Az előttünk álló napokban az utolsó fordulójához érkezik az afrikai VB-selejtezők sora is, és eldől, mely országok nemzeti tizenegye vehet részt a jövő évi tornán. Mivel egy-egy afrikai válogatott számára a komolyabb rivaldafényt szinte kizárólag a világbajnokság jelentheti, talán még az európai és dél-amerikai vetélkedésnél is nagyobb jelentősége van annak, melyik válogatott jut el a labdarúgás legnagyobb világeseményére. Ráadásul a kontinensen relatíve szűkre van szabva jelenleg a résztvevők köre, a legnépesebb konföderáció 56 tagországa közül mindössze 5 jut ki a VB-re. Nem csak a mennyiségi adatokból és a különleges tétből adódik azonban a rendkívül éles versengés, hanem a FIFA világranglistája is jól jelzi a mezőny sűrűségét. A gyakran torzító rangsor számos szempontból kritizálható, arra azonban mindenképpen alkalmas, hogy megmutassa, mennyire szoros a verseny az egyes konföderációiban. Márpedig jelenleg azt láthatjuk, hogy az első és a tizedik legelőkelőbb helyre rangsorolt afrikai válogatottat mindössze 33 hely választja el egymástól, míg Ázsiában ez a különbség 46 helynyi, Dél-Amerikában 58, Észak-Amerikában pedig 80. Igencsak sűrű afrikai mezőnyből írhatja be tehát magát mindössze öt csapat a foci-krónikákba (sikerüljön bárhogy is a VB-szereplés), a világbajnokságról lemaradó országoknak pedig újabb négy évet kell várniuk, hogy a nemzetközi megítélésben, ezen keresztül pedig a fejlődésben nagy lökést jelentő színpadról álmodozhassanak.
Ilyen körülmények között különösen fontos, hogy a zsinórban harmadik VB-jére készülő Nigéria és a tornára 28 év után visszatérő Egyiptom már bebiztosította oroszországi repjegyét, Tunéziát pedig egyetlen aprócskának tűnő lépés választja el ettől. A VB-selejtezők D-csoportjában ugyanakkor elméletileg még bármi lehetséges, bár Szenegál számít a legnagyobb favoritnak és akár már péntek este csatlakozhat a már nyugodtan alvó csapatokhoz, miközben több szempontból is különösen pikáns, brutális rangadót, amolyan élet-halál csatát vív majd szombat este Elefántcsontpart és Marokkó. A kontinensen hagyományos becenevek alapján az ANK-kiesésért bosszúra szomjazó elefántoknak és a VB-re 20 év után visszaigyekvő Atlasz oroszlánjainak a csatájában a győztes mennybe mehet (a döntetlen is Marokkónak kedvezne), a vesztes számára viszont a bukás akár tartósabb visszaesést is okozhat. A továbbiakban ennek a párharcnak a hátterét igyekszünk kicsit megvilágítani illetve röviden felvillantani a további selejtezők tétjét is.
Meccs, ami sokkal több annál
Elefántcsontpart és Marokkó összecsapása sokkal több lesz egy szimpla futballmeccsnél, ha valamikor, hát most muszáj előállnunk ezzel az elcsépelt frázissal. Az afrikai VB-selejtezők különleges tétjéről már bevezetőnkben is szót ejtettünk, ennek a két csapatnak a küzdelme azonban számos többletjelentést is hordoz magában. Ebben a meccsben megtestesül a kontinens két legjelentősebb futballrégiójának, Észak- és Nyugat-Afrikának a vetélkedése, mely nem csak kulturális eltéréseket takar, hanem ezen keresztül egy korábban sikeres és egy újonnan egyre eredményesebben formálódó, merőben eltérő futballkoncepciók szembekerülését is a kontinensen, ugyanakkor nagy jelentőséggel bír majd az eredmény a válogatottak fejlődési irányára, miközben még a vezetőedzők személye és az általuk képviselt trendek is megkerülhetetlen tényezői a meccs körítésének.
Futball-paradigmaváltás küszöbén
Afrika nyilván méreteiből adódóan sem lehet homogén kontinens sem gazdaságilag, sem kulturálisan, ebből következően pedig a futballban sem. A kontinens különböző régiói különböző alszövetségeket alkotnak, melyek közül egyébként az afrikai labdarúgás kialakulásában és kezdeti fejlődésében fontos szerepet játszó északi tér el leginkább a többitől. A kilencvenes évekre a nagy váltást, mondhatni szintlépést aztán már az ún. szubszaharai, elsősorban a nyugat- és közép-afrikai országok labdarúgásának előretörése hozta el, melyek a Bosman-szabályok bevezetése óta egyre nagyobb számban építenek a professzionális európai környezetben pallérozódó légiósokra, akik közül többen valóságos sztárokká váltak az ezredforduló után. 2000 után a magreb régió olyannyira háttérbe szorult, hogy a harmadik évezred eddigi négy VB-jén csak egy-egy csapata jutott ki a VB-re, idén azonban Egyiptom biztos és Tunézia várható kvalifikációja már egy újabb váltás szelét jelzi (és egyébként az arab világ labdarúgásának fejlődését jelezheti Szaúd-Arábia visszatérése is a mezőnybe 12 év szünet után), ezt pedig még megfejelheti akár Marokkó sikere is Elefántcsontparttal szemben.
A váltás azonban nem egyszerűen a regionális hierarchia felborulását jelenti, hanem két merőben eltérő koncepció erőviszonyainak újjáalakulását is. Mint említettük, a lényegesen gyengébb gazdasági háttérrel rendelkező szubszaharai országok súlyos infrastrukturális deficitjeik miatt szinte kizárólag Európában profiskodó sztárjaikra építik (kényszerülnek építeni) válogatottjaikat, ebből következően a hazai bajnokságaik drasztikusan gyengébb színvonalat képviselnek és egyre haloványabb eredményeket produkálnak a kontinentális kupasorozatokban is felmutatni. Ezzel szemben a kontinentális szinten tehetősebb észak-afrikai országok legnagyobb klubjai ha világviszonylatban továbbra is szerény költségvetéssel is működnek, Afrikában a legerősebbek közé tartoznak (lásd a marokkói Wydad Casablanca afrikai BL-győzelmét egy hete) és gyakran adnak játékosokat a válogatottakba is. Világszinten komoly sztárral nem rendelkezik Marokkó (esetleg Ziyech az egyetlen, akit valamelyest ebbe a kategóriába sorolhatánk) és még ha Egyiptom ugyan jelenleg már rendelkezik is néhány nagyobb névnek számító európai légióssal (Salah, Elneny, Hegazi), a válogatott gerincét az otthon játszó vagy kisebb európai ligákból érkező játékosok alkotják, miközben ez hatványozottan igaz a VB-re tartó Tunéziára is. A „sztárok” jelentőségének visszaszorulása ugyanakkor nem csak az észak-afrikai csapatoknál figyelhető meg, hiszen februárban Kamerun a korábbiakhoz mérhető sztár nélkül nyerte meg az Afrika-kupát, a már biztos VB-résztvevő Nigéria sem tud olyan világ szinten elismert csillagokat felvonultatni, mint a korábbi „szuper sasok”(Ndidi, Iwobi vagy Iheanacho inkább még csak tehetségnek számítanak), miközben a nagyobb nevekkel rendelkező Algéria vagy Ghána elhullottak már a selejtezőkben és voltaképpen Szenegál is többet bukdácsol az előzetes várakozásoknál. Utóbbi felsorolásba beilleszthető a szintén hagyományosan sztárokra építő Elefántcsontpart is, mely azonban korábbi „aranygenerációja” leköszönésével igencsak bizonytalan útkereszteződéshez érkezik a szombati mérkőzéssel.
Válogatottak válaszúton
A leginkább talán a Touré testvérek és Drogba nevével fémjelzett Elefántcsontpart 2006-ban debütált a világbajnokságon, és ha igazán nagy sikert nem is ért el soha ez a gárda, utána zsinórban a két következő VB-re is kvalifikálta magát. A csapat a csúcsra alighanem a 2015-ös Afrika-kupa megnyerésével ért (már Drogba nélkül), azóta viszont kifejezetten látványos visszaesés következett. A legutóbbi Afrika-kupán már a csoportból való továbbjutás sem jött össze, épp Marokkó jelentette az elefántok vesztét, és a VB-selejtezők is igencsak nyögvenyelősen alakulnak. Pedig egy újabb bukás végképp a kontinens másodvonalába taszíthatná a narancsmezeseket, mely a jövőbeni ranglistákon és kiemeléseknél is következményekkel járhat. A helyi szövetség érzi is, mekkora téttel bír ez a meccs az ország futballjának jövője szempontjából, így igyekszik minden eszközzel megtámogatni a korábbiaknál egyelőre egy fokkal haloványabb generáció amúgy kétségtelenül tehetséges tagjait (Bailly, Aurier, Seri, Zaha, Kessié), így Kolo Tourét pályaedzőként, Yaya Tourét és Drogbát pedig meghívott vendégként igyekeznek a csapat mellé állítani, sőt, utóbbiak esetében még a keretbe való visszahívásuk is felmerült.
Marokkó ezzel szemben régi motorosnak számít a világbajnokságokon, hiszen először már az 1970-es tornán képviseltette magát, majd ’86-ban az első afrikai válogatottként tovább is jutott a csoportjából, ám ez a bravúr később sem a ’94-es, sem meglehetősen peches körülmények között (a biztos továbbjutó Brazília váratlan vereségével Norvégiától) a ’98-as tornán sem jött már össze, azóta pedig hiába álmodoztak az Atlasz oroszlánjai a VB-ről. Az idei Afrika-kupán azonban a címvédő elefántcsontpartiak már említett kiverésével is jelezte a csapat, hogy amolyan feltörekvő nemzetként kész akár egy újabb nagy megpróbáltatásra is. A helyi szövetség egyébként az ország gazdasági erejét (az egy főre jutó GDP csaknem háromszorosa például Elefántcsontparténak) kihasználva minden követ megmozgat, hogy a két év múlva esedékes Afrika-kupa rendezését valahogy elvegye Kameruntól, alighanem a 2026-os VB megrendezésének szinte teljesen esélytelen megpályázása illetve a jövő évi Afrikai Nemzetek Bajnokságának elvállalása is ezt szolgálja. A keret mindemellett azzal is újhullámosnak tekinthető, hogy számos európai születésű játékos kap benne helyet, akik Európában nem nagyon férhetnének szülőföldjük nemzeti csapatának közelébe, Afrikában kisebb névként ugyanakkor ütőképes csapatot alkothatnak. Az egyetlen komolyabb sztár-jelölt játékos az Atlasz oroszlánjai között, Hakim Ziyech az Amrabat testvérekkel, El Ahmadival, Boussoufával vagy Saiss-szal együtt hollandiai születésű, de fontos játékosnak számít a spanyol születésű Munir kapus vagy a Realban idén már a kezdőbe is többször bekerülő Hakimi, a „francia légiót” pedig Benatia, Boufal, Chafik, Belhanda, Harit, Fajr, Alioui vagy Boutaib alkotják. Utóbbi egyébként igen jól példázza a válogatott és a klubfutball világának elválását, hiszen úgy lehet a marokkói csapat legeredményesebb játékosa és egyetlen képviselője a sorozat álomcsapatában, hogy tavaly a francia másodosztály góllövőlistájának második helyezettjeként szezrődött a török élvonal újoncához.
Edzői pikantéria
A szombat esti mérkőzésen a pályán is lesznek érdekes párharcok, a szövetségi kapitányokat azonban talán még a játékosoknál is nagyobb figyelem kíséri. Marokkót ugyanis jelenleg éppen az az Hervé Renard irányítja, aki 2015-ben még Elefántcsontpartnak szállította a 23 éve hőn áhított Afrika-kupa győzelmet, aztán ő volt az is, aki meg is fosztotta attól az országot, amikor új tanítványaival az idei kontinensbajnokságon egyszer már borsot tört korábbi munkaadói orra alá. Hervé Renard nimbusza töretlen mindkét országban és egész Afrikában, hiszen az ANK trófeáját 2012-ben már nagy meglepetésre elhódította Zambiával is. Ezzel egyébként el is érkeztünk egy újabb lényeges eltéréshez a két szombat esti ellenfél által képviselt koncepcióban.
Nem ritka ugyanis, hogy afrikai válogatottak élére (általában a mezszállító támogatásával és szorgalmazásával) olyan európai szakembert neveznek ki szövetségi kapitánynak, aki európai munkái révén viszonylagos hírnévnek örvend, sikeresnek azonban nem tekinthető vagy pályafutása leáldozóban van, hiszen magasabban jegyzett edző szerződtetésére nem lenne meg a megfelelő anyagi háttér. Ide sorolható a korábban a belga válogatottat keserédes EB-negyeddöntőig juttató Marc Wilmots, akit mindenféle afrikai tapasztalat, az igencsak speciális körülmények ismeretének teljes hiányában az elefántcsontparti szövetség havi 85 ezer euróval tudott nemzeti csapatának kispadjára csábítani, amivel magasan a legjobban fizetett edző a kontinensen (Renard két ANK-győzelmével a harmadik ezen a listán havi 60 ezer euróval). Azóta Wilmots mérlege finoman szólva is pocsék az elefántok élén, 1 győzelem és 1 döntetlen mellé 3 vereséget szedett össze, közte minden idők legnagyobb elefántcsontparti zakóját Hollandia ellen (0-5), valamint a hazai pályán elszenvedett történelmi vereségeket Guineától és Gabontól. Ezzel együtt, ha kijuttatja a csapatot a VB-re, akár még hőssé is válhat, ehhez viszont le kéne győzni szombat este Marokkót, miközben Elefántcsontpart már több, mint egy éve képtelen saját közönsége előtt meccset nyerni, következő ellenfele pedig a mostani selejtezősorozatban még gólt sem kapott, de Renard érkezése óta is 14 tétmeccsen mindössze 5-öt.
A feltételezhetően a VB-re kvalifkáló afrikai válogatottak közül közben Tunéziát és Szenegált is hazai edző irányítja, Egyiptomot az elterjedt európai kapcsolattól eltérően dél-amerikai (az argentin Héctor Cúper), így a szombat esti párharcból kerülhet csak ki európai edző győztesen, ám talán az eddigiekből is jól látszik, mekkora jelentősége van Afrikában a helyi viszonyok ismeretének.
A két csapat között a lélektani hadviselés már jó ideje megkezdődött, és nem csak csipkelődő nyilatkozatok formájában, hanem a vendégszurkolók száma körül is nagyobb hercehurca alakult ki. Az előírásoknak megfelelően ugyanis az elefántcsontparti szövetség mindössze 400 jegyet kíván fenntartani a vendégek szurkolóinak, a marokkói szövetség viszont a Royal Air Maroc légitársaság támogatásával ingyen igyekszik eljuttatni Abidjanba mintegy 3000 szurkolót, akiket szinte leplezetlenül biztatnak arra, hogy az egyébként már mind egy szálig elkelt belépőket a feketepiacon hajtsák fel. Ráadásul mivel a hazaiaktól eltiltás miatt Bailly, sérülés miatt pedig Seri és Kodjia biztosan hiányozni fognak, igencsak nagy szüksége lesz a pályára lépőknek a 35 ezres publikum biztatására.
Terítéken még
Mint korábban említettük, két afrikai selejtezőcsoportban már eldőlt a kvalifikáció sorsa, Tunéziának pedig szombaton egyetlen pontra van szüksége hazai pályán a sereghajtó Líbiával szemben, miközben a két ország a labdarúgásban kifejezetten baráti viszonyt ápol egymással. Olyannyira, hogy a líbiai polgárháború miatt a „hazai” meccseit leginkább Tunéziában játszotta a most vendégként érkező válogatott. Ráadásul még vereségük esetén is maradna esélyük a VB-re a kárthágói sasoknak, amennyiben a hat sérültje nélkül kiálló Kongói Demokratikus Köztársaság nem tudná Kinshasában legyőzni Guineát.
A D-csoportban ugyanakkor elméletileg még bármelyik válogatott odaérhet a kvartett élére, bár ehhez az is kellett, hogy a FIFA egészen rendhagyó módon belenyúljon a versengés alakulásába. A tavaly novemberi Dél-Afrika-Szenegál (2-1) mérkőzés eredményét ugyanis két hónappal ezelőtt törölték és újrajátszást rendeltek el játékvezetői hiba, egy tévesen megítélt hazai tizenegyes miatt (legalábbis ennél súlyosabb vádról nem látott napvilágot semmilyen információ). Ez különösen az idei Afrika-kupa bronzérmesét, Burkina Fasót érintette érzékenyen, mely korábban abban a hitben hozta döntetlenre mindkét Szenegál elleni meccsét, hogy ez elég lehet a csoport első helyének megtartásához. Azóta a kissé megroggyant csődörök ráadásul szintén kikaptak Dél-Afrikában, mégpedig úgy, hogy a hazaiak első góljánál a felvételek alapján a labda át sem haladt teljes terjedelmével a gólvonalon, a FIFA azonban ezúttal nem avatkozott közbe. Így aztán Szenegál akár már péntek este bibiztosíthatja története második VB-részvételét, amennyiben megnyeri az újrajátszott mérkőzést. Sőt, jó gólkülönbségüknek köszönhetően Teranga oroszlánjai egy döntetlennel is nagyon közel kerülnek céljuk eléréséhez, de még akár vereség esetén is megmarad a lehetőség a javításra a kedden esedékes visszavágón.
