Bár afrikai labdarúgók évtizedek óta szerepelnek százával az európai bajnokságokban, afrikai vezetőedzők már sokkal ritkábban fordulnak elő a kontinensünkön. Néhány apró kivétel akad a múltból, az ő felidézésük mellett pedig megismerkedhetünk most három jelölttel, akik szerencsés csillagzat esetén eljuthatnak akár a topligák valamelyik kispadjáig.
Lassú ébredés
Az 1995-ös Bosman-ítéletet követő európai nyitás óta egyre nagyobb mértékben kerülhetnek be az afrikai játékosok is a legtehetősebb európai klubfutball vérkeringésébe, így a „fekete kontinens” légiósainak a száma a topligákban is 170-ről közel 400-ra emelkedett ebben az évezredben. Noha a jelenség már több mint egy évtizede tetőzött, és azóta a topligás játékosok mintegy 10%-a afrikai, a földrész edzői közben egyáltalán nem jelentek meg az élbajnokságokban, de a többi európai ligában is csak elvétve akad belőlük egy-egy ritka kivétel.
Persze a posztkolonialista attitűdből adódóan gyakran még az afrikai klubok és válogatottak vezetői is európai edzőket részesítenek előnyben a hazai szakemberekkel szemben, mivel pedig anyagi lehetőségeik erősen korlátozottak, így nem ritkán sokadrangú és alkalmatlan európai edzőkről van szó. A földrész labdarúgásában azonban megindulni látszik egy lassú öntudatosság, hiszen a 2019-es Afrika-kupán például 21 év után újra, de a torna történetében is mindössze negyedszer két afrikai szövetségi kapitány csapata találkozoott, melyen végül Djamel Belmadi algériai csapata diadalmaskodott Aliou Cissé szenegáli tanítványai felett.
Alighanem ennek a hatása is közrejátszott abban, hogy a tavalyi világbajnokságon először fordult elő az is, hogy mind az 5 afrikai indulót hazai szakember irányította, melyek ráadásul a vb-k történetének legjobb eredményét és legmagasabb átlagpontszámát érték el a kontinens számára. Így egyre több előjele van annak, hogy a kedvezőtlen feltételek és az előítéletek ellenére előbb-utóbb talán egy afrikai edző is megjelenhet valamelyik élbajnokságban is.
Az előfutárok
Mivel az afrikai országok nagy része csak az ötvenes-hatvanas években nyerte el a függetlenségét, csak ezutántól számíthatjuk az edzőket is afrikainak és egy-két első fecske meg is jelent már korán a kontinensen (pedig korábban például az algériai születésű, de francia válogatott Kader Firoud négy ezüstérmet nyert a Nimes edzőjeként). Az algériai Abdelhamid Zouba az 1962/63-as szezonban a svájci élvonalban irányította az FC Grenchen nevű egyesületet, majd az 1968/69-es szezon végén az általunk is bemutatott, kalandos sorsú Függetlenség Válogatottjának kulcsalakja és a kor legendás játékosa, az algériai Rachid Mekhloufi lett a Bastia játékosedzője a francia élvonalban. Ők még csak a középmezőnyben végeztek a csapataikkal, de a rákövetkező szezonban Mohamed Lekkak már egészen a negyedik helyig vezette nagy meglepetésre az újonc AS Angouleme gárdáját szintén játékosedzőként.
Ezután viszont nagyon hosszú szünet következett az afrikai edzők európai megbizatásainak történetében, mialatt legfeljebb a marokkói Abdallah Ben Bareket említhetjük fehér hollóként. Ő a magyar Kalmár Jenő segítőjeként szerzett tapasztalatokat a Málagánál, majd néhány szezont vezetőedzőként is dolgozott a spanyol másodosztályban a nyolcvanas években.
Az ezredforduló után viszont, ha nem is vezetőedzőként, de másodedzőként vagy különböző egyéb feladatkörökben egyre több afrikai szakember is felbukkant az európai egyesületeknél. Páran közülük néhány meccsre vagy néhány hónapra irányíthattak élvonalbeli csapatokat is Franciaországban (Japhet N’Doram, Ahmed Kantari, Mohamed Bradja, Nasser Larguet), Belgiumban (Hany Ramzi), Svédországban (Henok Goitom), Törökországban (Samuel Eto’o) vagy a másodosztályban Angliában (Kolo Touré) és Hollandiában (Sunday Oliseh).
Ennél komolyabb pályafutást tudott felmutatni a marokkói Rachid Chihab, aki feljuttatta a Royal Mouscront a belga élvonalba 2014-ben, de ezután gyorsan visszatért az utánpótlásneveléshez. Hosszabb időt, de meglehetősen alacsonyan jegyzett szinten tudott felmutatni az egykori nigériai gólvágó Daniel Amokachi is a finn harmadosztályú JS Hercules vezetőedzőjeként, a malawi Eddington Ng’onamo igazi kuriózumként 2007-től több dán harmadosztályú egyesületnél dolgozott hat éven át, a tunéziai Mehdi Nafti pedig a spanyol másodosztályban töltött néhány rövid és sikertelen megbizatást, a minap pedig a kiesőhelyen álló Alcorcónnál nevezték ki.
Honfitársa, Nourredine „Dino” Maamria az angol ötödosztályból lépegetett felfelé és ő azon kivételek közé tartozik, aki még jelenleg is szerződésben van, hiszen a harmadik vonal középmezőnyében tanyázik a Burton Albion kispadján. Azt azonban nehéz elképzelni, hogy jelentősen feljebb lépjen a jövőben az angliai hierarchiában.
A marokkói Rachid Chihab feljuttatta a Mouscron-Peruwelzet a belga élvonalba (fotó: lepetitlillois.com)
Apró sikerek
A szenegáli Mbaye Leye a belga élvonalban töltötte játékoskarrierje nagy részét és egészen komoly feladatot kapott ezdőként is, amikor rábízták a 10-szeres bajnok Standard Liege irányítását 2020-ban. Ő se tudta azonban kirángatni a vallon klubot a mély gödörből, mint ahogy aztán a Zulte-Waregem kiesését sem tudta az előző szezonban meggátolni, így jelenleg újra munkanélküli, de olykor felmerül a neve egy-egy megüresedő belgiumi kispad kapcsán.
Portugáliában közben több eset is van, amikor a volt gyarmatokról származó afrikai szakember irányíthatott élvonalbeli csapatot, méghozzá olykor egész eredményesen.
Az angolai Lázaro Oliveira például bent tudta tartani az Estrela Amadorát az első osztályban a 2008/09-es szezonban, később pedig a másodosztályban is dolgozott évekig, jelenleg viszont már a világranglistán 187. helyezett Makaó válogatottjának szövetségi kapitánya három éve. A mozambiki Daúto Faquirá is az Estrela Amadoránál lett először vezetőedző, ahol a 2006/07-es szezonban az év felfedezettjének is megválasztották, később pedig az Olhanensével is egészen sikeres időszakai voltak, mígnem egy hullámvölgy során 2011 decemberében elbocsátották, és azóta csak alsóbb osztályú portugál kluboknál tevékenykedett.
Az angolai Lito Vidigal az Arouca edzőjeként (fotó: maisfutebol.iol.pt)
Egészen komoly szakmai karriert épített fel az angolai válogatott Lito Vidigal, aki 2004-es visszavonulása után kezdett edzősködni amatőr csapatoknál, majd egy hazai szövetségi kapitányi kitérő után az élvonalban is irányíthatta a Belenensest. A legszebb időszakot viszont az FC Aroucánál töltötte, ahol a klub történetének legnagyobb sikereként a 2015/16-os szezonban az ötödik helyen végeztek tanítványaival. Később a Maccabi Tel Avivval is nyert egy ezüstérmet Izraelben, mégis elbocsátották, így vissza is tért Portugáliába. A Vitória Setubalnál eltöltött félév után a Boavistához került, miközben korábbi klubjánál pedig addigi segítője, a zöld-foki Sandro Mendes vette át az irányítást, így 2019 tavaszán a portugál élvonalban egy rövid ideig ismét két afrikai vezetőedző tevékenykedett egyszerre. Vidigal pályafutása azonban innen már gyorsan leáldozott és felhagyott a szakmával, Mendes pedig jelenleg a portugál harmadosztályban dolgozik.
Minden korábban említett példa közül külön ki kell emelnünk Emmanuel Egbo teljesítményét, aki egyetlen afrikai edzőként bajnoki címet szerzett Európában.
A nigériai válogatott cserekapusaként két Afrika-kupát is megjáró Egbo játékospályafutása alatt két albán bajnoki címet is nyert, így visszavonulása után is az országban dolgozott másodedzőként, és közben felesége is egy albán hölgy lett. 2019 decemberében aztán egy edzőváltás után be kellett ugrania az akkor csupán a 8. helyen álló KF Tirana kispadjára, ahol a következő tavaszon valóságos csodát tett. Az éppen centenáriumát ünneplő egyesülettel rögtön hetes győzelmi és 14 meccses veretlenségi sorozatot produkált, összesen pedig a hátralévő fordulókban 16-3-3-as mérleggel zárt, így végül 11 év várakozás után hódította el újra a klubnak a bajnoki trófeát. A koronavírus járvány alatt aztán Egbo nem sokáig maradt Európában, hanem Szaúd-Arábiában dolgozott, mostanában pedig a gyengélkedő FC Pristina irányítását vette át Koszovóban.
Emmanuel Egbo és az albán bajnoki trófea (fotó: @kftirana.al instagram)
Omar Daf: közel a tűzhöz
A jelenleg is vezetőedzőként dolgozó afrikai szakemberek közül alighanem Omar Daf van a legközelebb egy topligához, hiszen évek óta a francia másodosztályban tevékenykedik. Az idősebbek emlékezhetnek rá a szenegáli válogatott 2002-es vb-negyeddöntős meneteléséről is, hiszen minden meccset végigjátszott a védelem bal oldalán. Karrierje legnagyobb részét, 13 szezont a Sochaux-nál töltött, ahol 2013-ban még a Ligue 1-ben akasztotta szögre a stoplist, de rögtön helyet is kapott az edzői stábban. A szezon végén viszont Hervé Renard irányításával is kiesett a csapat az élvonalból, Daf pedig a másodosztályban évekig másodedzőként dolgozott a klubnál.
Többször kapott pár meccses beugró szerepet, mígnem 2018 novemberében vezetőedzői megbízást kapott, amikor a másodosztályban is kiesőhelyre csúszott vissza a Sochaux. Elsősorban a védekezést sikerült rendbe tennie, így benntartotta végül a gárdát, mely a következő szezonban is relatíve kevés gólt kapott, majd elkezdte a feljutást ostromolni. A 2020/21-es szezonban még lemaradtak a rájátszásról, egy év múlva viszont már ott is túlléptek a Paris FC-n és csak a végül feljutó AJ Auxerre gyűrte le őket büntetőkkel. Közben azonban Daf elég csúnyán összeveszett a klub elnökével, így nyáron áttette a székhelyét Dijonba.
Egy remek rajt után viszont visszacsúszott új állomáshelyén is a csapatával, így áprilisban menesztették, de nélküle sem tért magához a Dijon és végül kiesett a másodosztályból is, miközben egyébként a Sochaux-t is visszasorolták a harmadosztályba a rendezetlen pénzügyi mérlegei miatt. Daf viszont maradt a Ligue 2-ben, hiszen a nyáron már az Amiens SC ajánlott neki szerződést, akikkel a szezon feléhez közeledve a középmezőnyben helyezkednek a keretértéknek nagyjából megfelelően.
Daf felfogása továbbra is meglehetősen reaktív és a biztos védekezésen, illetve gyors támadásépítésen alapul, amihez átlalában 4-2-3-1-es (4-5-1-es) felállást használ.
Az Amiensben leginkább a valaha a válogatottban is megforduló Sébastien Corchia beadásaira és a nemrég általunk is felemlegetett Andy Carroll fejjátékára építenek, de a kongói válogatott Gael Kakuta kiugratásai és a közép-afrikai Louis Mafouta gyorsasága is fontos tényezői az akcióiknak. Ezzel együtt is kevés lehetőséget dolgoznak ki, de keveset is engedélyeznek az ellenfeleknek, és a csapat hálóját már 8 éve védő Régis Gurtner kapus is megteszi a magáét, hogy alacsonyan tartsa a kapott gólok számát. Ez egyelőre aligha lesz elég a feljutáshoz, a jövőben azonban talán egy szerencsés fordulat még alakulhat úgy Daf edzői karrierje során, hogy kipróbálhassa magát az élvonalban is, hiszen még csak 46 esztendős.
Omar Daf irányítja az Amiens-t (fotó: le11hdf.fr)
Habib Beye: mélyről épülő projekt élén
Az említett 2002-es szenegáli válogatottnak cserejátékosa volt a Daffal egyidős Habib Beye is, aki játékospályafutása során a Premier League-ben is megfordult és Angliában vonult vissza 2012-ben. Ezután előbb a Canal+ műsoraiban az angol bajnoki közvetítések szakértőjeként tevékenykedett, majd egyre több futballműsorban szerepelt hosszú évekig és elég nagy ismertségre tett szert Franciaországban. Közben edzői diplomát is szerzett és 2021 nyarán helyet kapott a harmadosztályú Red Star FC stábjában, majd szeptemberben már megbízott, októbertől pedig állandó vezetőedzője lett a csapatnak és a pocsékul rajtoló gárdát sikerült felhoznia a 11. helyre.
A már 126 éves klub egyébként igen patinás egyesületnek számít Franciaországban, alapítása után az a Jules Rimet volt az elnöke, aki a labdarúgó világbajnokságokat is megálmodta és akiről az első vb-trófeát elnevezték. Ennek ellenére sohasem tartozott a szurkolótáborával és vezetőségével bal oldali érzelmű, munkáscsapatnak számító Red Star a meghatározó egyesületek közé, de 5 kupagyőzelmet begyűjtött még az országos bajnokság beindítása előtt, majd többször szerepelt az élvonalban is, 1975 óta viszont az alsóbb osztályok között liftezik.
2022 májusában a 777 Partners nevű floridai befektetőcsoport vásárolta meg a Red Start, ami heves ellenérzéseket váltott ki a klubidentitást féltő szurkolók között, ugyanakkor komoly fejlődést hozott a harmadosztályú egyesület életébe.
A következő nyáron 13 új játékos érkezett a csapathoz, és bár a keretérték még így is csak a 7. helyre predesztinálta a gárdát, Beye a harmadik helyre hozta be a tanítványait éppen csak lemaradva a feljutásról, miközben a legkevesebb gólt kapták a mezőnyben. Az új játékosok közül különösen az élvonalat is megjárt ifjú mali jobbhátvéd, Fodé Doucouré tűnt jó fogásnak, de a kongói kapus Pépé Bonnet is alapember azóta is. A gólokért inkább a saját nevelésű 20 éves tehetség, Jovany Ikanga és az általunk is bemutatott csapatkapitány, a védekező középpályásból veteránként csatárrá lett Cheick N’Doye feleltek.
Beye ugyanakkor meglehetősen sokat forgatja a támadósorát és a játékfelfogása is igen változatos, korábban például inkább 4 védős formációkat váltogatott, mostanában viszont elsősorban három védővel küldi pályára a tanítványait. A bajnokság feléhez közeledve magabiztosan vezetnek 5 pont előnnyel a második és 9-cel a harmadik helyezett előtt, így érik a feljutás a szezon végére. Beye egyelőre igen elkötelezettnek tűnik a projekt mellett, de ha marad a jó teljesítmény, klubváltással is araszolhat feljebb a ranglétrán és akár még a Ligue 1-be is eljuthat a jövőben.
Habib Beye és a Red Star a francia másodosztály felé tart (fotó: lequipe.fr)
Bradley Carnell: az amerikai szál
Érdemes tenni egy kitérőt az észak-amerikai MLS-be is, hiszen olykor onnan is vezet edzők útja az európai bajnokságokba. Afrikaiként korábban a tunéziai Radhi Jaidi a Hartford Athletic edzőjeként második lett a USL keleti főcsoportjában 2020-ban, de a rájátszásban rögtön kiesett, a dél-afrikai Alan Koch pedig az FC Cincinnati edzője volt a klub MLS-bemutatkozásakor pár hónapig, utána viszont Kanadába, majd Új-Zélandra került.
Utóbbi honfitársa, Bradley Carnell azonban megvetni látszik a lábát az MLS-ben, a liga eddig 170 vezetőedzője közül második afrikaiként. Ő játékospályafutása nagy részét Németországban töltötte, de aztán a NY Red Bulls-nál dolgozott másodedzőként és ott ugrott be először megbízott vezetőedzőként két hónapra 2020 végén. Amikor aztán formálódni kezdett az MLS legújabb franchise-a, a Saint Louis City SC, őt bízta meg a csapat kialakításával és irányításával a liga egyetlen női többségi tulajdonosa, Carolyn Kindle.
Carnell és csapata rögtön a liga történetének legjobb debütálását produkálta idén 5 győzelemmel, de a továbbiakban is sorra döntögették az újonc rekordokat és végül nagy meglepetésre meg is nyerték a nyugati főcsoportot.
A Dortmundból érkező svájci válogatott Roman Bürkit meg is választották a szezon legjobb kapusának, de a védelemben az amerikai válogatott Tim Parker is kitett magáért. A szintén egész komoly Bundesliga-rutinnal rendelkező középpályás, Eduard Löwen hatalmas mezőnymunkája mellett 9 gólpasszt is adott, a gólokat pedig leginkább a brazil világvándor Joao Klauss és az Orlandóból draftolt fiatal amerikai válogatott támadó, Nicholas Gioacchini szállították.
A meglehetősen egyedi harcmodor a lehető leggyorsabb, pár passzos ellentámadásokra épít, hiszen úgy lett a teljes mezőnyben az alapszakasz harmadik legjobb csapata a St. Louis, hogy a legkevesebbet birtokolta a labdát és a leginkább felülteljesített a helyzetkihasználásban. A szerencsés szereplés után benne volt a pakliban a rájátszásban akár egy korai bukás is, végül el is véreztek rögtön az első kanyarban a Kansas City ellen, melyben Sallói Dániel a párharc mindkét meccsén betalált.
Ennek ellenére Carnell második helyen végzett az év edzője szavazáson, hiszen a keretérték alapján csupán a 20. helyre predesztinált csapatából abszolút kihozta a maximumot, így 46 évesen akár még szebb folytatásról is álmodhat. Ha a jövőben egy erősebb csapattal, proaktívabb játékkal is bizonyít, később akár Európába is eljuthat.
Bradley Carnell az MLS-ben (fotó: theintelligence.com)
