Ha nem is játszottak soha kulcsszerepet az afrikai válogatottak a világbajnokságok történetében, jó pár meglepetést okoztak már és szereztek kellemes pillanatokat nem csak a szurkolóiknak, de a semleges nézőknek is. Ezek közül idézünk fel most hetet, avagy az első győzelmet, az első világbajnokverést és továbbjutást, a szelídíthetelen oroszlánok menetelését, a szuper sasok szárnyalását, a szenegáli aranygólt és a kontinens futballjának legnagyobb drámáját. 

(a cikk eredetije a bunteto.com oldalon jelent meg)

Az első világbajnokságok idején még csak három független állam létezett Afrikában, közülük pedig Egyiptom részt is vett már az 1934-es tornán, ahol épp Magyarország ellen debütált és szoros meccsen végül 4-2-re alulmaradt az első fordulóban. Az ötvenes-hatvanas években aztán egyre több ország vívta ki a függetlenségét a kontinensen és lett tagjai az Afrikai Labdarúgó Szövetségnek (CAF), de ekkor még a rendkívül kedvezőtlen selejtezőrendszerben nem sok esélyük volt innen eljutni a világbajnokságokra, így végül az 1966-os torna kvalifikációit bojkottálta is az akkor már 17 nevező afrikai válogatott. Ennek hatására aztán 1970-től már biztosított egy helyet a FIFA Afrikának is a seregszemléin, és Marokkó bemutatkozása nem is sikerült rosszul, hiszen a nyugat-németek megizzasztása után Bulgária ellen már a kontinens első pontját is megszerezték. A négy évvel későbbi világbajnokságon azonban Zaire (a mai Kongói Demokratikus Köztársaság) nagyon csúnya vereségekbe szaladt bele, különösen jugoszláv szövetségi kapitányának a Jugoszlávia elleni történelmi zakó közbeni meglepő húzásai a bundagyanút is felvetették, így alaposan visszaesett az afrikai labdarúgás reputációja - egészen a következő tornáig.  

1978 – A kárthágói sasok és az első győzelem 

Az Argentínába rendezett vb-re kis híján el sem utazhatott a tunéziai válogatott, ugyanis a megelőző Afrika-kupa bronzmeccsén a játékvezetés elleni tüntetésként nemes egyszerűséggel levonult a csapat a pályáról. A CAF emiatt két évre kizárta Tunéziát a tagjai közül, a FIFA viszont végül engedte a kárthágói sasok szereplését az 1978-as tornán. A nagyközönség számára persze teljesen ismeretlen volt így is a korábban játékosként is helyi legendának számító, majd Kölnben edzői diplomát szerző Abdelmadzsid Setali által irányított csapat, melynek legnagyobb sztárja az egy évvel korábban alig 23 esztendősen Afrika legjobb labdarúgójának választott karmester, Tarak Diab volt.  

A nyitómeccsen viszont jóval esélyesebbnek tűnt az 1970-ben hazai pályán negyeddöntős, de amúgy is már komoly vb-rutinnal rendelkező Mexikó, melynek soraiban ott volt a torzonborz közönségkedvenc, Leonardo Cuéllar és az ekkor még csak 19 éves későbbi Real Madrid-sztár, Hugo Sánchez. 

Az El Tri valamivel jobban is kezdte a kissé csapkodó találkozót, és amikor az első félidő legvégén egy beadás Omar Dzsebali kezéről pattant le, a skót játékvezető által megítélt büntetőt Arturo Vásquez értékesítette is. A kárthágói sasok egy gólos hátránnyal vonultak a szünetre, de aztán a második játékrészre felrázta a tanítványait Setali mester, aminek eredményeképpen az 55. percben Ben Rehajem beadása után az előrehúzódó balhátvéd, Ali El Kaabi kilőtte a bal alsó sarkot és kiegyenlített. Ezt követően egyre inkább kitámadtak a mexikóiak, így a hajrában a kontráknál nagyobb hely maradt a szervezésre Diabnak, aki a 79. percben Nedzsib Gummid elé tálalt forintos labdát, utóbbi pedig a bizonytalan védők mellett megszerezte csapatának a váratlan vezetést. A 87. percben aztán Gummid találata mellé adott egy pazar gólpasszt is a még mindig fáradhatatlanul előretörő jobbhátvédnek, Moktar Duibnak, utóbbi találatával pedig kialakult a 3-1-es végeredmény és megszületett a világbajnokságok első afrikai győzelme. 

A következő mérkőzésen a tunéziaiak 1-0-ra kikaptak a fénykorát élő és végül a VB 5. helyén záró lengyel válogatottól, majd a világbajnoki címvédő N.Sz.K. ellen gól nélküli döntetlent harcoltak ki, ami a továbbjutáshoz ugyan nem volt elég, de Tuniszban hatalmas tömeg fogadta és hősként ünnepelte a játékosokat. 

1982 – A sivatagi rókák nagy zsákmánya 

A spanyolországi világbajnokságon már 24 tagú volt a mezőny, melyben két afrikai csapat is helyet kapott. A csoportjában Kamerun is veretlen maradt, pedig Peru után a későbbi bronzérmes Lengyelország, majd a később világbajnok Olaszország voltak az ellenfelei. 1982-ben debütált ugyanakkor Algéria is a vb-ken, akiknek igazából még a sikeres kvalifikációját is sokan a szerencsés sorsolásnak tudták be a kontinensen. A korábbi két Afrika-kupán ugyan egy ezüstérmet és egy negyedik helyet szereztek a sivatagi rókák, győzniük még nem sikerült, a keret magját pedig egy-két európai légiós mellett a nagyvilág számára még teljesen ismeretlen játékosok alkották. Ilyen volt a két későbbi legenda, az ekkor még csak ifjú tehetségnek számító Lakdar Belloumi és Rabah Madzser is. 

A nyitómérkőzésen ráadásul épp az Európa-bajnok N.Sz.K. volt az első ellenfél a már kéteszeres Aranylabdás Karl-Heinz Rumeniggével a soraiban, így a legvérmesebb szurkolók is csak a tisztes helytállásban reménykedhettek előzetesen. 

A meccs nagy része német dominanciával is telt, ám a két franciaországi légiós, Nureddin Kurisi (Bordeaux) és Fauzi Manszur (Montpellier) által vezényelt algériai védelem remekül állta a sarat. A második játékrészben pedig már a kontrák is egyre veszélyesebb lettek. Az 54. percben Dzsamel Zidane kiugratásával Belloumi került nagy helyzetbe, és bár az ő lövését még hárította Harald Schumacher, a lecsorgó labdát az épp jó helyen érkező Madzser a hálóba helyezte a visszafutó védők mellett. A németek Rumenigge középre küldésével próbáltak magasabb fokozatra kapcsolni, és a 67. percben Felix Magath belőtt labdájából éppen ő ki is egyenlített. Egyáltalán nem sokkolta azonban a bekapott találat Algériát. Alig egy perccel később már higgadtan gurigázták ki a német letámadást, a visszahúzódó Madzser jó labdát tálalt Szalah Asszad elé, aki a bal szélről pontosan centerezett Belloumihoz, hogy utóbbi pedig örökre bevésse a győztes találatot a világbajnokságok legnagyobb meglepetéseiről szóló krónikák közé. 

A szenzációs győzelem azonban keserű befejezésű világbajnokságba fordult végül a sivatagi rókák számára. A második körben 2-0-s vereséget szenvedtek Ausztriától, zárásként viszont 3-2-re megverték Chilét is. Csakhogy az NSzK-Ausztria találkozót csak másnap rendezték, ahol a felek már tudták, hogy egy gólos német siker esetén mindketten továbbjutnak a csoportból. Így aztán Hrubesch 10. percben esett találata után a két csapat nemes egyszerűséggel lepörgette a hátralévő időt a közönség tiltakozása ellenére. A mérkőzés a „gijóni szégyen" néven vonult be a köztudatba, a FIFA pedig ezután rendelte el a hasonló eseteket elkerülendő, hogy a csoportkörök utolsó fordulójában egy időben kell megrendezni a mérkőzéseket. 

1986 – Az Atlasz oroszlánjai és az első továbbjutás  

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján nem sok babér termett a marokkói futballnak, mígnem 1985-ben a FAR Rabat gárdája meg nem nyerte az Afrikai Bajnokcsapatok Kupáját annak a José „Mehdi” Fariának az irányításával, aki a szövetségi kapitányi teendőket is ellátta. A brazil edző a válogatottal is kivívta aztán a VB-kvalifikációt, mégpedig nyolc meccsen egyetlen egy gólt kapva. A jól működő védelem mellett a csapatkapitány a Wydad Casablanca legendássá váló kapusa, Badou Zaki volt, az említett FAR Rabatot pedig öt játékos képviselte a VB-keretben, köztük az 1985-ös év legjobb afrikai labdarúgójának választott Mohamed Timoumi is. 

A VB-n viszont igencsak nehéznek ígérkező csoportba került a csapat, de a megelőző vb-n bronzérmet szerző lengyelek, majd a későbbi gólkirály Gary Linekerrel felálló angolok ellen is gól nélküli döntetlent harcoltak ki Zaki remek védéseinek köszönhetően. A két évvel korábban Eb-elődöntős Portugália ellen viszont így is csak egy bravúros győzelem esetén reménykedhettek az Atlasz oroszlánjai a továbbjutásban, míg a luzitánoknak ehhez egy döntetlen is elegendő lett volna. 

A marokkóiak viszont meglepték a kissé elbizakodott ellenfelüket és a kezdeti kontráik is több veszélyt hordoztak magukban, a 19. percben pedig egy a védők által könnyelműen eladott labdából az akkor alig 23 esztendős balszélső Abderrazak Khairi egy nagy bombával kilőtte a jobb alsó sarkot. A szintén a FAR Rabatból beválogatott Khairi fiatal kora ellenére addigra már két megnyert marokkói kupadöntőben is lőtt gólt, az első válogatott gólja után pedig nem kellett sokat várni a másodikig. Alig hét perccel később ugyanis Labid Khalifa keresztlabdáját kapásból zúdította a hálóba és írta be magát ezzel örökre a marokkói futball históriájának aranylapjaira. A túloldalon Zaki nagy robinzonáddal kipiszkálta a jobb alsó sarokból António Sousa sistergős löketét, a második játékrészben pedig az eredmény higgadt őrzése mellett Timoumi forintos labdát tálalt a ritka franciaországi légiósok közé tartozó Abdelkrim Merri, elé, aki három gólosra növelte csapata előnyét. A hajrában a csereként beálló Diamantino még ugyan szépített egy túlságosan merész Zaki kivetődés után, de a 3-1-es végeredmény Marokkó nyolcaddöntőbe jutását jelentette a csoport élén. 

A sors azonban nem kedvezett különösebben a marokkóiaknak, hiszen a csoportkörben ismét csak bukdácsoló, ám végül a döntőig menetelő N.Sz.K. volt a következő ellenfél a legjobb tizenhat között, és bár Zaki bravúrjaival sokáig tartották magukat az Atlasz oroszlánjai, a 88. percben Lothar Matthäus távoli szabadrúgása utat talált a bal alsó sarokba, ami a marokkói kaland végét jelentette.  

1990 – Az oroszlánok megszelídítése 

Az afrikai labdarúgás legnagyobb vb-szenzációját a javarészt hazai játékosokból és francia alsóbb osztályú klubokból egy korábban teljesen ismeretlen orosz-türkmén edző, Valerij Nyepomnyascsij által összeverbuvált kameruni válogatott menetelése jelentette az 1990-es olaszországi világbajnokságon. A nyolcvanas években két Afrika-kupát nyerő, ám a szélesebb közönség számára szinte teljesen ismeretlen szelídíthetetlen oroszlánok már a torna nyitómeccsén sokkolták a világot, amikor a címvédő Argentínát győzték le 1-0-ra.  

A második meccsen csereként pályára lépett az a Roger Milla, akit egy sérülés miatt reaktiváltak a vb-re 38 esztendősen, miközben ő már Réunion szigetén egy amatőr csapatban készült befejezni pályafutását. De ha már ott volt, kétszer is betalált Románia ellen, a szögletzászlónál ellejtett tánca pedig örökre megváltoztatta a gólörömöket a labdarúgásban. A nemrég 70. születésnapján általunk is bemutatott Milla aztán a nyolcaddöntőben Kolumbia ellen is duplázott csereként, így Kamerun első afrikai csapatként eljutott a vb legjobb nyolc csapata közé. 

A nápolyi negyeddöntőben Anglia volt az ellenfél, mely addigi négy összecsapásán csak egyetlen gólt kapott, miközben a kameruni csapatból négy fontos játékos is hiányzott sérülések és eltiltások miatt. Addigra viszont már nem csak az otthoni képernyők elé gyülekező afrikai szurkolók, hanem az itáliai közönség nagy része is a meglepetéscsapatnak szorított. A szelídíthetetlen oroszlánok folytatták is a felszabadult játékukat, de az argentin-verő Francois Omam-Biyik kihagyott egy ziccert, majd a 25. percben már az angoloknál volt az előny, amikor a veszélyesen felfutó Stuart Pearce beadását David Platt fejelte Thomas N’Kono kapus hálójába.  

A szünet után ismét pályára lépett csereként Roger Milla és úgy tűnt, ezúttal is a kameruniak talizmánja lehet a veterán csatár. Negyedóra kellett neki, hogy egy Omam-Biyikkel való összjáték után büntetőt harcoljon ki, melyet Emmanuel Kunde értékesített, majd alig négy perccel később remek kényszerítővel tálalt a szintén csereként, éppen csak beállt Eugene Ekéké elé, aki egy pazar pöccintéssel megszerezte a vezetést a szelídíthetetlen oroszlánoknak. 

Közben Cyrille Makanaky egy lövése is a keresztlécen csattant, és ekkor nagyon úgy nézett ki, hogy az angolok sem bírnak a megtáltosodott Kamerunnal. Ám nyolc perccel a mérkőzés vége előtt Omam-Biyik kihagyta a meccslabdát az egyik oldalon, a túloldalon pedig Gary Lineker büntetőt harcolt ki, amit aztán magabiztosan értékesített is. Az angolok jobbára meddő mezőnyfölénye a hosszabbításban is engedett teret a kameruni kontráknak, de Omam-Biyik, Makanaky és Milla is elhibázott egy-egy lehetőséget, míg Lineker a 105. percben Paul Gascoigne remek kiugratásával ezúttal a kapujából kirobbanó N’Kono mellett harcolt ki tizenegyest, és az ítéletvégrehajtásnál sem hibázott. Erre már nem tudtak válaszolni a hátralévő időben az így megszelídülő oroszlánok, a 3-2-es győzelemmel Anglia lépett tovább a legjobb négy közé, ahol végül bronzérmet szerzett. 

1994 – A szuper sasok zuhanása 

Afrika egyik legnagyobb népességével rendelkező országa a számtalan kontinensbajnoki érem után az 1994-es világbajnokságon mutatkozhatott be a nagyközönség számára, és először fordult elő, hogy Európában légióskodó, viszonylag ismert játékosokra építhetett egy afrikai csapat szövetségi kapitánya, mégpedig a csapatot már ötödik éve irányító holland Clemens Westerhof. Ilyen ismertebb névnek számított a korábban belga bajnokságot nyerő csapatkapitány Stephen Keshi (Molenbeek), a kétszeres dán bajnok Uche Okafor (Fenerbahce), a holland bajnok Finidi George (Ajax), a friss portugál gólkirály Rashidi Yekini (Setubal), a belga bajnok és a BL történetének első gólját szerző Daniel Amokachi (Brugge) vagy az ekkorra már a Bundesligában is sztárnak számító Jay-Jay Okocha (Frankfurt). 

Ez a gárda Nigéria első VB-meccsén rögtön le is tette a névjegyét, hiszen a később az elődöntőig jutó Bulgária ellen afrikai csapattól korábban soha nem látott magabiztos, 3-0-s győzelmet arattak. Később Argentínától vereséget szenvedtek ugyan, végül Görögországot is legyőzték 2-0-ra és a kvartettjük élén végeztek. 

Pechjükre azonban Olaszország a szinte totális holtversennyel záruló E-csoport harmadik helyén jutott csak tovább, így pedig a Milant két BEK-győzelemig gardírozó Arrigo Sacchi tanítványai kerültek szembe a szuper sasokkal a nyolcaddöntőben. A korszakosnak tekinthető Milan teljes hátvédsora felvonult ezen a világbajnokságon, a középpályás Albertini-Donadoni duó előtt pedig a World Soccer által 1993 legjobb játékosának választott Roberto Baggio szervezte a támadásokat. 

A bostoni Foxboro Stadiumban 54 ezer néző jött össze a hatalmas hőségben rendezett mérkőzésre, melyet az olaszok kezdtek ugyan dominánsabban, de Baggio próbálkozását a védők, Maldini csúsztatását pedig Peter Rufai kapus blokkolta, a 25. percben viszont megszerezte a vezetést Nigéria. Finidi szöglete Maldiniről épp Emmanuel Amunike elé pattant, és az akkor még csak 23 éves, később a Barcelonában is megforduló csatár a kapujából kirobbanó Marchegiani mellett a hálóba juttatta a labdát. A szuper sasok a sérült csapatkapitány, Keshi hiányában is magabiztosan védekeztek, a középpályán pedig Okocha és Sunday Oliseh sokszor magabiztosan tartották meg a labdákat. Főként miután a 75. percben a csereként beállt Gianfranco Zola némileg váratlanul piros lapot kapott a meglehetősen szigorú mexikói játékvezetőtől, a nigériaiak pedig talán már túlságosan is nyeregben érezték magukat. Alig két perccel a rendes játékidő vége előtt sikerült ugyanis egyenlítenie Olaszországnak, amikor a jobb szélen kiugratott Roberto Mussi tálalt Baggio elé, „Copfocskának” pedig sikerült a lábak között kilőnie a kapu jobb alsó sarkát. A hosszabbításban hiába játszott emberelőnyben Nigéria, nem tudott már megújulni, és amikor a 102. percben Eguavoen a tizenhatoson belül ütközött Antonio Benarrivóval, a megítélt büntetőt is Baggio értékesítette. Az erejükkel teljesen elkészülő szuper sasok még Yekini révén egyenlíthettek volna, ám a máskor oly kíméletlen csatár egy ajtó-ablak helyzetben határozatlannak bizonyult, így a végeredmény maradt 2-1.  

2002 – Teranga oroszlánjainak aranygólja 

A szenegáli válogatott korábban nem sok vizet zavart a kontinens labdarúgásában, az ezredfordulón azonban egy új generáció a francia Bruno Metsu irányításával előbb a 2000-es Afrika-kupán a negyeddöntőbe jutott, majd 2002-ben ezüstöt nyert, miközben története során először kivívta a kvalifikációt a világbajnokságra is. A VB-re utazó 23-as keretből nem kevesebb, mint 21 játékos légióskodott Franciaországban, ketten pedig már ott is születtek, ami nem csak azt mutatja jól, hogy mennyire megváltozott a kontinens labdarúgásának arculata alig egy évtized alatt, hanem azt is, mekkora jelentősége lehetett a játékosok számára a nyitómeccs bravúrjának.  

A címvédő Franciaországot fektette ugyanis hatalmas meglepetésként két vállra a szenegáli csapat Papa Bouba Diop találatával és hihetetlen szívóssággal. Ezután a dánok ellen Salif Diao gólja elég volt egy döntetlenre, Uruguay ellen pedig az is belefért, hogy a félóra alatt Khalilou Fadiga és Bouba Diop találataival kialakított három gólos előnyt a meccs végére elherdálják Teranga oroszlánjai, a 3-3 az ő továbbjutásukat és a dél-amerikaiak kiesését jelentette. 

Ezután következett a nyolcaddöntőben az a Svédország, mely Henrik Larsson vezényletével nem csak elbúcsúztatta Argentínát és Nigériát az F-csoportban, de Anglia előtt meg is nyerte a kvartettet, és az akkor már négy éve a Lars Lagerbäck-Tommy Söderberg páros által vezetett svédek nagyon egységes csapatot alkottak. 

Jobban is kezdték az északiak a találkozót, két helyzetük után a 11. percben már érkezett is a vezető góljuk, amikor egy szögletre Toni Silva kapus nagyon bizonytalanul mozdult ki, Henrik Larsson pedig a kapuba fejelt. A bekapott gól után éledeztek csak Teranga oroszlánjai, az ördöngős El Hadji Dioufot szólói végén kétszer is tizenegyes-gyanús helyzetben buktatták, de a bolíviai játékvezető sípja néma maradt, majd Diouf lövés-szerű beadásából Bouba Diop a hálóba talált ugyan, de a partjelző intésére a bíró érvénytelenítette a találatot (a visszajátszások alapján tévesen). A 37. percben azonban már érkezett az egyenlítőgól, amikor Henri Camara vett mellre egy labdát, kapura fordult és 18 méterről egy remek mozdulattal kilőtte a jobb alsó sarkot. 

A második játékrészben a svédek kontrákkal veszélyeztettek, a csereként beálló, ekkor még csak 20 éves Zlatan Ibrahimovic is kihagyott egy helyzetet, a túloldalon pedig Diouf szabadrúgását kellett a léc fölé tolnia Hedman kapusnak, több találat azonban nem született. A hosszabbításban is küzdelmesen gyűrte egymást a két csapat, mígnem az első tizenöt perc letelte előtt Bouba Diop sarkalt egy labdát Henri Camara elé, aki öt védő gyűrűjében a jobb alsó sarokba helyezte az aranygólt és az akkor érvényben lévő szabály értelmében ezzel el is döntötte a továbbjutás sorsát. 

A negyeddöntőben viszont hiába alakítottak ki sokkal több helyzetet a szenegáliak Törökországnál, végül a hosszabbításban alulmaradtak, de így is mindössze második afrikai csapatként bejutottak egy vb legjobb nyolc csapata közé. 

2010 – A fekete csillagok drámája 

A „hazai” rendezésűnek számító 2010-es világbajnokság nem sikerült különösebben jól az afrikai csapatoknak, talán épp a déli féltekén télinek tekinthető, kifejezetten hűvös időjárás miatt, mégis ekkor került a legközelebb a kontinens egyik képviselője az elődöntőhöz. Ehhez az akkor nem éppen a legerősebb kerettel rendelkező Ghánának komoly szerencsére is szüksége volt, hiszen a csoportkörben hiába győzték le a szerb Milovan Rajevac tanítványai az első meccsükön épp Szerbiát, később aztán a zárófordulóban éppen a plávik Ausztrália elleni váratlan veresége hozta csak meg nekik a továbbjutást. A nyolcaddöntőben az Egyesült Államokat sikerült legyőzniük a fekete csillagoknak a hosszabbításban Asamoah Gyan azévi 3. találatával, így pedig következhetett az Uruguay elleni negyeddöntő. 

Esélyesnek azért nem nevezhettük a ghánai csapatot, hiszen a már akkor is Óscar Tabárez által dirigált Uruguay a Copa América címvédőjeként korábban a rendező Dél-Afrikát is kiütve nyerte meg a csoportját Diego Forlán vezérletével, majd a nyolcaddöntőben két Luis Suárez góllal lépett túl Dél-Koreán is. 

A meccsen Rajevac két fontos játékossá váló ifjoncára, az általunk is jól ismert U20-as világbajnok André Ayew-ra és Jonathan Mensahra nem számíthatott eltiltás miatt, de a csapat voltaképpen nélkülük is a legjobb teljesítményével rukkolt elő a tornán a 84 ezer, javarészt az afrikai történelmi sikerért szorító néző előtt. A meccs elején mindkét oldalon adódtak lehetőségek, amiket a kapusok hárítani tudtak, majd az első félidő hosszabbításában Sulley Muntari jó 30 méterről váratlanul lövésre szánta el magát, a labda pedig a kapu bal alsó sarkában kötött ki a későn mozduló Fernando Muslera mellett. A szünet után tíz perccel viszont Forlán tekert egy szabadrúgást a kapuba Richard Kingson fölött, így kialakult az 1-1-es állás, ami végül nem is változott a hátralévő időben.  

Helyzetek veszélyességében nagyjából a dupláját hozták össze a ghánaiak az ellenfelüknek az xG-mutatók alapján már a hosszabbítás legvégéig is, az igazán drámai fordulatok azonban csak az utolsó percek tűzijátéka során következtek be. Egy beívelt szabadrúgást Kevin-Prince Boateng csúsztatott meg, majd amikor Muslera elvétette a labdát, John Mensah fejese után Stephen Appiah két méterről a gólvonalon álló Luis Suárezt találta telibe. A kipattanót aztán a csereként beállt Dominic Aidiyiah nagy erővel kapura fejelte, ám Suárez kapusokat megszégyenítő reflexmozdulattal kiütötte ezt a labdát is a gólvonalról, amiért a portugál játékvezetőtől egy piros lap lett a jutalma. A megítélt büntetőt az az Asamoah Gyan végezte el, aki addigi pályafutása során nyolc tizenegyesből csak egyet hibázott el, ezúttal azonban megremegett a lába a történelmi siker kapujában és a keresztlécet találta telibe. A szétlövésben ugyan már javított, de aztán két ghánai próbálkozást is kifogott Muslera, Sebastian Abreu pedig stílusosan továbbpanenkázta Uruguayt az elődöntőbe. 

Az ezt követő 2014-es brazíliai vb-n fordult elő első alkalommal, hogy két afrikai válogatott is továbbjutott a csoportjából Nigéria és Algéria révén, végül azonban mindketten elvéreztek a nyolcaddöntőkben a franciák illetve a németek ellen. Legutóbb a 2018-as tornán viszont mind az öt afrikai induló kiesett a csoportkörben 36 év után először, ami befolyásolhatott újra csak a kifejezetten hűvös oroszországi helyszín és a világbajnokság elejébe belenyúló Ramadán havi böjt is, mely számos muszlim játékos felkészülését megnehezítette. Idén viszont ilyen hátráltató tényezőkkel nem kell számolniuk az afrikai csapatoknak, sőt a két észak-afrikai induló, Marokkó és Tunézia számára félig-meddig hazai terepnek is tekinthető a Közel-Kelet. Így aztán kíváncsian várhatjuk, hoz-e újabb afrikai meglepetéseket az idei torna, vagy legalább olyan mérkőzéseket, melyeket kellemes élményként tehetnek el a szurkolók világszerte a vb-emlékeik közé.