Egy futballkultúra, ahol bármi megtörténhet... épp, mint a mesében

Mesebeli Afrika

Az Afrika-kupa legjei

2019. július 21. - Legris

Pénteken Algéria győzelmével véget ért az idei Afrika-kupa, melyet először rendeztek az év közepén és először 24 csapat részvételével. A ráhangolódás időszakával együtt bőségesen több, mint egy hónapon keresztül a megszokottnál nagyobb aktivitással követte a Mesebeli Afrika is az eseményeket, ezen felületen másodszor, de korábban már a négy évvel ezelőtti tornát is végigkísértük. Itt az ideje, hogy hagyományainknak megfelelően mérleget vonjunk az idei tornáról, mégpedig ezúttal különböző leg-kategóriák mentén.

Az ezúttal is bebizonyosodott, hogy az Afrika-kupán nincsenek egyértelmű favoritok, hanem akár 10-12 csapat is reális győzelmi eséllyel vág neki a kontinensviadalnak, az pedig végképp csalóka támpont, ha a keretekben található európai légiósok mennyiségéből és minőségéből akar tájékozódni valaki. Az olyan kijelentéseket is fenntartásokkal kell kezelnünk, hogy az európai szurkoló számára pusztán ennek a tornának (vagy épp csak egy-egy meccsének) az élvezeti értéke bármilyen komoly alapot jelenthetne az afrikai labdarúgás színvonalának megítélésében, hiszen az Afrika-kupa jelentősége csak részletesebb háttérismerettel értelmezhető. Így miután sorra vesszük az idei ANK legjeit, erről is lamentálunk még kissé részletesebben.

  

A torna legnagyobb csalódásai

 

A negyeddöntőig eljutott ugyan Elefántcsontpart és voltaképpen az egyetlen csapat lett a tornán, mely nem szenvedett vereséget Algériától, hanem egyértelműen a legjobb teljesítményét nyújtva végül csak büntetőkkel maradt alul a sivatagi rókákkal szemben, mi mégis a legnagyobb csalódások közé soroljuk Ibrahima Kamara tanítványait. A legjobb nyolcig mutatott játékuk ugyanis finoman szólva is nyögvenyelős volt. Azt már sokszor elmondtuk ugyan, hogy a védelmüket borzalmas sérüléshullám sújtotta, Bailly, Déli, Bamba, Konan és Adama Traoré sem tarthatott a csapattal Egyiptomba, aztán ráadásul Aurier is kidőlt a sorból. A helyettesek, köztük leginkább a hazai ligából (!) érkező Wonlo Coulibaly ugyan derekasan helytálltak, közben viszont a nagyobb neveket felvonultató középpálya és a támadósor betlizett. Különösen az európai élcsapatok által körbeudvarolt, Afrika-kupán azonban most először pályára lépő Nicolas Pépé teljesítménye volt kiábrándító, de a csapatjáték szervezetlenségét talán jól mutatja, hogy a veretes névsor ellenére az elefántok átlagban alig 46%-ban birtokolták a labdát a mérkőzéseiken és passzaiknak egészen nagy aránya, 22%-a volt hosszú átadás.

Ez utóbbi statisztika a legutóbbi két tornán egyaránt a nyolc közé jutó Kongói Demokratikus Köztáraság esetében is rendre magas szokott lenni, most mégsem volt kifizetődő Florent Ibenge taktikája. A csoportkörből is csak egy jó meccsel jutottak tovább, majd a nyolcaddöntőben elvéreztek a szerényebb képességű Madagaszkár ellen. Nagyon úgy tűnik, hogy sok szép csata után elfáradt a korábban a kontinens legjobb edzőjének tartott Ibenge és a kongói leopárdok kapcsolata, és az eleddig kikezdhetetlen mester a közönség bizalmát is elveszti lassan. A keretet persze továbbra sem nagy sztárok alkotják, a becsült érték alapján is csak a 11. helyre rangsorolták őket, a válogatott lehetőségei is erősen korlátozottak, hiszen a kontinens egyik legszegényebb és talán legtöbb nehézséggel  (jelenleg épp egy súlyos ebola-járvánnyal) sújtott országa a Kongói D.K., az utóbbi években azonban elkényeztettek bennünket színes jelenségükkel, így az idei szürkébb produkció kellemetlen csalódás tőlük.

Még kellemetlenebb lett azonban Marokkó összteljesítménye, bár az Atlasz oroszlánjai a csoportkörben mindhárom meccsüket hozták 1-0-ra, a nyolcaddöntőben teljesen váratlanul elbuktak Beninnel szemben. A csapat összjátéka voltaképpen végig megfelelően domináns volt, az ellenfelek kapuja előtt azonban a VB-n már látott erélytelenség jelentkezett, és különösen a legnagyobb sztárnak számító Hakim Zijes teljesítménye volt elfogadhatatlan. Nem csak az utolsó perces büntetőt lőtte kapufára, így pedig gól és gólpassz nélkül maradt, de közben az egész tornán csak 4 kulcspasszt adott pontrúgások nélkül és 16 lövéséből csak 5 találta el a kaput. Persze akárcsak Pépé esetében, Zijesnél is meg kell említenünk, hogy az Európában született játékos most először lépett pályára Afrika-kupán, és alighanem meg kellett tanulnia, hogy mennyire más kávéház ez a torna a szélsőséges időjárásával és az európaitól merőben eltérő körülményeivel.

Nem ez volt viszont az első Afrika-kupája Mohamed Szalahnak, aki a két évvel ezelőtti ezüstéremhez hasonlóan most is húzta Egyiptom válogatottját, ameddig bírta. Most viszont a száz százalékos teljesítmény ellenére is sok kritikát kiprovokáló csoportkör után már a nyolcaddöntőben elcsúsztak egy dél-afrikai banánhéjon a fáraók, akiknek a csalóka sikerességéről sokat elmond, hogy negatív lövéskülönbséggel zárták a tornát. Az kétségtelen, hogy Szalahhoz mérhető klasszis nincs a keretben, mégis a szerkezeti problémák és nagyban a szövetségi kapitány nyakába kell varrnunk a kudarcot, hiszen kontinentális szinten azért számos jónak mondható név található a csapatban, de az általában En-Nenivel, Hameddel és El Szaiddal felálló középpálya sehogy sem akart rendesen összeérni, a két éve még roppant hasznos Mohszen ritkán találta a kontaktust a szélsőkkel, és Elmohamadi kivételével a védők sem tudtak épkézláb kapcsolatot kialakítani a társakkal a támadások építkező szakaszában.

 

 

A torna legkellemesebb meglepetései

 

Talán meglepő, de a nyolcaddöntőben való kieséses ellenére a kellemes meglepetések közé soroljuk Mali válogatottjának szereplését is, hiszen a mezőny legfiatalabb kerete alighanem a torna legkidolgozottabb játékát mutatta Mohamed Magassouba irányításával. A szervezettséget jó mutatja, hogy közbelépéseik 43%-a vezetett sikeres labdaszerzéshez és náluk több lövőhelyzetet sem alakított ki más, meccsenként 15-ször tüzeltek, melyből 5 el is találta a kaput. Hogy aztán a támadók (különösen Moussa Djenépo) az Elefántcsontpart elleni nyolcaddöntőben már nem váltották gólra a lehetőségeket, az még betudható rutintalanságuknak, de ha folytatják a sasok a megkezdett utat, akkor nagyon szép jövő várhat rájuk.

Szép jövőről ugyan nem nagyon beszélhetünk Benin esetében, most viszont labdarúgásuk krónikáskönyvének legszebb lapjait írták még úgy is, hogy meccset voltaképpen még mindig nem tudtak nyerni negyedik Afrika-kupájukon sem. A csoportkörben különösen a Bissau-Guinea ellen elszalasztott győzelem fájhatott nekik, de aztán Kamerun ellen egy bravúros döntetlennel, no meg némi szerencsével továbbjutottak a nyolcaddöntőbe, ahol a mókusok életük legnagyobb küzdelmét vívva büntetőkkel elbúcsúztatták Marokkót. Saturnin Allagbé kapus a mennybe ment és joggal sorolhatjuk a torna legjobb hálóőrei közé.

Még hihetetlenebb tündérmesét élt meg azonban az Afrika-kupán debütáló Madagaszkár, mely váratlanul meg is nyerte a csoportját, majd a kongóiak ellen is továbblépett tizenegyesekkel. Egyedül a végső győztes Algéria helyzetkihasználása volt jobb a bareákénál, miközben a mezőny legkevesebb szabálytalanságát követték el (14,4 meccsenként). Az érthetően lelkes értékelések ugyan néha alaposan eltúlozták a madagaszkári csapat amatőr jellegét, hiszen nem csak az övék, hanem az északi és déli országokat leszámítva Afrika szinte minden nemzeti bajnoksága legfeljebb félprofi (például a ghánai, kameruni vagy nigériai is, nem is beszélve a még szerényebb szenegáli ligáról), az pedig cseppet sem megy ritkaságszámba, ha a válogatottakban francia másodosztályból érkező labdarúgók szerepelnek (még a magyarban sem), nem is beszélve a madagaszkáriaknál is található közel-keleti, algériai, belga, bolgár, amerikai élvonalbeli légiósról. Viszont egy valakire teljesen jogos a rácsodálkozás, ugyanis a teljes pályafutását a francia amatőr egyesületeknél töltő középhátvéd, Pascal Razakantenaina elképesztő helytállása felér egy hősi eposszal.

Mint ahogy nyugodtan használható az epikus jelző a tornát 29 év után újra megnyerő Algéria szereplésére is. A sivatagi rókák a világranglistán csak a 11. afrikai válogatottnak számítottak, a torna előtt mi a hatodik helyen említettük őket power-piramisunkon, így voltaképpen az utóbbi tornákhoz hasonlatosan ismét egy olyan csapat nyerte meg a tornát, melynek ha történelme tekintélyes is, most egyáltalán nem tartozott a favoritok közé. Pedig legutóbb még komoly edzői válság miatt a torna flopjai között emlegettük Algériát, de nagyon úgy tűnik, hogy a döntőre is ultrapragmatikus taktikát kiagyaló Dzsamel Belmadi megoldás lehet a gondjaikra, aki ráadásul olyan váratlan hősökre is rátalált, mint a kokainfogyasztás miatti két éves eltiltása után magát újjáépítő Belajli vagy a szaúdi középcsapatnál csendesen csordogáló karrierjét hősies védőmunkájával felforgató Benlamri.

 

 

A torna felfedezettjei

 

Érdemes szót ejteni a torna felfedezettjeiről is, akik közé most olyan U23-as játékosokat sorolunk, akik korábbi karrierjük során nem voltak annyira szem előtt, mint az idei Afrika-kupán. Így aztán az ígéretes európai szezonok miatt eddig is sok figyelmet kapó Ismaila Sarr, Juszef Atal, Wilfred Ndidi, Samuel Chukwueze vagy a CAF által a legjobb fiatalnak választott Krépin Diatta helyett mi olyan tehetségek helytállására hívnánk fel a figyelmet, mint például Sori Mané, aki a papírformának megfelelően szerény teljesítményt nyújtó bissau-guineai válogatott legérdekesebb játékosa volt 23. életévét éppen csak betöltve. Az ifjú középpályás a hiénakutyák mindhárom mérkőzését végigjátszotta, melyeken 18 labdát szerzett (10/14 szerelés és 8 megelőzés), mindössze 3 szabálytalanság mellett, de védőmunkáján túl 3/3-as cselezési mutatója és hosszú labdáinak 10/12-es pontossága is figyelemre méltó. Eddig a portugál másodosztályban a bennmaradásért küzdő Cova Pledade játékosa volt, de a következő szezonra már leszerződtette az élvonalbeli Moreirense. Ha nyilvánvalóan Európa-klasszis szintű játékos nem is nagyon lehet belőle (irreális elvárás is lenne), de azt kíváncsian várhatjuk, Zezinho után ő lesz-e minden idők legmagasabban jegyzett bissaui születésű labdarúgója.

Akár valamivel fényesebb jövő is állhat Chidozie Awaziem előtt, hiszen ha nem is hibamentesen, de összességében megbízhatóan teljesített a bronzéremig jutó nigériai védelem jobb szélén. A viszonylag korán a Porto utánpótlásába kerülő játékos az elmúlt tavaszt kölcsönben a Rizespornál töltötte, ahol az addig sereghajtó gárdával meg sem állt a tabella közepéig (Okechukwu Azubuikéval egyetemben). A válogatottban azonban nem középhátvédként, hanem a VB-n roppant tehetségesnek mutatkozó Tyrone Ebuehi súlyos sérülése és Shehu Abdullahi kisebb fizikai gondjai után jobbhátvédként állt sorba és elképesztő, 17/18-as szerelési hatékonysággal és 12/14-es fejpárbajozással (no meg 10 szabálytalansággal) bizonyította keménységét.

Annyiban kilóg a sorból Farouk Miya, hogy alig 21 esztendeje ellenére az ő neve a legnagyobb tehetségként már évek óta ott szerepel az ugandai válogatott tagjai között, két éve is ő szerezte csapata egyetlen gólját, ezen a tornán azonban már valódi karmestere is lett a csoportból 41 év után továbbjutó darvaknak. Ha hálóba ezúttal nem is talált,  négy meccsén kiosztott 11 kulcspasszából 2-t gólra is váltottak a csapattársai és 11 sikeres csele is jól mutatja, hogy oroszlánrészt vállalt a jó szereplésből. Korábban a belga bajnokságban még könnyűnek találtatott, de az elmúlt szezont már a horvát élvonalban töltötte, ahol 5-5 góllal és gólpasszal segítette bravúros ötödik helyhez az NK Goricát, arra azonban nem vennénk mérget, hogy a következő szezont is náluk kezdi meg. 

Az viszont már bizonyos, hogy az Arsenal utánpótlásában is megfordult Iszmael Benaszer nem korábbi klubjánál kezdi a felkészülést, hiszen a kieső Empoliban felhívta már magára az AC Milan figyelmét, így a hírek szerint csak idő kérdése a milánói szerződtetése. Az alig 21 éves középpályás az Afrika-kupán a végső győztes Algéria minden meccsén pályára lépett, összesen 13 labdaszerzése és 12/15-ös szerelési hatékonysága tökéletesen rímel a Serie A-ban nyújtott teljesítményére, míg 87%-os passzpontosságát különösen az teszi elismerésre méltóvá, hogy 223 átadásának a felét az ellenfelek térfelén hajtotta végre. A CAF a torna legjobbjának járó díjat is neki ítélte, amit mi azért erős túlzásnak érzünk, de a legjobb fiatal kétségtelenül ő volt az idei ANK-n.

 

 

A torna álomcsapata

 

A torna legjobb egyéni teljesítményeit összegző álomcsapatunk is eltér némileg a CAF hivatalos választottjaitól, így például a legjobb kapusnak mi azt a Mohamed el-Senavit (30, Al Ahly) láttuk, akinek már a csoportkörben is több bravúrra volt szüksége, hogy megőrizze az egyiptomi háló érintetlenségét, a nyolcaddöntős búcsúról a legkevésbé sem tehetett, összesen 15/16-os (94%) védési hatékonysága pedig a legjobb a torna portásai között.

A jobbhátvédek közül kétség sem fér a lendületes felfutásai mellett 25 labdaszerzést összeszorgoskodó Juszef Atal (23, Nice) elsőségéhez, még akkor sem, ha Algéria végül kulcscsontrepedése miatt az ő hiányában is meg tudta nyerni utolsó két meccsét. A bal oldalra viszont mi a születésnapján 2 gólpasszt kiosztó Baba Rahmant (25, Reims) választanánk, aki előkészítései mellett három meccsen 16 labdaszerzéssel is igazolta hasznosságát a ghánai válogatott számára. A középhátvéd duó egyik tagja nem is lehet más, mint Afrika legjobb hátvédje, a döntőben a szenegáliaknak mind védekezésben, mind támadásban nagyon hiányzó Kalidou Koulibaly (28, Napoli), mellé pedig a tunéziai védelemben 11/15-ös fejpárbaj hatékonysággal és 33 felszabadítással derekas munkát végző Jaszin Meriaht (26, Olympiakos) állíthatjuk, aki 29 pontos hosszú labdával a kárthágói sasok  akcióinak az indításából is kivette a részét.

A középpályán mi mindenképpen helyet szorítanánk a már méltatott mali válogatottban a szerencsés gólja mellett 3 meccsen 21 labdaszerzést rittyentő és passzaival 5 lövőhelyzetet is kialakító Diadié Samassekou-nak (23, RB Salzburg) és a marokkói válogatott dominanciájáért rengeteget tevő, a második legtöbb támadóharmadbeli passzt és 10 kulcspasszt adó Mubarak Buszufának (34, Al-Sabab) is, illetve az általunk a legjobb ifjoncnak jelölt Benaszer helyett a végső győztes Algériából a szintén rengeteget güriző, közben az egész tornán mindössze 11  labdát veszítő Szofian Fegulit (29, Galatasaray) választanánk egyelőre.

A támadósorban viszont nem nagyon tudunk meglepetést okozni. A jobb szélre a korábbiaknál sokkal érettebb, sallangmentes játékkal kirukkoló és az elődöntőben még egy gyorsan ikonikussá váló gólt is szerző Rijad Mahrez (28, Manchester City) hasznosságát a fináléban például magasan a legtöbb szerelés is igazolja. Mi Sadio Mané (27, Liverpool) teljesítményét is jónak ítéltük meg, hiszen a szenegáli támadósor végig legveszélyesebb tagjaként a védők különleges figyelme és két elhibázott büntető ellenére szerzett 3 gólt és adott egy remek gólpasszt is, de a végül kudarccal záruló fináléban is egyértelműen ő volt az, aki a legtöbbet tette az algériai bunker feltöréséért. A középcsatárnak Odion Ighalo (30, Shanghai Shenhua) nevezésétől sem lehet az idei Afrika-kupa álomcsapataiban eltekinteni, hiszen ő lett az első, aki a selejtezők és a torna legjobb góllövőjének is bizonyult. Gyakorlatilag ő volt az Nigériának, aminek a hiánya számos csapat vesztét okozta idén, nevezetesen egy a kaput érző, a lehetőségeket kíméletlenül kihasználó befejező csatár. A torna után bejelentette nemzetközi visszavonulását, hogy átadhassa helyét a mögötte már idén is tolongó ifjoncoknak.  

 

 

A torna legjobb meccsei

 

A szokásos módon az Afrika-kupa mérkőzései során leginkább a küzdelem dominált, főként az egyenes kieséses szakaszban, voltak azonban olyan mérkőzések is, melyek igazán élvezetes játékot hoztak, így most ezek közül emeljük ki az öt legemlékezetesebbet.

Madagaszkár mellett a többi újonc csapat sem vallott szégyent, Mauritánia például a még sokkal szerényebb, korábbi megfogalmazásunkban a torna leghipszterebb keretével sem állt be egyáltalán bekkelésre, és Corentin Martins tanítványai kifejezetten szervezett letámadással próbálkoztak. A sikerre persze így nem sok esélyük volt, a helyzeteiket sokszor elhibázták, viszont a hasonlóan nyílt sisakos játékot kedvelő Malival kifejezetten jó mérkőzést játszottak, ahol a sasok (köztük a két, egymást váltó Adama Traoré) szépségdíjas gólokat is szereztek:

A csoportkörben is erőn felül teljesítő Madagaszkár igazán nagy dobása a nyolcaddöntőben jött el, ahol utolsó energiáikat mozgósítva tovább tudták verekedni magukat a kongói leopárdokon is. A bareák előbb a torna bombagóljával, majd egy kontrával is vezetést szereztek, de Kongó a 90. percben hosszabbításra tudta menteni a meccset, ahol hiába próbálták meg minden erejükkel elkerülni a büntetőrúgásokat, végül a győztes találatot nem tudták bevinni, a szétlövésben pedig két sokat látott játékosuk, Tisserand és Bolasie is hibáztak:

Az afrikai labdarúgásban a keleti zóna csapatai a leghalványabbak már jó ideje, ráadásul most a régió két gárdája a két későbbi döntőssel került egy csoportba. Így aztán különleges szerepe volt az országok életében az egymás elleni rangadónak, amin csak a győzelem adhatott továbbjutási reményt mindkettőjüknek. Hiába vezetett kétszer is Tanzánia, ez végül Olunga látványos duplája révén Kenyának jött össze egy fordulatos mérkőzésen. A meccs ide sorolásában az is befolyásolhatja persze a megítélésünket, hogy jelen sorok írójának a helyszínen volt alkalma átélni a találkozót, melynek a színvonala nyilván nem volt túl magas, a hat megtekintett meccs közül a küzdelem és a két maroknyi, ám annál lelkesebb és a folyamatos incselkedés ellenére a testvériesség keretei között fülig érő szájjal megmaradó szurkolótábor ezt tette a torna legmaradandóbb élményévé:  

Az egyenes kieséses szakasz leggólgazdagabb meccsét hozta Kamerun és Nigéria igazi klasszikusnak nevezhető nyolcaddöntője, melyen a szuper sasok vezetését az első félidő végén négy perc alatt fordította meg Kamerun, hogy a második félidőben ugyanezt a bravúrt hajtsa végre a nigériai válogatott. A gólkirályi címet megszerző Odion Ighalo két góllal és egy kötényben kiosztott parádés gólpasszal a meccs igazi hősének bizonyult:

Kevesebb gólt hozott ugyan Algéria egyetlen meg nem nyert meccse a tornán a legjobb teljesítményét nyújtó Elefántcsontpart elleni negyeddöntőben, számunkra mégis ez volt a torna legélvezetesebb mérkőzése. Mindkét oldalon számos helyzetet alakítottak ki a csapatok (a torna legtöbb lövését is ezen a meccsen láthattuk, 36-ot) és amikor a hosszabbításra került sor, akkor is próbálták utolsó tartalékjaikat mozgósítva elkerülni a kiszámíthatatlan tizenegyeseket. Mindkét kapus állt azonban a vártán, majd a szétlövésben is akadt két fordulat, végül a sivatagi rókák örülhettek, miközben egy külön műsort megért volna a rendes játékidőben büntetőt hibázó Bunedzsah elképesztő érzelmi hullámvasútja a kispadon:

 

 

Akiért a harang szól

 

Végezetül azt is megállapíthatjuk, hogy a meccsenkénti gólátlag az Afrika-kupákon is folyamatosan csökken a 2008-as gólzápor óta, de ez voltaképpen párhuzamos a többi válogatott tornán tapasztalható trendekkel. Az EB-ken például 2000 óta figyelhető meg a folyamatos ereszkedés, de egyébként az Ázsia-kupákon is már három kiírás óta van csökkenőben a gólsűrűség, és az idei Copa Américán is alacsonyabb volt, mint az előzőn. A tendencia alól kivétel a világbajnokság, ahol a különböző futballkultúrák találkozásából továbbra is több gól születik, mint az elszigetelt kontinenstornákon.

A legutóbbi EB és a mostani Afrika-kupa között ugyanakkor elhanyagolható a különbség a gólok számában, egész pontosan 6,25 meccsenként volt eggyel több találat az európai kontinensbajnokságon, ez aligha jelent egy néző számára érezhető különbséget. A mérkőzések színvonala közötti különbség azonban nyilván ennél nagyobb, ami az Afrika adottságairól szóló minimális tudással aligha lenne meglepő, viszont az afrikai labdarúgás sokszor oly határozott magyarországi megítélésénél mintha ezek az alapismeretek rendszeresen elfelejtődnének. A torna előtti betamtamozónkban már igyekeztünk számos érvet felsorolva óva inteni mindenkit, hogy az idei tornától hagyományos értelemben vett szórakoztató focit várjon, ennek azonban nem feltétlen az az oka, hogy csökkent volna az Afrika-kupa színvonala, hiszen az korábban sem nagyon volt magasabb. A régebbi tornákról alkotott emlékezetet erősen megszépítheti a nosztalgia (pedig voltak 1,4-es, 1,5-ös vagy 1,7-es gólátlagú tornák is), és azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a válogatott futball általánosságban is rengeteget változott az elmúlt évtizedekben, a klasszikus irányítók, látványos cselmesterek egyre inkább kikoptak a pályákról.

A leglényegesebb változást azonban talán nem is ez jelenti a labdarúgásban, hanem a nézői attitűd drasztikus megváltozása, ha úgy tetszik, a futball befogadásának hermeneutikai fordulata. A nem csak Afrikától, hanem az európai labdarúgás második vonalától is komoly messzeségbe eltávolodó elitfutball mára elképesztő mértékben uralja a médiát, mégpedig nem csak a mindenki által könnyen elérhető közvetítések mennyiségének hatványozódása, hanem az egyre kiterjedtebb körítés, jobb és gyengébb színvonalú elemző cikkek, műsorok és a bulvárhírek áradata révén is. Így az események mindennapi követése voltaképpen nem csak lehetőséget teremt a befogadó számára, hanem hatalmas energiát is igényel tőle. A szűk határmezsgyén kívül eső futballvilág megismerése pedig sokszor már csak a felszínre kerülő kulturális különbségek miatt is kifejezetten időigényes lenne, így nem csak a csillogással szembeni kétségtelen kontrasztja, hanem a fogyasztó energiáinak lekötöttsége miatt is sokszor - mintegy önvédelemből - inkább lefitymálandó terület marad.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy a nyilvánvaló minőségbeli elmaradás ellenére ne hordozna magában semmilyen élvezeti értéket az Afrika-kupa, viszont az kétségkívül csak más "olvasatban" értelmezhető. Egy általunk kedvelt, bár nyilván elnagyolt hasonlattal: ha az európai BL a labdarúgás forma 1-e, ahol a hatalmas technikai apanázzsal megtámogatott, akárcsak a megfelelő táplálkozás kialakítására is egy átlagos afrikai ország gdp-jét elköltő topklubok száguldoznak 300 km/h-val, akkor az Afrika-kupa bizony inkább a Dakar-ralinak feleltethető meg, ahol a folyamatosan változó elemekkel, váratlanul feltűnő, veszélyes bukkanókkal és számos hátráltató tényezővel való küzdelem fontos része a versengésnek. Legyenek azok a tényezők a sokszor egészen extrém időjárási viszonyok, a szövetségek szervezeti problémái, a csapatok anyagi nehézségei, az elmaradott infrastrukturális környezet, a csapaton belül is teljesen különböző kulturális háttérből érkező játékosok konfliktusa, a kenyéradó egyesületek és az afrikai körülmények közötti éles kontraszt feldolgozásának nehézségei vagy az adott helyzetben sokszor túlzó elvárásoknak a játékosok vállaira nehezedő kíméletlen súlya.

Az persze látványos, hogy mindeközben egyre nagyobb számban találhatóak az afrikai keretekben Európában is többé-kevésbé ismert játékosok, a háttérország hatásainak figyelembe vétele nélkül azonban nem nagyon értékelhetjük a válogatott teljesítményüket. Megemlíthetjük újra például az általános afrikai problémák mellett, hogy a dél-afrikai és az északi ligákat leszámítva szinte minden bajnokság legfeljebb félprofi a kontinensen, egy-két nagyobb klub mellett amatőr szinten működő egyesületek alkotják a ghánai, nigériai, kameruni ligát is, pláne a még szerényebb szenegálit, ahol idén már másodszor nyerte a már általunk is ismertetett Génération Foot nevű akadémia csapata a bajnokságot, és mielőtt magyarországi példákra gondolnánk, szögezzük le, hogy jelen esetben a csapat tényleg kizárólag akadémiai neveltekből áll, akik közül minden valamire való tehetség profi klubot is keres magának legkésőbb 21-22 éves korára. De egy korábbi posztunkban arra is kitértünk már, hogy az Európába kerülés is számos olyan buktatót rejt, mely megnehezíti az afrikai tehetségek dolgát, ráadásul a kulturális sokk mellett az egyre kevésbé befogadó európai közegben a posztkoloniális kisebbségi komplexus hatásai is éreztetik a hatásukat a mai napig. 

Így aztán mi továbbra is úgy érezzük, hogy a kontinens infrastrukturális és gazdasági helyzetéhez képest valóságos csoda, hogy az afrikai labdarúgás olyan szinten van, amilyenen, és a világbajnokságokon is viszonylag méltó ellenfele tud lenni a jóval kedvezőbb környezetből érkező ellenfeleknek. Az Afrika-kupa jelentőségét pedig elsősorban abban az egészen speciális szerepben látjuk, amelyet a torna a szurkolók és az érintett országok életében tölt be.

comments powered by Disqus