A 31. kontinensviadalára készül Afrika 2017 januárjától, így természetesen a Mesebeli Afrika is igyekszik újra hangolódni a tornára. Ennek keretében egyrészt felfrissítettük korábbi sorozatunkat a torna történetéről, legendás játékosairól és legmeghatározóbb edzőiről:
- Az Afrika-kupa története I.(1957-1978)
- Az Afrika-kupa története II.(1980-2000)
- Az Afrika-kupa története III.(2002-2015)
Másrészt jelen posztban azokról a játékosokról igyekszünk megemlékezni, akik ugyan jelentős karriert futottak be és fontos szerepet töltöttek be az afrikai labdarúgásban, a kontinensbajnokságot azonban sohasem tudták megnyerni válogatottjukkal vagy azért, mert (I.) nemzeti csapatuk nem képviselt hozzájuk hasonló játékerőt, vagy (II.) ha a válogatott a kontinens legjobbjai közé is tartozott, valamilyen oknál fogva soha nem tudta elhódítani a trófeát, illetve (III.) esetenként sikeres futballnemzetek egy-egy generációja vagy kiemelkedő játékosa bukott el rendre az Afrika-kupákon.
I. Magányos csillagok
A névsort talán nem is kezdhetjük mással, mint Afrika egyetlen aranylabdásával (1995), George Weah-val. A PSG-vel francia a Milannal pedig olasz bajnoki címet szerző csatár már BL-gólkirályként vezette el Libériát története első Afrika-kupájára, az 1996-os tornára a selejtezőkben például az esélyesebb Szenegált megelőzve, a dél-afrikai viadalon azonban egyszer sem sikerült a hálóba találnia, és végül Gabon legyőzése ellenére kiesett a Lone stars a csoportkörben. Később aztán 36 évesen még villant egyszer Weah a nemzeti csapatban. Európai karrierje végeztével már az Emírségek-beli Al Jazira játékosaként ugyanis Libéria a 2002-es kontinensbajnokságra is kijutott, ahol aztán a nyitómérkőzésen sikerült is kapuba találnia, végül azonban ez a gól maradt pályafutása egyetlen ANK-találata és csapata ismét a csoportkörben ragadt, miközben egyébként a 2002-es VB selejtezői során is csak egyetlen ponttal maradtak el Nigéria mögött többek közt Ghánát is megelőzve. Ez az időszak azóta is a legsikeresebb a libériai labdarúgás történetében, hiszen egyetlen másik alkalommal sem sikerült elérni még az Afrika-kupa kvalifikációt se, Weah pedig politikusként, jelenleg a főváros Monrovia kormányzójaként igyekszik segíteni hazáját.
Nem Weah volt azonban az egyetlen, aki egyéni képességeihez képest szerényebb tudású válogatottban szerepelt az Afrika-kupákon, így trófea-győzelemre nem sok esélye adatott. A Nantes-tal 1995-ben francia bajnoki címet szerző, majd BL-elődöntőig jutó Japhet N’Doram például hiába szerepelt 36-szor a csádi válogatottban, a helyi szövetségnek akkor is komoly anyagi gondokat jelentett már a selejtezőkön való elindulás is, melyet N’Doram pályafutása alatt csak egyszer, 1994-ben sikerült vállalni, a bravúrral felérő kvalifikáció azonban akkor sem jött össze.
Ennél azért tovább jutott a zimbabwei válogatottal az angol Premier League első afrikai mezőnyjátékosa, Peter Ndlovu, aki honfitársával Bruce Grobbelaar kapussal már 1992-ben is képviselte Zimbabwét az angol élvonalban. Közös válogatott sikereik azonban nem adódtak, lévén hogy a harcosok az idei kvalifikáció előtt csak 2004-ben és 2006-ban vívták ki a tornán való részvétel jogát, amikor Grobbelaar már visszavonult. Ndlovu azonban mindkét csapatnak tagja volt (testvérével, Adam Ndlovuval együtt) és hazája első ANK-gólját is ő szerzete, egyébként a tunéziai tornán összesen háromszor is betalált, bár ez sem volt elég a továbbjutáshoz a csoportból. Ez a bravúr két évvel később sem jött össze, amikor a már 35 esztendős csatár a selejtezőkön ugyan még négy találatot jegyzett, a kontinensviadalon már gól nélkül maradt.
Még messzebbre gardírozta szülőhazája válogatottját Emmanuel Adebayor, aki ugyan nigériai szülei révén a szuper sasok akkoriban bombaerős csapatában is szerepelhetett volna, mégis a karvalyokat választotta, ahol már tizenhat esztendősen bemutatkozott a felnőtt nemzeti tizenegyben. Két évvel később már ott volt a keretben a Maliban rendezett Afrika-kupán, ám a tornán végül csak 2006-ban lépett pályára először már a Monacóval elért BL-döntővel a háta mögött az Arsenal játékosaként. A szövetségi kapitánnyal, Stephen Keshivel kialakult vitája miatt csak a kispadon kezdett és végül sem a gólszerzés, sem a csoportból való továbbjutás nem jött össze. A meglepetésre elért kvalifikáció után a VB-n már nem is Keshi irányította a csapatot, és bár Adebayort közben 2008-ban az év legjobb afrikai játékosának is megválasztották, a válogatott egy rövidebb hullámvölgy után csak 2010-ben készülhetett ismét a kontinenstornára. A helyszínre igyekvő csapat buszát azonban fegyveres támadás érte Angolában, így Togo visszalépett, Adebayor pedig a sokk hatására le is mondta a válogatottságot. Európában közben megjárta a Manchester City-t, a Real Madridot és a Tottenhamot is, a karvalyok 2013-as újabb ANK-kvalifikációja után pedig visszatért a nemzeti csapatba. Ezen a tornán egy gólt és egy gólpasszt is jegyzett, vezérletével pedig Togo története legnagyobb sikerét elérve a negyeddöntőbe jutott, ahol csak hosszabbításban maradt alul Burkina Fasóval szemben.
Még egy afrikai legendát kell itt megemlítenünk, aki szép karriert futott be, válogatottja azonban fénykorában sohasem nyert Afrika-kupát. Kalusha Bwalya esete azonban sokban eltér az előzőekétől, hiszen Zambia aztán később, 2012-ben végül igazi outsiderként elhódította a trófeát. A rézlövedékek legnagyobb legendája viszont még a szöüli olimpián Olaszország 4-0-s megverésével és a Cercle Bruggében szerzett gólokkal robbant be a köztudatba és 1988-ban afrikai aranylabdát is kapott (a France Football ekkor még csak európai játékosoknak ítélte oda az aranylabdát és egy külön díjat adott az afrikai játékosoknak), majd a PSV-vel már kétszeres holland bajnokként debütált a kontinensviadalon 1992-ben, ahol egy góllal hozzájárult a negyeddöntős szerepléshez. Egy évvel később a zambiai válogatott tragikus légibalesetében 18 válogatott játékos veszett el, így az azt az utazást szerencsésen kihagyó Kalusha Bwalya egy teljesen újjáalakult csapattal ért el 1994-ben az ANK-döntőig, majd 1996-ban négy gólt szerezve a bronzéremig. ANK-góljainak számát eggyel növelte még 1998-ban, sőt, még 37 évesen 2000-ben is, ezeken a tornákon azonban a rézlövedékeknek már a csoportkörből sem sikerült továbbjutniuk.
II. Elátkozott nemzetek
Vannak azonban olyan országok is, melyek többször is vérmes reményekkel és jelentős kontinentális sztárokkal vágtak neki az Afrika-kupáknak, mégsem sikerült soha elhódítani a hőn áhított trófeát. A legrégebb óta hiába próbálkozó futballnemzet Mali, melynek első jelentős csapata a hetvenes években bukkant fel. A France Football már korábban említett afrikai aranylabdájának első, 1970-es győztesével, a Saint-Étienne színeiben az 1971/72-es szezonban európai ezüstcipős, már háromszoros francia bajnok Salif Keïtával, a Nantes-tal már 1966-ban francia bajnoki címet szerző Bako Touréval és a későbbi gólkirály Fantamady Keitával a soraikban a sasok először kvalifikálták magukat az Afrika-kupára 1972-ben. Ez a trió összesen hét góllal vezette a fináléig Malit, ahol azonban hiába szerezték meg a vezetést az első félidő végén, végül 3-2-es vereséget szenvedtek a Kongói Köztársaság vörös ördögeitől.
Ezután hosszú ideig nem jutott le a tornára Mali, majd 1994-ben váratlanul egészen a negyedik helyig jutott, majd az ország futballszurkolói különösen a 2002-es hazai rendezésű tornát várták nagy várakozással, ám ezúttal is csak a negyedik helyre futott be a gárda, akárcsak 2004-ben. Pedig ekkor már ott volt a keretben a 2007 legjobb afrikai játékosának megválasztott Frédéric Kanouté, a Lyonnal négyszeres francia, a Real Madriddal kétszeres spanyol bajnok középpályás Mahamadou Diarra, a Lens-szal francia ezüstérmes hátvéd Adama Coulibaly vagy Salif Keïta unokaöccse, a Barcelonával kétszeres BL-győztes Seydou Keïta is, aki később 2011-ben lett Afrika második legjobb labdarúgója. Két csoportkörös kiesés után utóbbi kettőnek legalább az éremszerzés összejött 2012-ben illetve 2013-ban, amikor kétszer egymás után ANK-bronzot szereztek a sasok az egyaránt Ghána ellen megvívott kisdöntőkben.
Mali legígéretesebb csapatai VB-re nem jutottak el, Szenegál legendás generációjának viszont egy VB-menetelés megadatott 2002-ben egészen a kontinentális csúcsnak számító negyeddöntőig. Korábban egyébként már 1965-ben és 1990-ben is a negyedik helyet szerezték meg Teranga oroszlánjai az Afrika-kupákon, a legnevesebb játékosok azonban az évezred elején alkották a csapatot. A 2001-ben és 2002-ben is a legjobb afrikai labdarúgónak választott, a Lens-ban és a Liverpoolban híressé váló El Hadji Diouf, a belga bajnok, később az Interben is megforduló Khalilou Fadiga, a Monacóval francia bajnok, később szintén a Liverpoolban is játszó Salif Diao vagy az FA-kupa győztes Papa Bouba Diop mind rajthoz álltak a 2002-es kontinensbajnokságon és nagyon magabiztosan Egyiptomot, Tunéziát, a Kongói DK-t vagy Nigériát is kiverve jutottak be a döntőbe. Ott azonban Kamerunnal nem bírtak és gól nélküli döntetlen után büntetőkkel alulmaradtak. Az így szerzett ezüstérem azóta is Szenegál legjobb eredménye, ugyanis a következő tornákon már az éremszerzés sem jött össze a nagy generációnak, egy új, ígéretes csapat pedig jelenleg készülhet akár egy nagy siker elérésére épp a korábban méltatott csapat egyik tagjának, a PSG-vel francia ezüstérmet szerző Aliou Cissének az irányításával.
III. Nem jókor a jó helyen
A VB-k történetének első afrikai győzelmét arató tunéziai válogatott legjobbja, az 1977-es afrikai aranylabdás Tarak Dhiab a ’78-as Afrika-kupán a negyedik helyig jutott, az első afrikai VB-nyolcaddöntőt elérő marokkói válogatottban pedig a ’85-ös afrikai aranylabdás Mohamed Timoumi és a ’86-ban kapusként ugyanezt a kitüntetést megkapó Badou Zaki még 1980-ban szereztek ANK-bronzérmet, ám az 1986-os, majd ami még fájóbb, az 1988-as hazai rendezés tornákon is csak a negyedik helyre futottak be, miközben egyébként az elődöntőkben mindhárom alkalommal a későbbi győztestől szenvedtek vereséget. Marokkó kapcsán egyébként mindenképpen meg kell említenünk az 1998 legjobb afrikai játékosának megválasztott Moustapha Hadjit is, aki több rosszul sikerült Afrika-kupa után 2004-ben már 33 évesen vezette a döntőbe az Atlasz oroszlánjait, ahol aztán Dhiab honfitársai, a hazai pályán szereplő tunéziaiak legyőzték végül őket.
A jelentős nyugat-afrikai futballnemzetek közül Ghána nyert a legrégebben Afrika-kupát, utoljára még 1982-ben, vagyis 34 évvel ezelőtt. Ezen időszak alatt több korszakos meghatározó játékos is szerepelt a fekete csillagok csapatában, ám sem a Marseille-jel a kilencvenes években három bajnoki címet és egy BEK-et nyerő, 1991 után zsinórban háromszor Afrika legjobb labdarúgójának válaszott Abedi Pelé, sem a kétszeres német gólkirály Tony Yeboah, sem a Bayern Münchennel BL-győztes, hatszoros német bajnok Samuel Kuffour nem tudta megszerezni az ország ötödik aranyérmét. Előbbi kettő már ott volt az 1992-es Afrika-kupán és a csapat hat góljából ötöt ők is szereztek, ám a döntőben már nem bírtak Elefántcsontparttal és a torna történetének leghosszabb büntetőpárbajában alulmaradtak. A hármas együtt az 1996-os tornán állt össze először, ám négy magabiztosan megnyert meccs után az elődöntőben a hazai dél-afrikai válogatott megálljt parancsolt nekik, a csalódott gárda pedig végül a bronzmeccset is elvesztette.
Talán még az eddigieknél is meglepőbb az olimpiai bajnok, BL- és UEFA-kupa győztes, háromszoros holland, kétszeres angol bajnok és kétszer (1996 és 1999) is Afrika legjobbjának választott Nwankwo Kanu nevének felbukkanása a listánkon, hiszen Nigéria az utóbbi évtizedekben is a kontinens legjobbjai közé tartozott és nyert is két ANK-trófeát. Kanu nem kevesebb, mint hat Afrika-kupán vett részt 2000 és 2010 között, melyeken egy ezüst- és négy bronzérmet szerzett a szuper sasokkal, a győzelem azonban egyszer sem jött össze, ráadásul egyetlen akciógólt sem sikerült szereznie egyik tornán sem, sőt, a 2000-ben hazai pályán, Kamerun ellen játszott finálé büntetőpárbajában ő volt az egyik, aki elhibázta a tizenegyesét.
Elefántcsontpart is érdekes helyzetben van, hiszen talán két legjelentősebb labdarúgójának nem sikerült megnyernie a kontinensviadalt. A hetvenes években a Rennes-ben szép karriert befutó Laurent Pokou összesen 14 gólt szerzett az Afrika-kupákon, mely egészen 2008-ig rekordnak számított és Pokou most is a második legeredményesebb játékos Samuel Eto’o mögött. Az 1968-as és az 1970-es tornának is ő lett a gólkirálya, ez azonban „csak” egy bronzéremre és egy negyedik helyre volt elég. Még kegyetlenebb sors jutott a Chelsea-vel négyszeres angol bajnok és BL-győztes Didier Drogbának, aki öt Afrika-kupán vett részt, 2006-ban és 2012-ben is döntőbe jutott az elefántokkal, és mindkétszer tizenegyesekkel bukták el a finálét, ráadásul az első alkalommal Drogba is a hibázók között volt. Aztán amikor a „főelefánt” visszavonult, Elefántcsontpart rögtön meg is nyerte a 2015-ös kontinensbajnokságot.
Az Afrika-kupák történetével foglalkozó sorozatunk posztjai:
