdarúgójának választott Abedi Pelének viszont világbajnokságra egyszer sem sikerült eljutnia, hiszen az 2006-ban jött össze először a fekete csillagoknak, majd további két torna után az oroszországi vb selejtezőit már elbukták. Az igazi mélypontnak azonban a tavalyi Afrika-kupa tekinthető, ahol szégyenszemre a csoportkörben ragadt a nemzeti csapat a Comore-szigetektől elszenvedett vereség után.

A történelmi kudarcot követően új szövetségi kapitány, a Borussia Dortmund edzői stábjában is tevékenykedő Otto Addo került a kispadra, aki nem éppen egyszerű feladattal debütált új feladatkörében. A vb-selejtezők rájátszásában esett át ugyanis a tűzkeresztségen a legrégebbi rivális, a nagy szomszéd Nigéria ellenében egy igencsak forró nyugat-afrikai rangadón, melyen a hazai 0–0-t követően hatalmas meglepetésre idegenben egy 1–1-es döntetlennel kivívták a vb-kvalifikációt a fekete csillagok. Azóta a nyári felkészülési mérkőzések már nem sikerültek túl fényesre és az igencsak kritikus ghánai közönség máris megkérdőjelezte Addo helyét, ugyanakkor elkezdett körvonalazódni egy új csapat, melyben egy rendkívül tehetséges ifjú generáció tagjai mellett újonnan felfedezett és a válogatotthoz csábított játékosoknak is szerep jut, ugyanakkor igencsak kétséges, melyikük érhet fel a nemzetközi sztárok szintjére.

A nemzeti csapatban nagyon gyakran szerepet kap már például a 18 esztendős Abdul Fatawu Issahaku, ám klubjánál, a lisszaboni Sportingnál neki még epizódszerepet is csak ritkán osztanak, mint ahogy jó felvillanása volt már a 19 éves Felix Afena-Gyannak is a Serie A-ban, de bőven lenne még bizonyítani valója a felnőttek között. A Bundesligában Daniel-Kofi Kyereh a pályafutása legfigyelemreméltóbb szezonját futja, de a német élvonalban 26 évesen bemutatkozva nehéz elképzelni, hogy a Freiburgnál sokkal nagyobb klub is lát majd benne fantáziát a jövőben.

Bár a támadókkal ellentétben hátvédek sokkal ritkábban emelkednek sztárstátuszba, de érdemes megemlíteni, hogy a pályafutásukkal a topligás középmezőnyben tetőző Daniel Amartey és Alexander Djiku mellett a ghánai védelem tengelyében is vannak ígéretes tehetségek. Ilyen a 22 évesen már egész rutinos Ligue 1-játékosnak számító Alidu Seidu (Clermont), vagy a 23 éves korára a spanyol után az angol élvonalban is nevet szerző, de topligás szinten azért még csak kis- és középcsapatokban szereplő Mohammed Salisu (Southampton), aki a legutóbbi felkészülési mérkőzésekre végre el is fogadta a válogatott behívóját.

A vb-kvalifikáció kivívását követően ugyanis négy új játékos is csatlakozott a kerethez, köztük például az Athletic Bilbao meghatározó alakja, Inaki Williams, de 28 évesen már igazi sztárkarriert tőle is nehéz elképzelni, öccse, a jelenleg sokkal nagyobb potenciált jelentő 20 esztendős Nico Williams pedig ezzel egy időben a spanyol válogatottban mutatkozott be egy Nemzetek Ligája négyes döntőt érő fontos gólpasszal.

A fekete csillagok rutinosabb játékosai közül az Ayew-testvérek az általunk is jól ismert U20-as világbajnoki címmel ragyogóan induló pályája igazi nagy berobbanás nélkül inkább lefelé áldozik már, bár a csapatkapitányi karszalagot továbbra is a gárdáért gyakran a testi épségét is kockára tevő André Ayew viseli. Amikor pedig nem ő, akkor az a Thomas Partey, aki pillanatnyilag Ghána legfontosabb labdarúgójának tekinthető. A 29 életévét betöltött középpályás talán egy személyben is szimbolikus képviselője hazája labdarúgásában a már említett kettősségnek, hiszen az Atlético Madrid színeiben már nyert spanyol bajnoki címet, Európa-ligát, pályára lépett már BL-döntőben is, mégsem vetődött fel sohasem a neve sem az Aranylabda-szavazáson, de még az Év Afrikai Labdarúgója-díj meghatározó jelöltjei között sem.

A nemzetközi megítélésében azonban jelentős változást hozhat, hogy a harmadik ott töltött szezonjában végre sikeresnek bizonyul a szurkolók körében igencsak divatos, így nagy médiafigyelmet kapó Arsenal, és már nem csak a Bajnokok Ligája-visszatérés tűnik elérhetőnek, hanem még a Premier League bajnoki címéért is a címvédő Manchester City első számú kihívóivá léptek elő az ágyúsok. Thomas Partey pedig a sérüléseket talán végre háta mögött hagyva rendkívül fontos láncszeme lett Mikel Arteta gárdájának, hiszen ő juttatja a legtöbb labdát a támadóharmadba (meccsenként átlagban 5,6-ot), de közben a teljes liga mezőnyében a legjobbak közé tartozik nem csak ezen a területen, hanem a sikeres pressing-szekvenciákban és a szerelésekben egyaránt.

A válogatottban ugyanakkor az elmúlt időszakig sokszor feljebb tolva játszott, mint a klubcsapatában, amolyan támadó középpályást, mostanában viszont visszatérhet a hatos pozícióba a nemzeti csapatban is. Innen lőtte a gyakorlatilag vb-kvalifikációt érő gólt is a Nigéria elleni derbin, hiszen a már említetteken kívül további két ifjú tehetség képes akár nála nagyobb lendületet vinni a támadójátékba.

Az álmodozás joga

Már oldalunkon is megemlékeztünk az eredetileg ghánai székhelyű Right to Dream akadémiáról és a dán élvonalbeli Nordsjaelland FC kapcsolatáról, amelynek két egykori neveltje is a ghánai futball jelentős alakjává nőhet a közeljövőben. A 20 éves Kamaldeen Sulemana Dániából már a francia élvonalba, a Rennes-hez igazolt, a 22 éves Mohammed Kudus pedig az Ajax-szal már kétszeres holland bajnoknak is mondhatja magát. Az ifjú tehetségek még nem alapemberek azonban jelenlegi egyesületeikben sem, a jövőben pedig még számos buktatóval szembe kell nézniük és ezek mellett a mindkettőjüket igen gyakran sújtó sérülések is felmorzsolhatják karrierívüket.

Kamaldeen Sulemana és Mohammed Kudus (középen) a Right to Dreams akadémián (fotó: ghanaweb.com)

Pedig a leginkább balszélsőt játszó Sulemana igencsak figyelemreméltó cselezési mutatói (meccsenként átlagban 4,5-5 sikeres csel) mellett csaknem 2 helyzetet is kialakított 90 percenként a Ligue 1-ben már az előző és a mostani szezonban is, miközben a látványos gólokkal sem maradt adós. Csakhogy a hát-, majd térdproblémái miatti kényszerű távolléte idején is jól működött breton csapatának támadógépezete, így végül nem lett egyelőre alapember Bruno Génésio irányítása alatt. Persze az amúgy is a hatékony tehetségneveléséről elhíresült, akár tinédzsereket is hezitálás nélkül bevető, majd jó pénzért értékesítő Rennes-nél az idő voltaképpen még neki dolgozik, de ha a sztármatéria egyértelműen látható is benne, ehhez az elkövetkező egy-két évben szükség lenne egy sérülésmentes és nagyobb előrelépést mutató időszakra a pályafutásában.

Nem kerülték el a sérülések Mohammed Kudust sem a Right to Dream és a Nordsjaelland buborékjának elhagyása óta. Az Amszterdamban töltött kettő és egyharmad szezonban már három komoly egészségügyi probléma van a háta mögött és hozzávetőlegesen 40 kényszerűen kihagyott mérkőzés. Így aztán nem tudta megvetni a lábát az Ajax középpályáján, amikor viszont a csapat csatárgondjai miatt váratlanul a támadósor közepén, amolyan hamis kilences poszton került bevetésre, akkor néhány látványos sikernek, leginkább pedig a Liverpool ellen lőtt fontos és szépségdíjas gólnak köszönhetően bent ragadt a kezdőben.

Ez a poszt egyébként nem teljesen idegen a számára, hiszen már a Nordsjaelland színeiben is sokszor került a visszavont ék szerepkörébe a 2019-20-as szezonban, mely egyelőre a legeredményesebb is volt pályafutása során – 11 találattal. Ami pedig már akkor is figyelemre méltó lehetett, hogy ezeket a gólokat meglehetősen jó hatékonysággal is érte el, hiszen a dán Superligaenben akkor 26%-ban, idén pedig az Ajaxban 36%-ban kötnek ki a lövései a hálóban, ami bizonyosan közrejátszott abban, hogy a támadósor elejére kerüljön.

Labdái precizitása igazából már a középpályán töltött időszakban is az erősségének számított, amit a visszavontabb feladatkörből első hollandiai szezonjában elért 44%-os lövésértékesítés is mutat (4 gól kilenc, összesen 1,2 xG-nyi veszélyességű lövésből), miközben hosszú indításainak hatékonysága is lenyűgöző módon rendre 80% felett marad. Ez utóbbit persze ékként kevésbé tudja kamatoztatni, nem csoda, hogy pályafutása indulásakor nem is ilyen irány körvonalazódott a számára. Voltaképpen a jelenlegi helyzet ellenére azt is feltételezhetjük, hogy Kudus adottságai kedvezőbbek tűnnek ahhoz, hogy támadó középpályásként legyen reménye sztárrá válni.

Készségek állandó átalakulás mentén

Amikor először került az apját nagyon korán elvesztő, így édesanyja és nagymamája által három testvérével együtt nevelt Mohammed Kudus egy futballakadémia berkeibe szülővárosában, Accrában, akkor még balhátvédet játszattak vele. Nem is maradt sokáig a Feyenoord ghánai keltetőjében (ma: WAFA, azaz West African Football Academy), hanem gyorsan és keserű szájízzel távozott. Aztán amikor a Nima városrész kölyökcsapatával, a Strong Tower FC-vel úgy állították meg az addigra már országszerte híres Right to Dream neveltjeinek hosszú-hosszú győzelmi sorozatát, hogy a 6–6-os döntetlennel záruló mérkőzésen csapata mind a hat gólját ő szerezte, az ország legnevesebb akadémiája hívta a soraiba, és némi unszolás után 12 éves korától már itt pallérozták, mégpedig középpályásnak.

Itt ragadt rá az „Alcantara” becenév is kedvenc játékosa, az akkoriban a Barcelonában villogó Thiago Alcantara után, akitől később élete eddigi legfontosabb relikviájaként kapott egy, a teljes Bayern-keret által aláírt mezt. A nemzetközi figyelmet pedig Kudus akkor keltette fel először, amikor a Right to Dream U15-ös csapatával egy európai turnén számos neves ellenfelet legyőztek és négy jelentős tornán is diadalmaskodtak. 2017-ben aztán az U17-es válogatottal is a világbajnokság negyeddöntőjéig jutott, ez pedig már elégséges volt, hogy az akadémia át is költöztesse Dániába, ahol első szezonja végén már alapembernek számított a Nordsjaelland középpályáján is.

Főként a már említett pontos labdái és lövései, no meg cselei hatékonysága tették hasznossá ekkor is. Már az első szezonban is 75%-ban bizonyultak sikeresnek az egy-egyezései, de amikor a következő dániai szezonjában feljebb tolták, már meccsenkénti átlagban 5,2 csele volt hatékony, mégpedig 77%-os arányban. Az Eredivisiébe kerülve ez a mutató valamelyest visszaesett először, de az előző szezonban egy sérülés után a regeneráló időszakban az Ajax második csapatában már igencsak meggyőző 14/16-os cselezési mutatót rittyentett öt meccsen (5 gól mellett). Az utóbbi hónapokban aztán a hamis kilences szerepkörben megint nagyon jól választja meg a cselek időzítését és bár idén még kicsi a mintánk (csak 295 bajnoki játékperc), de egyelőre karrierje legjobb formájában 81%-os a hatékonysága.

Pedig amikor idén nyáron a Manchester Unitedhez távozó Erik ten Haag megürült helyét Alfred Schreuder vette át az Ajax kispadján, továbbra sem állt fényesen Kudus szénája. Az előkészületi mérkőzéseken is kevés lehetőséget kapott, és az Everton közben ugyan élénken érdeklődött iránta, amikor a remélt angliai szerződést elutasították az amszterdamiak, a ghánai légiós elkeseredésében még egy edzést is kihagyott. A helyzet azonban szerencsére nem mérgesedett el jobban, és még ha a középpályán nem is nagyon rúghatott labdába Dusan Tadics, Steven Berghuis, Day Klaasen, Keneth Taylor, Edson Álvarez vagy éppen Florian Grillitsch mellett, az ötödik fordulóban a Cambuur elleni bajnoki szünetében Brian Brobbey helyére állt be csereként csatárnak, ahol rögtön gólt szerzett és benn is ragadt a kezdőben, hogy aztán a következő öt meccsén egyaránt a hálóba találjon.

Edzője a helyzetkihasználása mellett elsősorban a mezőnymunkája és a középpályásként elsajátított védekezési képességei miatt helyezte vetélytársa elé a hierarchiában, hiszen sokkal hatékonyabban képes részt venni a letámadásokban, mint a berobbanása óta a lipcsei kaland közben dicsfényét kissé elveszítő Brobbey.

Meg kell jegyeznünk azonban azt is, hogy ha Kudus a rendkívüli agilitását és hatékonyságát jól kamatoztathatja is a hamis kilences pozíciójában, közben számos erénye háttérbe szorul ebben a feladatkörben. Hiába van ugyanis közelebb elméletileg a kapuhoz, mint korábban, direkt módon mégis kevesebb helyzetet képes innen kialakítani a társai számára (idén meccsenként csak 0,9-et), miközben a passzai pontosságát is jóval visszafogottabban tudja kiaknázni és természetesen a labdaszerzéseinek a száma is visszaesett, még ha a szerelési hatékonysága stabil is maradt.

A ghánai válogatottban ugyanakkor Kudus a számára ismerősebb támadó középpályás pozíciójában játszik és már 2019 novemberében a bemutatkozásán is rögtön egy nagyon fontos góllal debütált a Dél-Afrika elleni ANK-selejtezőn csereként pályára lépve. Azóta csak sérülés miatt hiányzik olykor a fekete csillagok kezdőjéből és az idei két ANK-selejtezőn is lőtt 1-1 gólt.

A vb-felkészülési mérkőzések során viszont néma maradt az ellenfelek kapuja előtt, de így is benne láthatják a leginkább a szurkolók a ghánai futball leendő világklasszisát. Jelenleg persze még az Ajaxban is képlékeny a helyzete, fontos kérdés lesz az is, nem hátráltatják-e a súlyos sérülések a további fejlődésben, de a világbajnoki szereplés nagy lehetőség számára is, hogy növelje az ázsióját. Látványos szerepléssel azonban nem lesz éppen egyszerű kirukkolni, hiszen Otto Addo legénységének most még igen szerények az esélyei az egyaránt magasabban jegyzett csoportellenfelekkel, Portugáliával, Dél-Koreával és Uruguay-jal szemben.