A labdarúgás története számos olyan játékmestert látott már, akiknek a látványos megmozdulásaiért tízezrek jártak ki a stadionokba és milliók ültek le a televíziókészülékek elé, ugyanakkor nagyobb siker nem koronázta teljesítményüket. Közülük is az egyik legformabontóbb és egyben legreménytelenebb virtuóz Jay-Jay Okocha volt, aki augusztus 14-én tölti be 50. életévét, ennek apropóján pedig pályafutása 5 állomásának apró, ám annál fényesebb felvillanásával emlékezünk meg róla, melyeket aztán jellemző módon csendes kihunyás követett minden egyes alkalommal.

(a cikk eredetije a bunteto.com-on jelent meg)

Relatíve későn, szinte véletlenszerűen csöppent bele Jay-Jay Okocha az európai profi futballba, de voltaképpen soha nem illeszkedett bele igazán a pragmatikus rendszerbe, hanem játéka egész pályafutása alatt megtartotta a maga öntörvényűségét. Valamelyest fejlődött ugyan a játékostársakkal való összjátékban és a védekezésben (az 1994-es meccsenkénti 2,7 szerelési kísérlete az 1998-as vb-n már 3,0-ra majd a 2002-es tornán 4,0-ra emelkedett, immár 75%-os hatékonysággal), de egy középpályástól már az ezredforduló táján is elvárható mezőnymunkát nem volt képes kifejteni, az ő gondolkodása más absztrakciós szinteken mozgott. Emiatt aztán ösztönös zsenijét nem volt képes megfelelő mértékben kamatoztatni a futballpályán, bár ez talán nem is akkora baj.

A labdarúgásban nem nyerhet mindenki, a primitíven értelmezhető sikereken túl azonban a futballvilág színesítéséhez kifejezetten jól jönnek a trón nélkül maradó, különleges karakterükkel azonban a középszertől távol álló és valóságos kult-hőssé emelkedő játékosok is.

Okocha igencsak rendhagyó cselhajlama ha nem is volt kifizetődő, gyakran meg tudta vele lepni a jóval racionálisabb játékhoz szokott európai védőket és páratlan élményeket biztosított szurkolóinak. Játékostársai és edzői többsége körében is népszerű maradt, hiszen a pályán látott szabadelvűsége mellett mégis meg volt benne a kellő alázat irántuk. Mélységesen vallásos emberként a pályán kívüli igencsak disztingvált volt életvitele, így nem csak a sérülések kerülték el, hanem a nagyobb botrányok is, több alkalommal viselte igazi vezérként a csapatkapitányi karszalagot, és végeredményben minden állomáshelyén jó szívvel emlékeznek rá annak ellenére is, hogy csapatai alighanem nagyrészt az ő összeegyeztethetetlen játéka miatt hullottak el igazán nagy sikerek nélkül.

Nyaralásból Bundesliga-karrier

Okocha európai karrierje egészen esetleges módon kezdődött, hiszen valójában csak egy gyerekkori barátját, Binebi Numát meglátogatni érkezett Németországba 1990-ben, alig 17 esztendősen. De ha már ott volt, elkísérte cimboráját harmadosztályú csapatának, a Borussia Neuenkirchennek egy edzésére is, ahol maga is beszállt a játékba. Ennek során olyannyira lenyűgözte a klub vezetőit, hogy azonnal szerződést ajánlottak neki, egy jó szezon után pedig érkezett a másodosztályú Saarbrücken, majd fél élvvel később már az élvonalbeli Eintracht Frankfurt ajánlata.

A világhír aztán 1993. augusztus 31-én kapta fel először Jay-Jay Okocha nevét, amikor az Oliver Kahnnak lőtt egészen elképesztő góllal biztosította be az Eintracht Frankfurt 3-1-es győzelmét a Bundesliga 5. fordulójában a Karlsruher SC ellen, amivel egyébként a frankfurtiak akkor őrizték a vezető helyüket a tabellán. Az akkor még a 20. életévét épp csak betöltő Okocha a második félidő közepén lépett pályára csereként, majd a 87. percben egy kontra végén olyan tánccal bolondította meg a később világklasszissá érő kapust és három Karlsruhe védőt (köztük a vb-bronzérmes Slaven Bilicet), ami még úgy is bejárta aztán a futballkedvelők körét világszerte, hogy a közösségi média akkor még nem is létezett (de hazánkban is sokan követték már a Sat 1 műholdas csatorna Ran című műsorát).

A cselsorozat olyannyira feleslegesnek, közben a profán racionálistól való elhajlásával mégis olyan tökéletesnek hatott, hogy túlmutatott önmagán, mint egyfajta futballköltészeti alkotás. Nem csak Okocha és voltaképpen a benne megtestesült afrikai futball ars poeticája lett ugyanis, hanem a további pengeélen táncoló pályafutása szimbóluma és megalapozója is.

Nyilván a kapus és Okocha pályájának további alakulása is több réteget tett még hozzá a jelenség újrainterpretálásához, így később Jürgen Klopp például ezt a találatot nevezte a Bundesliga valaha volt leglátványosabb góljának, de talán az is jellemző, hogy Oliver Kahn maga is kitette a találatot a 23. évfordulóján egyik oldalára azzal a megjegyzéssel, hogy még mindig beleszédül, ha eszébe jut az eset. Maga Okocha a tőle később megszokott szerény módon nyilatkozott a góljáról:

Nem így terveztem igazából. Egy kontra végén kaptam meg a labdát, csak előttem volt a kapus, így egy lövőcsellel akartam megszabadulni tőle, de nem tágított. Aztán ahogy megpróbáltam kicselezni, néhány védő is visszaért. Én csak egy rést akartam találni, ahol belőhetem a labdát és szerencsére végül meglett. Kicsit tovább tartott, mint gondoltam.

Egész pontosan 11 másodpercig táncolt a labdával szürreális módon, miután az akkori vezetőedző, a később a Bayer Leverkusent BL-döntőig vezető Klaus Topmöller csak annyit mondott, hogy ha Okocha kihagyja azt a helyzetet, valószínűleg soha többet nem tette volna be a csapatba.

A Bild korabeli illusztrációja a Bundesliga történetének legszebb góljáról (fotó: twitter @eintracht_eng)

Kár lett volna, ha nem játszhat többet, hiszen az addig jobbára csak csereként bevetett, de a megelőző szezon bronzérméhez tinédzserként már 2 góllal hozzájáruló Jay-Jay Okocha aztán beküzdötte magát a kezdőcsapatba és kiszámíthatatlan párost alkotott az egymás után második német gólkirályi címét is begyűjtő ghánai Tony Yeboahhal. A bajnokságban végül ugyan visszacsúsztak az ötödik helyre, de az UEFA-kupában egészen a negyeddöntőig meneteltek, akárcsak a rákövetkező szezonban.

Utána viszont egy váratlanul pocsék szezon következett immár az Angliába távozó Yeboah nélkül, és hiába lett Okocha házi gólkirály, az 1995/96-os évad végén a Frankfurt szégyenszemre kiesett a Bundesligából története során először. Mivel a költségvetést szűkösebbre kellett húzni, az egyik legnagyobb ázsiójú játékosként pedig Okocha volt a legkönnyebben értékesíthető, így végül nagyobb dicsőség nélkül, de a szurkolók szívében örök kedvencként távozott Németországból.

Az interkontinentális derbik réme

Az akkor épp török bajnok Fenerbahce 3,5 millió eurót szurkolt le a frankfurtiaknak Okocháért 1996 nyarán és nagyon gyorsan megtérülni is látszott a befektetés. Első bajnokiján ugyanis rögtön egy szabadrúgásgóllal és egy gólpasszal mutatkozott be a Samsunspor ellen, majd a BL-selejtezőben ő lőtte a továbbjutást érő gólt is a Maccabi Tel Aviv ellen. Így története során először került az isztambuli klub a Bajnokok Ligája főtáblájára, ahol ha el is véreztek végül a Juventus és a Manchester United mögött, utóbbiaknak az európai kupasorozatokban már 40 éve tartó hazai veretlenségi sorozatát sikerült megtörniük az Old Traffordon.

A Fenerbahce szurkolói azonban leginkább azért zárták szívükbe Okochát, mert a Süper Ligben töltött időszaka alatt mind a négy Galatasaray elleni interkontinentális derbijén bevette az ősi ellenlábas kapuját.

1996 szeptemberében rögtön egy megpattanó szabadrúgásgóllal és egy gólpasszal járult hozzá a 4-0-s idegenbeli kiütéshez, mely a mai napig a legnagyobb Fener-győzelem az Ali Sami Yen stadionban. A februári visszavágón egy kipattanót vágott Okocha a hálóba, hogy végül 3-2-re nyerni tudjon a csapata, majd amikor a következő szezonban is egymásba szaladt már szeptemberben a két rivális, a 3-1-es sikerre Okocha tette fel a pontot egy pazar lökettel a rövid felső sarokba. A kıtalararası derbik legemlékezetesebb Okocha-találata azonban talán az 1998 februárban idegenben szerzett gól volt. Az odáig nagy fölényben játszó Galatasarayt újra csak egy szabadrúgással sikerült meglepnie a nigériai karmesternek, mégpedig egészen lehetetlen szögből az oldalvonal mellől. Azért is bizonyult ez jelentős találatnak, mert így a találkozó végül 2-2-vel zárult, a nagyon fontos pontszerzéssel pedig a Fenerbahce meg tudta őrizni a vezető helyét a tabellán és reménykedhetett, hogy végre visszahódítja a bajnoki címet.

Okocha a török címlapokon egy derbi-győzelem után (fotó: tr.pinterest.com)

A tavaszi folytatás viszont nyögvenyelősebb lett abban az évben és a szezon utolsó három fordulóját pályafutása gyakorlatilag egyetlen sérülése miatt ki kellett hagynia Okochának, melyek során a kieső Ankara Sekerspor ellen váratlanul becsúszó döntetlen miatt végleg elúszott az aranyérem reménye. A bronzérem után így egy ezüstérem jött össze a bajnokságban és hiába volt Jay-Jay Okocha két legeredményesebb szezonja a Törökországban töltött két év, trófeát a Fenerbahcéval sem sikerült szereznie. Összesen 76 meccset játszott a kék-sárga mezben, melyeken 32 gólt lőtt (köztük 9-et szabadrúgásból) és kiosztott 19 gólpasszt. Még a török állampolgárságot is felvette Muhammet Yavuz néven, a derbiken lőtt góljai és könnyed megmozdulásai pedig olyan mély nyomokat hagytak rövid isztambuli időszaka alatt a szurkolókban, hogy Mesut Özil például gyermekkori példaképének és a Fenerbahce valaha volt legnagyobb játékosának nevezte.

A párizsi tüzér

Egy látványos világbajnoki szereplés után aztán 1998 augusztusában a Paris Saint-Germain 12,4 millió eurót fizetett Okocháért, aki ezzel akkor a legdrágább afrikai labdarúgó lett. A párizsiak már túl voltak néhány évvel a második bajnoki címükön és friss kupagyőztesként reménykedtek a Canal+ tulajdonlásával a sikerek tartósításában. A friss nigériai szerzeménynek a hazatérő brazil klublegendát, Rait kellett volna helyettesítenie az új projektben. Okocha bemutatkozása megintcsak parádésra sikerült, ugyanis a Bordeaux ellen az utolsó percekre beállva szerzett fantasztikus gólt, amikor két csel után jó 35 méterről kilőtte a jobb felső sarkot. A meccset ettől még elvesztette a PSG, és csalódást keltve csak a tabella 9. helyén végzett, miközben a gironde-iak meg sem álltak a bajnoki címig.

Így aztán a következő szezonban már címvédőként látogatott a Bordeaux szeptemberben Párizsba, ahol Okocha legnagyobb franciaországi villanásaként egy még nagyobb góllal kínálta meg Ulrich Ramé kapust a Parc des Princes-ben. A hazaiak már vezettek egy ideje 1-0-ra, amikor a 80. percben egy szélen előre küldött labdát egy pattanás után hihetetlen szögből, kapásból vágott elemi erővel a hosszú felső sarokba a később az Eb-győztes keretben is helyet kapó hálóőr elképedt tekintetétől kísérve. Mivel az utolsó percekben Sylvain Wiltord még szépített, így Okocha újabb villanása győztes találatnak is tekinthető, mely sokáig életben tartotta a párizsiak bajnoki reményeit.

Ennek a győzelemnek is köszönhetően december végéig tapadtak ugyanis a fővárosiak az éllovas Monacóra, ám ekkor Okocha elutazott az Afrika-kupára, amikor pedig visszatért január végén, a 3 pontos hátrány már 13 pontosra dagadt. A szezon végén az ezüstérmet még behúzta a PSG, a következő évadban viszont Luis Fernandez érkezett a kispadra, aki sokszor csak a cserék közé nevezte a nigériai karmestert. A végeredmény újra egy pocsék 9. helyezés lett, majd egy nagy nyári bevásárlás után hiába játszott már a csapatban Maurizio Pochettino, Gabriel Heinze, Nicolas Anelka vagy az ifjú Ronaldinho, a fővárosiak ismét lemaradtak a dobogóról és csak a 4. hely jutott az akkor még Division 1-nek hívott francia bajnokságban. Pedig ebben a szezonban Okocha már többször a csapatkapitányi karszalagot is viselte, a hetes sorozata első bajnoki diadalát arató és dinasztiát alapító Lyon ellen is újabb hatalmas gólt szerzett, majd nem sokkal később a Metz ellen még nagyobbat.

Ahogy azt már megszokhattuk, végül a villanások ellenére a párizsi kaland is trófea és igazán nagy siker nélkül ért véget még kissé keserű szájízzel is.

Okocha immár a PSG csapatkapitányaként a Bordeaux ellen (fotó: historiquedupsg.fr)

Hiába imádták ugyanis a szurkolók Okochát, Ronaldinho pedig ifjúkori mentoraként tisztelte, a klub vezetőség mégis csak 30%-kal alacsonyabb fizetésért ajánlott neki szerződéshosszabbítást, így négy év után újból szedte a sátorfáját és meglepő helyre vette az irányt.

Annyira jó volt, hogy kétszer nevezték el

A 2002-es vb után Okocha visszatért még Párizsba, ahol a Charles De Gaule repülőtéren várt rá Sam Allardyce, a Bolton Wanderers akkor még rutintalan, alig 48 esztendős menedzsere. A boltoniak lifteztek az első és másodosztály között a megelőző években és éppen a bennmaradásért küzdöttek az angol élvonalban. A soraikban azonban ott volt a világbajnok Youri Djorkaeff is, így ott nyomban, a reptéren beleegyezett a már 29 éves Okocha a szerződésbe, hiszen régóta szerette volna kipróbálni magát a Premier League-ben is. Noha talán pályájának legalacsonyabban jegyzett klubja volt a Bolton, világunk kulturális berendezkedéséről elég sokat elárul, hogy mai megítélését és hírnevét leginkább az ott töltött 4 év határozza meg.

Pedig aligha ez volt karrierje legizgalmasabb időszaka, színes sztorikban és a szurkolók imádatát kiváltó látványos megmozdulásokban azonban ekkor sem volt hiány, így Okocha kulthőssé vált Boltonban is.

A szurkolók már az első meccsei után külön dalt költöttek neki „Jay-Jay Okocha, the man so good they named him twice” refrénnel egy amerikai sláger után szabadon. Még népszerűbb lett, amikor az első, amúgy igen nehéz angliai szezonja tavaszán létfontosságú győztes találatot szerzett a Tottenham, majd egy remek szóló-bombatalálattal a végül kieső West Ham ellen is, nem is beszélve az Arsenal ellen bemutatott szemtelen trükkjeiről. Végül ő lőtte az utolsó fordulóban a Middlesbrough ellen a bennmaradást bebiztosító találatot is (természetesen szabadrúgásból), mely után még edzője is táncra perdült.

A következő szezonban érkezett a védelembe Bruno Ngotty mellé a spanyol válogatott Ivan Campo is, így a walesi Gary Speeddel, az angol Kevin Davies-szel, a jamaikai Kevin Gardnerrel vagy a görög Európa-bajnok Stelios Giannakopoulosszal egész ütős csapat alakult Észak-Nyugat Angliában, mely a bajnokságban a 8. helyet érte el. Mindeközben a ligakupában egészen a fináléig masírozott az Allardyce-gárda, amiben Okochának elévülhetetlen érdemei voltak, hiszen az elődöntőben két szabadrúgást is gólra váltott az Aston Villa ellen. Előbb egy szerencsésen megpattanó lövéssel már a második percben megszerezte a vezetést a csapatának, majd a hajrában boltoni pályafutása legemlékezetesebb rakétáját zúdította a rövid sarokba kialakítva ezzel kialakítva az 5-2-es végeredményt. A siker azért volt különösen fontos a szurkolóknak, mert a Wanderers csaknem 50 éve nem járt ilyen közel egy országos trófeához, így Okocha villanása ismét reményt adott csapata szurkolóinak, hogy történelmi sikerről álmodozzanak. Talán mondanunk sem kell, hogy végül a döntőben viszont alulmaradt a gárda a Middlesbrough-val szemben.

Okocha kulthőssé vált Boltonban is (fotó: goal.com)

A következő szezonban már Fernando Hierróval valamint a szenegáli El Hadji Diouffal és Khalilou Fadigával kiegészülve egészen a hatodik helyig emelkedtek a boltoniak, amihez Okocha 6 góllal járult hozzá, így indulhattak az UEFA-kupában, ahol még a csoportjukból is továbbjutottak a Besiktas és a Vitoria Guimaraes előtt, de végül a Marseille megállította itt is őket. A négy éves szerződése kitöltése után viszont Okocha Angliában sem hosszabbított, hanem a szurkolók rajongása ellenére újra továbbállt, ezúttal egy évre még Katarba, majd egy rövid hulli és indiai kitérő után végleg szögre akasztotta a futballcipőt. Az angliai megítéléséről azonban jól árulkodik, hogy 2017-ben a boltoni szurkolók a Reebok Stadionban valaha pályára lépett legjobb játékosnak választották az ezen időszak alatt a klubnál megforduló számos világsztár ellenére.

Szárnyalás a szuper sasokkal

Az európai karrier mellett azonban sok más afrikai labdarúgóhoz hasonlóan a hazai szereplés, főként pedig a válogatott teljesítmény talán még fontosabb volt Okocha számára, és kezdetben voltaképpen kifejezetten biztatóan és sikeresen indult nigériai karrierje. Hazájában a szakavatott szemek már nagyon korán felfigyelhettek rá, amikor szülővárosának a csapatában, az Enugu Rangersben 17 esztendősen a nigériai kupa döntőjéig jutott.

Ekkor került Európába, a válogatottban pedig már Frankfurt-légiósként mutatkozott be kisvártatva 1993 júliusában, amikor egy nagyon fontos szabadrúgásgólt szerzett az Algéria elleni vb-selejtezőn. A közönség rögtön a szívébe is zárta és valódi neve (Augustin Azuka Okocha) helyett elkezdték használni a bátyja által az utcai futballcsaták közben kitalált becenevét: Jay-Jay. A sikernek köszönhetően a szuper sasok el is jutottak az 1994-es világbajnokságra, de előtte még megjárták a tunéziai Afrika-kupát, ahol hat torna után diadalmaskodtak újra és az ekkor még a 21-et be sem töltő Okocha nyakába is került egy aranyérem. A világbajnokságon így már nagy önbizalommal nyerték meg a szuper sasok a csoportjukat, és bár akkor Okocha általában még csak epizódszerepeket kapott a válogatottban, az olaszok ellen drámai módon elbukott nyolcaddöntő 120 percét végigjátszotta és az ott bemutatott 15 sikeres cselével máig rekorder a vb-k történetében.

A kezdetek: már kölyökként labdával és az Enugu Rangers mezében (fotó: nairaland.com)

Nem sokkal később bekerült az 1996-os olimpián szereplő válogatottba is, melynek már karmestere volt és a magyarok mellett a japánok, mexikóiak, majd a sztárparádét felvonultató brazilok és argentinok legyőzésével Afrika első olimpiai aranyérmét hozták el Atlantából szenzációs játékkal. 23 évesen volt már tehát Okochának egy ANK- és egy olimpiai aranyérme, a nagy nemzetközi áttörés és a fényes jövő azonban a nigériai csapattal is elmaradt. Az 1998-as világbajnokságon a remek kezdet után megint a nyolcaddöntő lett a végállomás a szuper sasoknak, ekkor azonban már gőzerővel készültek a hazai Afrika-kupára, ahol két kihagyott kontinenstorna után nagyon szerették volna megörvendeztetni szurkolóikat.

Okocha a tornát rögtön egy Tunézia elleni duplával nyitotta, ami végül 4-2-es győzelmet eredményezett, később kiverték Marokkót, majd a meccset az utolsó percekben a sírból visszahozva Szenegált és aztán Dél-Afrikát is. A menetelés végén Kamerun várt rájuk a fináléban, mely Samuel Eto’o és Patrick M’Boma révén két gólos előnybe került, de a második félidő elején egy hatalmas góllal Okocha visszahozta két gólos hátrányból a csapatát, amikor egy rövid felszabadítást mellre vett, majd egy pattanás után a jobb felső sarokba zúdította a labdát. A 120 percig tartó küzdelem végén a szétlövésben a maga tizenegyesét is értékesítette a párizsi légiós, de később Nwankwo Kanu és Victor Ikpeba is hibáztak, így alulmaradtak a fináléban.

Hiába villantotta tehát fel az Afrika-kupák történetének talán legnagyobb bombagólját és hozta vissza a raményt  a hazai közönségnek, a csapat végül csalódást okozott és Okocha hasonlóan látványos, ám sikertelen pályára állt a válogatottban, mint a klubcsapatainál.

A következő kontinenstornán az elődöntőben véreztek el Szenegállal szemben, majd 2004-ben hiába lőtt Okocha 4 gólt is, ismét az elődöntőben maradtak alul tizenegyesekkel Tunézia ellenében. 33 évesen még részt vett a 2006-os Afrika-kupán is már Bolton légiósként, de ekkor már csak csereként lépett pályára az Elefántcsontparttal szembeni elődöntőben, ahol ismét elbukott a szuper sasokkal.

Nagyobb sikert közben a harmadik világbajnoksága sem hozott, hiszen a Japán és Dél-Korea által közösen rendezett tornán már a csoportkörből sem sikerült továbbjutni. Összességében viszont nem épp hétköznapi játékára jól jellemző módon elmondható, hogy sűrűbben mutatott be sikeres cseleket a futballvilág legjelentősebb színpadán, mint Messi vagy Maradona. Ez pedig még úgy is a vb-k történetének egyik legszínesebb alakjává teszi, hogy a nagy sikerek messze elkerülték.

Manapság a dél-afrikai SuperSport egyik szakkomentátoraként osztja meg szenvedélyes, ám általában azért nem túl magvas gondolatait az egyes futballtornák mérkőzéseiről és a világ labdarúgásáról, amivel talán még tovább is építi a szurkolók körében a meg nem értett zseni mítoszát. Ez pedig talán senkinek sem jár ki jobban az utóbbi évtizedek futballvilágában, mint neki.