Egy futballkultúra, ahol bármi megtörténhet... épp, mint a mesében

Mesebeli Afrika

Bajtársakból riválisok - A magreb derby

2017. január 18. - Legris

 

A 2017-es Afrika-kupa B-csoportjában mindkét csapat számára létfontosságú mérkőzésen csap össze ma délután Algéria és Tunézia, ez a párosítás pedig meglehetősen hosszú és változatos múltra tekinthet vissza. Az észak-afrikai nemzeti rangadók közül a leghevesebb érzelmeket a 94 millió lakossal rendelkező Egyiptom és a 40 millió lakosú Algéria összecsapása váltja ki (Tunézia „csak” 11 milliós lakossággal rendelkezik), de a két magreb ország (a név az arab világ nyugati régiójára utal) közös futballhagyományainak kezdete még függetlenségük előttre datálódik, és szorosan össze is fonódik az önállóság kivívásának cseppet sem zökkenőmentes folyamatával.

 

 

A "függetlenség tizenegye"

 

Tunézia viszonylag egyszerűen, 1956-ban szakadt ki a francia gyarmatbirodalomból, Algéria viszont 1954 novemberétől hosszú és véres függetlenségi háborút vívott, mely során egyik oldal sem riadt vissza kegyetlen eszközöktől sem. Az algériai labdarúgók közül számos a francia bajnokságban kereste ekkor már a kenyerét, azonban természetesen csak a francia válogatottban léphetett pályára, így például Abdelaziz Ben Tifour az 1954-es VB-n is játszott kék mezben. Később aztán már jóval a háború kitörése után több Algériában született labdarúgó neve felmerült az ’58-as VB-re készülő francia válogatott keret összeállítása során is, ők azonban másképp döntöttek.

A franciák pürrhoszi győzelmével záruló "algíri csata" után (mely nem a hagyományos értelemben viseli a csata nevet, de a részletekről egy film megtekinthető akár emitt) a sportban igyekezett kifejezni az önálló algériai állam létjogosultságát a függetlenedési mozgalmakat vezető FLN (Front de Libération Nationale, vagyis Nemzeti Felszabadítási Front), illetve a világ figyelmét és szimpátiáját is felkelteni ügyük iránt. A Bordeaux-val korábban francia kupát nyerő Mohamed Boumezragot bízták meg azzal, hogy a legnagyobb titokban állítson össze egy labdarúgócsapatot és készítse fel nemzetközi mérkőzésekre. Így aztán 1958 áprilisában, a francia bajnokság hajrájának és az '58-as VB-re való felkészülésnek a közepén egyszercsak 12 algériai labdarúgó megszökött különböző francia klubjától. Kettejüket a francia titkosszolgálatok feltartóztatták a határon és egy időre államellenes szervezkedésért börtönbüntetésre is ítélték. A többiek azonban Tuniszba távoztak, ahol Habib Bourguiba Tunézia első köztársasági elnöke a projekt támogatójaként edzési lehetőséget biztosított számukra. A csapatban a Nice-szel kétszeres bajnok Ben Tifour mellett olyan játékosok szerepeltek, mint a Saint-Étienne-nel bajnok Rachid Mekhloufi, a Monaco válogatott játékosa Mustapha Zitouni és klubtársa Abderrahmane Boubekeur, az '57-ben a Toulouse-zal kupagyőztes Said Brahimi vagy az Avignon játékosedzője Mohtar Arribi.

A magreb testvériség jegyében az első mérkőzést Marokkóval, a másodikat pedig már Tunéziával játszotta le a csapat, és a mindössze tíz tagot felvonultató gárda játékerejét talán jól mutatja, hogy emberhátrányban is két győzelemmel és 8-1-es összesítéssel abszolválta a két meccset. Később több játékos, végül összesen 31 franciaországi légiós is csatlakozott az FLN válogatottjához, mely így számos nem hivatalos nemzetközi mérkőzést játszott le szerte a világban (köztük Magyarország ellen is), a sajtóban pedig a "függetlenség tizenegye" (onze de l'indépendance) nevet kapta. A francia szövetség ugyan ekkor még rendre megakadályozta az ország csatlakozását a FIFA-hoz, sőt, többször retorziókkal fenyegette az ellenfélként kiálló válogatottakat is, így a bajban a csapat mellett kiálló, egyedüliként a hivatalos mérkőzés besorolást, az algériai zászló felvonását valamint a himnusz eljátszását is vállaló Tunézia FIFA-tagságát fel is függesztették egy időre.

Ez a csapat négy éven keresztül képviselte Algériát a futballpályákon, mígnem 1962-ben megszületett a független állam, melyet két évvel később a FIFA is felvett a tagjai közé.

 

 

A rivalizálás

 

A két szomszédos ország önálló futballéletének kialakulása után nem sokkal aztán természetesen meg is kezdődött a versengés közöttük. Hivatalos formában először a '70-es VB selejtezői során találkozott a két válogatott és bár korábban Tunézia soha nem győzte le Algériát, most az első meccsen Algírban 2-1-es győzelmet aratott a tunéziai bajnokság máig legeredményesebb játékosának, Ezzedine Chakrounnak a duplájával, így a tuniszi visszavágó 0-0-ja azt jelentette, hogy kiverte a sorozatból a nagyobbik testvért. Igaz, ezután Tunézia hatalmas csatában, három döntetlent követő sorsolás után búcsúzni kényszerült Marokkóval szemben, mely egyébként a világbajnokságon aztán az afrikai labdarúgást történetének első pontját szerezte.

Ezzel a kárthágói sasok felé is billent a mérleg, ugyanis a '76-os Afrika-kupa (otthon 1-1, idegenben 2-1), majd a '78-as VB selejtezői (otthon 2-0, idegenben 1-1) során is felülmúlták Algériát. A főként a '77-ben afrikai aranylabdát kapó Tarak Dhiab nevével fémjelzett tunéziai csapat egyébként az 1978-as kontinensbajnokságon márciusban a negyedik helyen végzett, majd nyáron nem csak azzal ért el történelmi sikert, hogy először vett részt világbajnokságon, de ott Afrika első VB-győzelmét is megszerezte Mexikó ellen (3-1).

A nyolcvanas évek elején viszont újra olyan csapat alakult Algériában, melyre a függetlenség tizenegye óta nem volt példa. Az akkor még egyaránt csak 21 eszendős Rabah Madjer és Lakhdar Belloumi is ott voltak például az 1980-as Afrika-kupán, melyen az ország első futballsikereként ezüstérmet szereztek a sivatagi rókák, majd két évvel később a negyedik helyen végeztek és kijutottak a világbajnokságra is, ahol az NSzK és Chile legyőzése után csak a "gijóni szégyen" néven elhíresült német-osztrák mérkőzés ütötte el őket a történelmi továbbjutástól. A '84-es ANK-n még begyűjtöttek egy bronzérmet is, így amikor a következő évben a VB-selejtezőkön újra szembetalálták magukat a régi ismerős Tunéziával, már favoritnak számítottak, és az idegenbeli 4-1 után egy 3-0-ás hazai diadallal magabiztosan érvényesítették is a papírformát. Ezeken a mérkőzéseken a két sztár mellett a 3 gólt lövő Djamel Menad is villogott, aki aztán a '88-as Afrika-kupa selejtezőin is Tunézia vesztének bizonyult, hiszen az algériaiak által 1-0-ra megnyert hazai meccs után a visszavágón ő egyenlítette ki a meccset 1-1-re. Ezen a tornán megint bronzérmet szerzett Algéria, hogy aztán '90-ben hazai pályán végre elnyerje a trófeát, ezzel azonban az ország aranygenerációjának az ideje lassan le is járt, és a magreb vetélkedésben is át kellett adnia a vezetőszerepet a vetélytársnak.

A kilencvenes években tétmérkőzésen sokáig nem találkoztak egymással a csapatok, miközben azonban Algéria eredményessége alaposan visszaesett, Tunézia '96-ban ezüstérmet szerzett az ANK-n, majd két évvel később is a negyeddöntőig jutott. Így aztán nem keltett meglepetést, hogy amikor a 2000-es kupa selejtezőiben egy csoportba kerültek, a kárthágói sasok idegenben (1-0) és otthon (2-0) is győzni tudtak, majd egyébként a tornán is negyedik helyet szereztek. Ezek az összecsapások voltak azok, melyeken egyes tunéziai játékosok és szurkolók az öt ujjukat felmutatva cukkolták az ellenfelet, ezzel utalva a két ország pénznemei közötti devizaérték-különbségre. Később a vetélytárshoz hasonlóan a tunéziai csapat is hazai pályán tudta begyűjteni a kontinensbajnoki címet 2004-ben.

Magán a tornán eddig csak egyetlen egyszer, a 2013-as dél-afrikai viadalon botlottak egymásba a magreb riválisok, amikor a csoportkör első fordulójában Youssef Msakni 91. percben szerzett bombagóljával győzedelmeskedett Tunézia, viszont végül Elefántcsontpart és Togo mögött egyik válogatott sem tudott bejutni a negyeddöntőkbe.

 

 

A jelen

 

Mostanában egyébként újra fordult a kocka a két ország erőviszonyaiban, hiszen Algéria a legutóbbi VB-n továbbjutott a csoportjából és a 2015-ös után az idei Afrika-kupának is már esélyesként vágott neki, főként az Európában légióskodó sztárjainak köszönhetően. Ez egyébként egyben hátrány is lehet, hiszen a két csapat csütörtökön, helyi idő szerint délután négy órakor néz szembe egymással, ami szélsőséges időjárási körülményeket, 33 fokot (38 fokos hőérzetet) jelent 70%-os páratartalommal párosulva, amihez a sokszor Európában is született algériai játékosok látványosan nehezebben alkalmazkodtak.

Az időjárás szerepéről nyilatkozott Faouzi Ghoulam is, de azt is leszögezte, hogy a rangadót mindig az adott körülmények között kell megnyerni és utána senki sem takarózhat majd a feltételekkel. Ráadásul a gyengébb rajt után most mindkét csapat számára életbevágó lenne a győzelem a nagy célok eléréséhez, az elmúlt év legjobb afrikai labdarúgójának válaszott Riyad Mahrez egyenesen egy döntő fontosságáról beszélt, melyen két hasonló karakterű csapat néz majd szembe. A túloldalon Naim Sliti egy roppant egyszerű illusztrációját adta a két ország viszonyának, nevetve mesélte ugyanis, hogy felesége algériai, így a derby gyakorlatilag több szempontból is "háború" a számára.

Ha igaz, amit az újságírók jósolnak, akkor nem lehet majd panaszra okunk, ugyanis a várakozások szerint a meccsen a tunéziaiak az algériai csapat gyenge pontját, a védelmet igyekeznek majd nagy nyomás alá helyezni, vagyis támadólag lépnek majd fel. A helyzeteik igazából az első meccsükön is meg voltak, azok kihasználása jelentette a problémát. Az algériai szövetségi kapitány, Georges Leekens ugyanakkor elég jól ismeri az ellenfél erősségeit, hiszen két éve még ő vezette negyeddöntőig a kárthágói sasokat. Az algériai védelem összetétele még kérdéses, Zimbabwe ellen nem működött igazán jól az összeállított négyes, így újra felerősödtek a kritikus hangok, melyek a korábbi csapatkapitány, Carl Medjani mellőzését nehezményezik. A támadósorban ugyanakkor ismét összeállhat a Leicester-tengely Slimanival és az első meccsen duplázó Mahrezzel, mellettük pedig a cselgép Brahimi is szerepet kaphat.

Tunézia régi-új szövetségi kapitánya, a mezőny rangidőse, Henryk Kasperczak a selejtezők során többször is három középhátvédes rendszerben állította fel a csapatát, Szenegál ellen azonban négy hátvéd alkotta a védővonalat, ami nem működött igazán jól, így könnyen elképzelhető, hogy visszaváltja a lengyel mester csapata formációját. A legfontosabb azonban az lenne, hogy megtalálja valahogy csapata góllövőjét, hiszen az első fordulóban Akaichi, Msakni és a csereként beállt Khenissi is rendre elpuskázta a nagy lehetőségeket.

 

comments powered by Disqus
süti beállítások módosítása