Mára szinte teljesen elfelejtődött az európai futballmédiumokban a Függetlenség Válogatottjának története, pedig játékosai a FIFA üldöztetése ellenére olyan bátor kiállásról tettek tanúbizonyosságot hazájuk szabadságának ügye mellett, ami a mai vadkapitalista futballvilágban már elképzelhetetlennek tűnik. Pénzt, sikert, európai elismertséget sutba vágva vállaltak egy teljesen bizonytalan kimenetelű kalandot és honfitársaik sorsát egyéni boldogulásuk elé helyezve a maguk eszközeivel szálltak szembe az elnyomó hatalmakkal.

Javi Rey rajza

A labdarúgásban voltaképpen még a többi sportághoz képest is kirívóan konzervatív módon egy játékos a pályafutása során csak egyetlen felnőtt nemzeti csapatnak lehet a tagja, holott a nemzeti identitás kérdése még összetettebb manapság, mint az elmúlt évszázadban. A különböző kultúrák keveredése persze mindig jellemző volt az emberekre, a földrajzi mobilitás megnövekedésével pedig egyre távolabbi és egyre eltérőbb környezetből származó kultúrák is szoros kapcsolatba kerültek. Így aztán mára megszokott jelenség, hogy a többszörös kulturális háttérrel rendelkező labdarúgók hezitálnak, mely nemzeti válogatottnak legyenek a tagjai. Érhető módon a nem csak elérhető eredményekben, de marketingértékben is nagyobb lehetőséget jelentő nyugat-európai válogatottak mellett teszik le a voksukat, akiknek erre lehetőségük nyílik, ami nem egyszer testvérpárok szétválását is eredményezi (a Boateng testvérek elhíresült esete óta például a Pogba, a Williams, a Kalulu vagy a Balikwisha fivérek is különböző válogatottakat preferálnak). Ritkaságszámba mennek az olyan kivételek, akik a sok szempontból kifizetődőbb lehetőség ellenére mélyebb kulturális gyökereik felé fordulnak a futballpályán, mint például az Ayew testvérek, Pierre-Emerick Aubameyang vagy épp Hakim Ziyech és Achraf Hakimi.

Létezett azonban egy olyan nemzeti csapat is, melynek tagjai egész pályafutásukat kockára tették a hazájuk függetlenségi mozgalmának támogatása érdekében.

A szökés

Az 1957-58-as francia bajnokság zárófordulójának másnapján, április 14-én, hétfőn a reggeli órákban egy lesötétített autó hagyta el a Saint-Étienne-i kórház parkolóját, majd a svájci határ felé vette az irányt. A Simca típusú jármű tulajdonosa és vezetője Mokhtar Arribi, az Avignon edzője volt, mellette pedig a Toulouse két francia kupagyőztes játékosa, Abdelhamid Bouchou és Said Brahimi, valamint a Lyon csapatának támadója, Abdelhamid Kermali ültek, akik épp a francia futball egyik legígéretesebb üdvöskéjét, Rachid Mekhloufit csempészték ki a városból.

A komor és elszánt társaság nem valamiféle erőszakos cselekedetre készült, habár mindannyian az algériai Sétif környékéről származtak és gyerekkorukban arrafelé nagyon sok borzalomnak voltak tanúi, amikor a francia gyarmatosítókkal szembeni 1945-ös függetlenségi megmozdulások erőszakba és végül több tízezer muszlim lemészárlásába torkolltak. Azóta labdarúgóként Franciaországba kerültek, hogy profi szerződéshez juthassanak, most azonban szépen alakuló karrierjüket maguk mögött hagyva, mindenféle feltételezhető retorzió és tiltás ellenére a legnagyobb titokban és még nagyobb eltökéltséggel útra keltek, hogy egy akkor még nem létező ország válogatottjához csatlakozzanak. Algéria ugyanis ez idő tájt még a francia gyarmatbirodalom része volt, a franciák pedig nem járultak hozzá, hogy a megszállt területeik önálló csapattal szerepeljenek bármiféle sporteseményen, hanem inkább felhasználták őket a saját dicsőségük érdekében.

A recept már akkor is az volt, hogy bár az arab bevándorlók státusza és megítélése rendkívül problémás volt, de ha jól teljesítettek sportolóként, akkor minden további nélkül integrálták őket a francia válogatottba.

Az első arab francia válogatott, Abdelkader Ben Bouani már az 1938-as vb-n részt vett, az első arab futballsztárnak tekinthető, az Atlético Madriddal kétszeres spanyol bajnok Larbi Benbarek pedig marokkói létére 1938 és 1960 között volt tagja a gall válogatottnak, de az 1948-as olimpiát az algériai Hacen Hamoutene is megjárta a francia labdarúgócsapat tagjaként. 1954-től azonban Algériában brutális függetlenségi háború vette kezdetét, ami különösen kényessé tette a Franciaországban profiskodó algériai születésű labdarúgók helyzetét. A gyarmatosítókkal szembeni harcokat vezénylő Nemzeti Felszabadítási Front (Front de Libération Nationale: FLN) már szervezett diák- és munkáshálózatokat, de azt remélte, hogy a futball révén még szélesebb közönséget érhet el és nyerhet meg az ügyének. Így született meg egy saját futballcsapat megalapításának a terve, amihez azonban nagyon óvatosan kellett játékosokat verbuválni, hiszen az FLN-t Franciaországban terrorszervezetként tartották számon és komoly veszélybe sodorhatott minden megkörnyékezett játékost.

A már említett Mekhloufit ráadásul 21 esztendősen a franciák is az egyik legnagyobb tehetségüknek tartották, hiszen egy évvel korábban a Saint-Étienne első bajnoki címéhez már 25 találattal járult hozzá házi gólkirályként és az akkor még nagy becsben tartott katonai vb-t megnyert francia válogatottnak is vezére volt. Ez azt is jelentette, hogy a futball mellett ekkor épp a francia hadsereg besorozott katonája is volt, így az ő szökése dezertálásnak is minősült és még súlyosabb következményekkel fenyegetett, mint társai számára. Édesapja ráadásul rendőr volt, így a szervezők sokáig óvakodtak a megkörnyékezésétől, nehogy akár csak önkéntelenül is eláruljon valamit a tervről idő előtt, így csak a szezonzáró bajnoki mérkőzés előtt egy nappal állt elé Kerbali és Arribi a régóta szervezett szökés ötletével. Ahogy azonban Mekhloufi később egy a Le Monde-nak adott interjúban fogalmazott:

 „Egy pillanatig sem tétováztam. A franciák többségének fogalma sem volt, mi zajlott Algériában. Sokan az FLN melletti kiállásunk után értették meg, mennyire súlyos a helyzet.”

Az utolsó bajnokin viszont Mekhloufi aztán fejsérülést szenvedett és kórházba szállították, így nem tudott otthonából csatlakozni algériai társaihoz, hanem onnan kellett kiszöktetni. Közben a hajnali órákban már több másik autó átjutott az olasz és a svájci határon algériai labdarúgókkal, a klubjaik pedig észrevették, mi zajlik és gyorsan körözést adtak ki a résztvevőkre. A kórházi kitérő miatt késésben lévő Mekhloufiéknak az volt a szerencséjük, hogy bár a határőrök felismerték őket, de az FLN akciójának a híre még nem jutott el hozzájuk, így egy gyors autogramkérés után átengedték őket és a szökevények eljutottak a találkozó helyszínére, a lausanne-i vasútállomásra. Nem volt ilyen szerencsés Hassan Charbi és a Reims friss bajnok ifjonca, Mohamed Maouche, akiket a francia titkosszolgálat tartóztatott fel út közben, nem sokkal később pedig börtönbüntetésre ítélték őket államellenes szervezkedésért, melynek utóbbi esetében egy Reims-szurkoló francia tábornok közbenjárása vetett véget 45 nap után. A többiek viszont eljutottak Svájcból Rómába, majd onnan a kétnapos út végén Tuniszba, ahol a szabad Algéria létjogosultságának alátámasztására létrehozták a Függetlenség Válogatottját.

A színfalak mögül

Amikor megszületett a saját labdarúgócsapat létrehozásának a terve, az FLN az ötletgazdát, a Bordeaux-val korábban francia kupát nyerő, de már visszavonult Mohemed Boumezragot bízta meg a játékosok beszervezésével. Az ő nagyapja egy, a gyarmatosítást elítélő imám volt, így családja révén titokban tartotta a kapcsolatot az algériai ellenállással. Boumezrag korábban szervezett már egy jótékonysági mérkőzést is a Parc des Princes-ben a szülővárosa, Chlef környékét megrázó, több ezer halálos áldozatot okozó súlyos földrengés túlélőinek megsegítésére, melyen egy észak-afrikai vegyescsapat mérkőzött meg a francia válogatottal 1954 októberében. Néhány marokkói (köztük Benbarek) és tunéziai játékos mellett ez a „Maghreb-gárda” felvonultatta már a későbbi FLN-csapat magját, mely 3–2-re legyőzte a franciákat a párizsi sajtó meghökkenését kiváltva. Alig három héttel később Algériában kitört a függetlenségi háború, melynek hosszúra nyúló harcai végül Boumezrag projektjének a megvalósításához vezettek.

Ebben a jótékonysági csapatban is ott volt már a nem sokkal korábban rendezett 1954-es vb-n még francia színekben szereplő és a Mexikó elleni győzelem során még gólpasszt is adó Abdelaziz Ben Tifour, aki az OGC Nice középpályásaként két bajnoki címet is nyert, majd a Monacóba kerülve 1958-ban épp a bajnoki bronzérem ünneplését kihasználva szökött el az országból, hogy csatlakozzon a Függetlenség Válogatottjához. Vele tartott három klubtársa, Abderrahmane Boubekeur kapus, Kaddour Bekhloufi és 

a kőkemény védő Mustapha Zitouni is, akinek az eltűnése kétségtelenül a legnagyobb sokkot jelentette az európai közvélemény számára. 

Ő volt ugyanis a francia válogatott védelmének a legfontosabb pillére, a selejtezőkön is kimagasló teljesítményt nyújtott Belgium, Magyarország és Anglia ellen a Wembley-ben is, de különösen a Spanyolország elleni produkciója híresült el 1958 márciusában, ahol kifogástalanul semlegesítette Alfredo Di Stéfanót. Az anekdoták szerint a párizsi lelátón helyet foglaló Santiago Bernabéu oda is ment hozzá a meccs után és közölte vele, hogy neki a világ legjobb csapatában, a Real Madridban kell játszania, mire az algériai kalandra ekkor titokban már elszánt Zitouni csak annyit válaszolt: „Ne aggódjon, hamarosan a világ legjobb csapatában fogok játszani”.

Egy hónappal később pedig már ő is ott volt Tuniszban, ahol az ország első elnöke, Habib Bourguiba a pánarab testvériség eszméjének nagy híve fogadta személyesen a játékosokat és mutatta be őket a sajtónak. Az épp az algériai háború által lekötött franciák fennhatósága alól ugyanis 1956-ban függetlenné vált már Marokkó és Tunézia is, mivel pedig a még mindig megszállt hazájukban üldöztetés várt volna a szökött játékosokra, így főhadiszállásukat a tuniszi El-Menzah negyedben nekik biztosított lakásokban alakították ki, és Bourguiba elnök még havi 50 dínár járulékot is kieszközölt nekik. Az első 12 szökevény után különböző hullámokban még húszan csatlakoztak a Függetlenség Válogatottjához, köztük például Ahmed Oudjani, a Lens máig gólrekorder legendája, de a Le Havre csapatától a Soukhane testvérek, Abderrahmane és Mohamed, majd az 1959-es francia kupagyőzelem után a Bouchache testvérek, Hocine és Chérif is, vagy az épp algériai vezetőedzővel, Kader Firouddal bajnoki ezüstérmet nyerő Nimes-ből Abdelkader Mazouz és Amokrane Oualiken. Sokan a családjukkal együtt költöztek Tunéziába, de az ifjú Mekhloufi például épp a Tuniszban töltött időszak alatt ismerte meg későbbi feleségét.

Francia újságokban elterjedt egyébként annak a híre, hogy az FLN fenyegetésekkel vette volna rá a játékosokat a szökésre, de ezt egyrészt határozottan cáfolta minden érintett több interjúban is, másrészt több labdarúgóról is kiderült, hogy nemet mondott a meghívásra, mégsem ért senkit emiatt semmiféle atrocitás. Ilyen volt az évekkel később a hivatalosan elismert algériai válogatottban már szereplő Ahmed Arab (Limoges), a játékoskarrierje után edzőként hazatérő és szülővárosa csapatát algériai bajnoki címre vezető Mahi Khennane (Rennes) vagy a már említett Nimes-edző, Kader Firoud és egy játékosa, Salah Djebaili, aki egyébként futballista pályafutása befejeztével agrárkutató lett és az algíri egyetem rektoraként is tevékenykedett.

Mustapha Zitouni, Kaddour Bekhloufi, Abdelaziz Ben Tifour, Abderrahmane Boubekeur és Amar Rouai Tuniszban 1958-ban (Forrás: lexpressiondz.com)

Turnék a FIFA-fenyegetések árnyékában

Az első szökések hírére a négy válogatott játékost két hónappal a svédországi világbajnokság előtt elveszítő Francia Labdarúgó Szövetség keményen elítélő közleményt adott ki és azonnal felvette a kapcsolatot a FIFA-val, hogy lehetetlenítse el a csapatot, a Paris-Match pedig egyszerűen a „futball banditáinak” bélyegezte a játékosokat.

Az akkor az angol Arthur Drewry által elnökölt FIFA több tagország kérése ellenére nem is volt hajlandó elismerni a csapatot és minden szövetséget komoly retorziókkal fenyegetett meg, melyek bemutató mérkőzéseket engedélyeznek a Függetlenség Válogatottjának.

Mivel azonban a függetlenségét ekkor már két éve kivívó Marokkó és Tunézia labdarúgó-szövetségét amúgy sem vette még fel a tagjai közé a FIFA (sőt az Afrikai Labdarúgó Szövetség elismerésére is csak nagyon nehezen állt rá), a bebörtönzött és megkínzott algériai szabadságharcos-nőről, Djamila Bouhiredről elnevezett kupát rendeztek az észak-afrikai országok 1958 májusában, melyen a frissen megalapított algériai csapat két győzelemmel mutatkozott be. Marokkót 2–1-re, majd Tunéziát 5–1-re múlták felül, ezáltal pedig az észak-afrikai országok labdarúgó szövetségeinek elismertetését további két évig elodázta egyébként az Arthur Drewry által vezetett világszervezet – büntetésként. Éppen emiatt Egyiptomban például sosem léphetett fel a Függetlenség Válogatottja, mert az ottani szövetség új elnöke, Abdelaziz Mostafa egyben a FIFA alelnöke is volt és nem akarta kockára tenni a pozícióját.

A politikai csatározások ellenére a svédországi vb-ről Raymond Kopa, Roger Piontoni és az egyébként marokkói születésű Just Fontaine júniusban képeslapot küldtek Tuniszba Zitouninak, hogy támogatásukról biztosítsák, a világbajnokságon pedig bronzérmet szereztek Fontaine máig megdönthetetlen 13 gólos rekordjával. A Pelé berobbanásával végül első trófeájukat begyűjtő brazilokkal szemben elveszített elődöntő után viszont, amikor az akkor még csalódott Kopát arról faggatták, mi hiányzott a még nagyobb sikerhez, ő csak annyit mondott: „Mekhloufi”. Közben a FIFA-tiltások ellenére a Függetlenség Válogatottja az antikolonialista mozgalom szimbóluma lett világszerte és nem csak az arab világban, de az ügyüket támogató országokban is hősökként tisztelték őket.

A kilátásba helyezett retorziók ellenére így több nemzetközi turnét is szervezett az FLN és a szövetségi kapitányi teendőket ellátó Boumezrag. Először novemberben tettek egy turnét Marokkóban, ahol a helyi klubok ellen játszott mind a hat mérkőzésüket megnyerték, majd 1959 februárjában a Közel-Keleten, Jordániában és Irakban léptek pályára, ahol további 12 mérkőzésen diadalmaskodtak. Bagdadban sztároknak járó fogadtatásban részesültek, hiszen a helyi szurkolók még sosem láthattak profi labdarúgókat a neves európai klubokból, így amikor a helyi csapatot látványos produkcióval 10–1-re legyőzték, a lelátóról beözönlöttek a nézők a pályára és a vállukon vitték körbe az algériai játékosokat. Itt vonták egyébként először fel a mérkőzés előtt az algériai zászlót is és itt csendülhetett fel először az algériai himnusz, a Qassaman, mely mind szövegében, mind dallamában talán a világ legforradalmibb himnusza. A továbbiakban az FLN a Függetlenség Válogatottjának minden fellépése előtt ragaszkodott már ezekhez a hagyományokhoz, bár ebből olykor konfliktusok adódtak.

Az 1959 májusa és júliusa között tartott első kelet-európai túra során Lengyelországban például elmaradt egy találkozó emiatt, de így is pályára léptek Mekhloufiék négyszer Bulgáriában, háromszor-háromszor Romániában és Magyarországon, majd hat alkalommal a Szovjetunióban és négyszer Csehszlovákiában. A FIFA folyamatos fenyegetőzései miatt az ellenfelek nem lehettek hivatalos klubok és válogatottak, hanem az első vereségét például egy plovdivi vegyescsapat ellen szenvedte el az FLN-gárda, Tatabányán pedig a Népsport beszámolója szerint nem az akkor élvonalbeli bányászklubbal, hanem papíron a „Komárom megyei szakszervezeti bányász vegyes csapatával” játszottak 5–5-ös döntetlent, majd az Üllői úton és Miskolcon is megnyertek egy-egy mérkőzést.

Még abban az évben, ősszel aztán egy ázsiai turnén 5 mérkőzést játszottak Kínában, ahol a miniszterelnök Csou En-laj is fogadta őket egy színházban, majd az akkor még az amerikai háború előtt elkülönülő Észak-Vietnamban Ho Si Minh-nel is együtt reggeliztek egyszer az ott játszott öt mérkőzésük közben. A hidegháború időszakában a Nyugati Blokk országai nem szálltak szembe a franciák által szorgalmazott FIFA-tiltással, de a Függetlenség Válogatottjának népszerűségét nem tudták megakadályozni. Így amikor a távol-keleti túráról a hazaútjuk Nyugat-Németországon keresztül vezetett, a helyi szövetség szigorú fellépése megtiltotta ugyan, hogy az Eintracht Frankfurt játszhasson velük egy mérkőzést, de a frankfurtiak tiszteletbeli nézőkként vendégül látták az algériai játékosokat a Karlsruhe elleni bajnokijukon.

1960-ban az algériai harcok fokozódása miatt csak Líbiában tudott az FLN mérkőzéseket szervezni a csapatának, de a következő év tavaszán megint tettek egy négyhónapos, 21 mérkőzéses turnét Kelet-Európában. Belgrádban a Marakanában egy Crvena zvezda-mérkőzés után 80 ezer néző ámuldozott a jugoszláv olimpiai csapat ellen aratott 6–1-es diadalon, de a román Petrolul Ploiesti elleni, 2–2-vel zárult találkozón is 70 ezren tekintették meg őket. Magyarországon ezúttal a „Komárom megyei bányász-válogatott” néven kódolt Tatabányát 6–2-re győzték le, a Fáy utcában a „budapesti szakszervezeti válogatottal” játszottak 2–2-t, majd a „győri szakszervezeti válogatottól” kikaptak 4–2-re, mely Mekhloufi későbbi nyilatkozatai szerint a legerősebb ellenfél volt mind közül.

Nyilván a bemutató mérkőzések színvonala és az edzési lehetőségek is elmaradtak a profi körülményektől, ehelyett viszont az FLN-csapat játékosai is tisztában voltak vele, hogy a nagyköveti szerep a legfontosabb küldetésük és az, hogy megmutassák a világnak egy szabadságra vágyó nemzet ügyét. A Le Monde újságírójának, Michel Nait-Challalnak a statisztikái szerint összesen 93 mérkőzést játszottak, melyeken 57-14-12 lett a mérlegük és 349-119-es az összesített gólkülönbségük. A legnagyobb sikerük azonban az volt, hogy négy év száműzetés után 1962. július 5-én megszülethetett saját hazájuk, a független algériai állam.

A Függetlenség Válogatottjának tagjait Vietnamban Ho Si Minh is fogadta (Forrás: Hacene Laleg, Instagram @lhcollectionofficiel)

A panteon felé

Az ország és a területén élő franciák sorsa természetesen nem rendeződött egyik napról a másikra, de Algéria első elnöke, Ahmed Ben Bella számos alkalommal hangsúlyozta az FLN futballcsapatának jelentőségét a függetlenség kivívásában és elismertetésében. A FIFA végül 1963-ban vette fel az Algériai Labdarúgó Szövetséget a tagjai közé, az alaposan megváltozott miliőben pedig végül a francia szövetség is feloldotta a dezertőr játékosok kizárását, így 13-an vissza is tértek Franciaországba a klubjaikhoz.

Mekhloufi eleinte igen fagyos fogadtatásban részesült az akkor épp másodosztályú Saint-Étienne-nél, de az első remek megmozdulásai után gyorsan visszafogadta a közönség. Az 1968-as Francia Kupa döntőjében is az ő duplájával diadalmaskodott a csapat, a díjátadón pedig Charles de Gaulle elnök „La France, c’est vous” (Maga Franciaország) megjegyzéssel nyújtotta át neki a trófeát. Mekhloufi később edzősködésbe vágott és szövetségi kapitányként vezette ki Algériát története első világbajnokságára, ahol 1982-ben legyőzték az Európa-bajnok NSZK-t és Chilét is, de a „gijóni szégyen” néven elhíresült mérkőzés mégis kiesést eredményezett.

A Függetlenség Válogatottja egy mérkőzés előtt (Forrás: casbah-tribune.com)

Több szabadságharcos játékostárs beírta magát edzőként is az algériai labdarúgás történetébe, hiszen Arribi megnyerte a CS Sétiffel az első algériai kupát, Rouai az MC Orannal nyert bajnokságot és eljuttatta csapatát az Bajnokcsapatok Afrikai Kupájának 1989-es döntőjéig, míg Kermali 1990-ben vezette szövetségi kapitányként első, történelmi Afrika-kupa győzelmére Algériát, melyet csak a Mahrez-féle gárdának sikerült megismételnie 2019-ben. Mindeközben Bouchouk az első algériai kormány ifjúsági és sportminisztere lett, de Algériában és az arab világban a mai napig nagy tisztelettel őrzik a Függetlenség Válogatottjának emlékezetét. Több nosztalgiamérkőzésre, majd a tagok előrehaladottabb korával már inkább csak találkozóra került sor, melyek közül az egyikre az algériai berber származású Zinédine Zidane is ellátogatott és büszkén fotózkodott az egykori legendákkal.

A történelmi öntudat jegyében francia nyelvterületen is viszonylag ismert a történetük és még egy képregénykötet is készült a kalandjaikról, ugyanakkor ezen határokon kívül az európai futball hatalmi viszonyainak alakulásával a történetük és a csapat működésének tanulságai inkább már a feledés homályába vesznek.