Yaya Touré
(France Football által készített interjú, 2015. november 3.)
Nemrég ért véget a legutóbbi U17-es világbajnokság, melyen 1993 után másodszor is két afrikai válogatott vívta a döntőt, mégpedig úgy, hogy a két csapat keretében egyetlen légiós sem szerepelt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ebben a korosztályban immár 7 aranyéremmel, 6 ezüstéremmel és 3 bronzéremmel büszkélkedhet a fekete kontinens az 1985 óta megrendezett 16 VB-n, akkor igencsak szembetűnővé válik a kontraszt az utánpótlás sikerei és a felnőtt szinten való áttörés elmaradása között. Az afrikai futball fejlődése ugyan nagyjából az ezredfordulóig viszonylag jól nyomon követhető a felnőtt válogatottak VB-szereplésén is, a legjobb négy közé azóta sem sikerült bejutnia egyetlen reprezentánsnak sem, a mérkőzésenként szerzett átlagpontszám pedig inkább ereszkedő tendenciát mutat az utóbbi tornákon. Ezzel szemben az U17-es megmérettetéseken kisebb, átmeneti hullámvölgyeket leszámítva folyamatosan magas szintet tart a kontinens. A következő posztban egy korábbi félkísérlethez hasonlóan néhány olyan tényezőnek igyekszünk utánajárni, melyek közrejátszhatnak a két eredménysor jelentős eltérésében. A téma jellegéből adódóan a válaszadás teljessége nyilvánvalóan nem lehet célunk, viszont megkísérlünk a felszínes válaszokon legalább egy lépéssel továbbjutni.
Kiindulópontunkra egy átlagos európai focikedvelő számára két azonnali magyarázat is beugorhat, melyek azonban csak részben és fenntartásokkal világíthatják meg a jelenség okait.
A korosztályos afrikai csapatok korábbi sikeressége részben magyarázható a játékosok életkora körüli visszaélésekkel, melyek két esetben bizonyosnak is tekinthetőek (az 1989-es nigériai és a 2003-as kenyai U17-es csapat esetében). Ugyanakkor ha egyes játékosok szándékosan meghamisított papírok vagy akár csak a születési dátum Afrikában sokkal kevésbé precíz rögzítése miatt túlkorosan léptek is pályára a korábbi utánpótlástornákon, ez nem jelenti azt, hogy minden egyes tehetség idősebb lett volna a megengedettnél. Ráadásul a FIFA a probléma kiküszöbölésére 2009-től MRI vizsgálattal ellenőrzi a korosztályos tornák résztvevőinek életkorát, a fekete kontinens eredményessége azonban cseppet sem esett vissza. Az afrikai csapatok meccsenkénti átlagpontszámában épp 2011-ben érzékelhető rövid hullámvölgy más tényezőkkel is magyarázható (a mexikói helyszín időjárási viszonyai, a kontinentális „nagyok” kiesése a selejtezőkön), hiszen a 2009-es tornán Nigéria ezüstérmet szerzett, az elmúlt két tornán pedig két aranyérmet, és a többi afrikai válogatott is továbbra is kimagaslóan szerepelt.
Másrészről léteznek bizonyos antropológiai magyarázatok is, melyek különösen a nyugat-afrikai populációk genetikai adottságait kedvezőnek tartják az intenzívebb sprintekhez és ezen az elven keresztül a labdarúgáshoz (a kelet-afrikai népek izomzatát pedig a hosszú távú megterheléshez). Ez a felvetés azonban továbbra sem ad magyarázatot arra, hogy a felnőtt mezőnyben ez az előny miért nem érvényesül. Kétségtelen persze, hogy a későbbi korosztályokban a futball taktikai elemei egyre nagyobb szerepet kapnak, ezzel együtt a fizikai adottságok pedig valamelyest háttérbe szorulhatnak, ugyanakkor aki figyelemmel kísérte Mali és Nigéria legutóbbi U17-es szereplését, aligha találhatott kivetnivalót a csapatok taktikai felkészültségében, és továbbra sem tisztázhatjuk teljesen, miért esik vissza a tehetségek teljesítménye a későbbiekben.
U17 - amikor a jövő még hományba vész
A további vesézgetésünkhöz először is le kell szögeznünk, hogy az U17-es korosztályok eredményei nem jelzik törvényszerűen a jövőbeni erőviszonyokat, hiszen egyetlen ország esetében sem garantálják, hogy 5-10 év múlva az adott játékosok alkotják majd a felnőtt válogatottat, nem határozzák meg törvényszerűen a karrierjüket. A felnőtt sikerekig vezető út ekkor még túl sok bizonytalan elágazást, rejtett bukkanót tartalmaz. Sőt, kijelenthetjük, hogy viszonylag ritka, hogy egy U17-es VB-n sikeres játékos valódi sztárrá nője ki magát. Az 1989-es VB-n ezüstérmes skót válogatott, vagy a torna legjobbjának megválasztott James Will kapus sem váltotta be például a hozzá fűzött reményeket, de a ’97-es torna legjobbjának, a spanyol Sergio Santamaríának sem nagyon jutott még epizódszerep sem a spanyol élvonalban. A 2001-es világbajnok francia U17-esek közül egyedül csak Florent Sinama Pongolle jutott el a francia felnőtt válogatottságig (bár algériai, tunéziai, elefántcsontparti és szenegáli válogatottak kerültek ki a keretből), és a meghatározó játékosok közül Florent Chaigneau kapus, Julio Colombo, Gaël Maïa, Stéphan Drouin vagy Kévin Jacmot neve is csak a francia futball legnagyobb rajongóinak csenghet ismerősen. A 2003-as VB-n társgólkirály kolumbiai Carlos Hidalgo sose szerződött európai klubhoz, és a portugál Manuel Curto is erősen felejthető karriert futott csak be, nyárig a belga Lierse cserejátékosa volt, jelenleg pedig klub nélküli.
Hosszan sorolhatnánk még a 17 évesen még ígéretes, majd eltűnő tehetségeket, ám azt sem szabad azért elfelejtenünk, hogy több olyan játékos is akad, aki hasonló indulással be is futja a várt sikeres pályafutást. És itt érkezünk el az afrikai tehetségek és az európai, amerikai vagy akár ázsiai társaik pályafutása közötti leglátványosabb különbséghez. Afrika sikeres U17-es játékosai ugyanis a más kontinensekről érkező társaiknál is ritkábban érik el a felnőtt mezőnyben is ugyanazt a szintet, melyet a korosztályos csapatokban produkáltak. A 2009-es korosztályos világbajnok Svájc játékosai közül öten is játszhattak már a helvének legjobbjai között, Haris Seferovic a Frankfurt, Granit Xhaka a Mönchengladbach, Ricardo Rodríguez a Wolfsburg sokra tartott profija. A bronzérmes spanyolok közül Koke, Munain, Isco és Morata is eljutott a felnőtt válogatottba, a csak a nyolcaddöntőig jutó német keretből Marc-André ter Stegen, Shkodran Mustafi, Mario Götze és Kevin Volland kerültek ki. Még a csoportkörben kieső Brazíliából is kinőtte magát Alisson kapus, Coutinho, Neymar vagy Casemiro és többen is fontos európai klubokban játszanak, a szintén már az első kanyarban elbukó holland tehetségek közül pedig Stefan de Vrij, Bruno Martins Indi, Castaignos, Ola John és Adam Maher is eljutott felnőttként a címeres mezig. Mindeközben a 2009-es ezüstérmes nigériai keretből csak ketten, a tornán egyébként csak 79 percet játszó Ogenyi Onazi és a Chelsea-től most épp a török Kasimpasának kölcsönadott Kenneth Omeruo fordultak meg a felnőtt „szuper sasoknál”, de például a 2007-es világbajnok U17-es csapatból is egyedül csak a jelenleg az Anzsi Mahacskalában légióskodó Lukman Haruna. Mindeközben nagyon sokan váltak profivá középcsapatokban vagy kerültek sikertelenebb európai kísérletek után Ázsiába, Dél-Afrikába, vagy tértek vissza a hazai bajnokságba.
Az U17-es világbajnokság tehát nem predesztinál automatikusan felnőtt sikerekre, inkább csak a tehetségek meglétéről, számáról ad egyfajta képet, a résztvevő játékosoknak pedig lehetőséget nyújt arra, hogy felhívják magukra a figyelmet. Márpedig azt egyértelműen elárulják ezek a tornák, hogy afrikai tehetségből nincs hiány, akik azonban a későbbiekben olyan nehézségekkel szembesülnek, amilyenekkel a máshonnan érkező kortársaik nem.
Exodus, avagy afrikai futball-migráció
Ha meg akarjuk keresni, miben különbözik az afrikai tehetségek életútja és karrierje az európai vagy amerikai társaikétól, akkor a fekete kontinens anyagi és infrastrukturális elmaradottsága megkerülhetetlen tényező. Ha Afrikában az egyre több helyen kialakuló és a szerény körülmények között eredményes munkát végző futballakadémiák ontják is magukból a már nem is olyan csiszolatlan gyémántokat, a fejlődés további szakaszaiban már nem segíthetnek. Ez pedig nem is elsősorban szakmai hiányosságokkal indokolható, hanem a pénzügyi lehetőségek súlyos deficitjével.
Mivel a szerződés által nem kötött játékosokat gyakorlatilag ingyen, és relatíve alacsony fizetésért is leszerződtethetik az európai klubok, így a nagyszámú, könnyen megvalósítható tranzakciók reménye vonzza a nem az elitbe tartozó játékosügynököket, ami már önmagában is hordoz veszélyeket. Az afrikai fiatalok Európába szerződésének indirekt kockázatait a Soka Afrika című dokumentumfilm is kivesézi, de nem ritka még drasztikusabb helyzetek kialakulása sem. Az ezirányú felkészültség és tapasztalatok teljes hiányában az ifjú futballista-palánták gyakran esnek naivan hamis ügynökök csapdájába, családjuk kifizeti az adminisztrációs költségeket, utazást, az ígért szerződések helyett azonban sokan találják magukat egy idegen világban egyetlen fillér és kapcsolatok nélkül. Nemrég járta be a világsajtót különböző afrikai országokból Laoszba „eladott” fiatal játékosok esete, de Christos Gavalas görög származású amerikai újságíró már 2007-ben könyvet publikált becsapott ghánai futballtehetségekről The Unscored Goal címmel. A ritka happy endek egyike a nigériai Stephen Sunday esete, aki 15 évesen került Párizsba, ott két hónapig tengődött, végül nigériai labdarúgók vették pártfogásukba, segítségükkel Spanyolországba jutott, ahol valóban profi labdarúgó lett belőle, jelenleg a török Antalyaspor játékosa. A kameruni Jean Claude Mbvoumin is hasonló módon került Franciaországba még a kilencvenes évek elején, ahol a rossz kezdet után végül harmadosztályú csapatoknál profiskodott, ez pedig egy afrikai játékos számára voltaképpen sikeres karriernek számít, ha nem is szakmai, de anyagi szempontból mindenképpen. Visszavonulása után hozta létre a Foot Solidaire nevű szervezetet, mely a hozzá hasonlóan bajba jutott fiatalokon igyekszik segíteni Európa-szerte. Becsléseik szerint évente mintegy 15 ezer játékos hagyja el Afrikát hamis játékosügynököktől megvezetve.
Az is igaz persze, hogy a legkiemelkedőbben teljesítők közé tartozó tehetségek pályáját természetesen a hazai közvélemény is figyelemmel kíséri, így ők kevésbé vannak ilyen veszélyeknek kitéve. Amint láttuk azonban korábban, egyetlen országban sem feltétlen igaz, hogy a korosztályos válogatottak adják majd a jövőbeni sikerek alapját, márpedig az európai utánpótlással ellentétben rengeteg későbbi potenciálisan nagy játékos veszhet el így az afrikai válogatottak számára. Akiből pedig mégis profi labdarúgó válik, az sem feltétlen futja be azt a karriert, melyre tehetsége predesztinálná. A CIES Football Observatory elnevezésű svájci székhelyű kutatócsoport kimutatása szerint jelenleg Nigéria a világ ötödik legnagyobb futballista-exportőre 596 légióssal a világ vizsgált 6.135 klubjában. Közülük 386-an (65%) Európában élnek, ugyanakkor az 5 legjelentősebb európai bajnokságban csak elhanyagolható számban szerepelnek, mindössze 15-en, vagyis a nigériai légiósok alig 2,5%-a. Ez az arány a francia légiósok esetében 13,8%, a spanyoloknál 11,0%, de a külföldre szerződő argentin focistáknak is 8,5%-a, a braziloknak 5,8% jut el az 5 top ligába.
A fiatalon még egyértelműen tehetséges és az európai vérkeringésbe főként az 1990-es évektől kezdve nagyobb számban bejutó afrikai játékosok is kisebb arányban jutnak el tehát a közvetlen világelitig, mint ami a korosztályos adottságok alapján várható. Ebben pedig egy a korábban taglalt helyi viszonyokból következő pszichológiai jelenség, az úgynevezett kulturális sokk is bizonyosan közrejátszik.
Az idegenség íze - a kulturális sokk
A kulturális sokk fogalmának tudományos fogalomként való bevezetését a finn-kanadai Kalervo Oberg nevéhez köthetjük még 1954-ből. Azóta különböző kutatások a jelenség több fajta szakaszolását javasolják, de abban mindegyik elmélet egyetért, hogy a sajátjától eltérő kutlturális környezetbe kerülő egyén a kezdeti lelkesedés után több hullámban szembesül a beilleszkedés nehézségeivel, és ez több fajta viselkedési zavart eredményez, mely labdarúgók esetében könnyedén fordulhat alulteljesítésbe.
A kulturális sokk ismert fogalom már a labdarúgásban, különösen a sok tekintetben a legszélesebb eszköztárral rendelkező Premier League-ben igyekeznek a közelmúlt rossz példái alapján (Tévez, Lamela) nagyobb figyelmet fordítani a külföldről érkező játékosok beilleszkedési nehézségeire. Ugyanakkor az angol ifiválogatott Tom Carroll például szintén hivatkozott a jelenségre a walesi Swansea-be szerződése kapcsán, Joe Cole pedig saját bevallása szerint 19 évesen, liverpooli kitérője során esett át pályafutása legnehezebb kulturális sokkján.
Ha a Brit-szigeteken belül való helyváltoztatás is ilyen problémát okozhat egy helyi tehetségnek, akkor megérthetjük, hogy még intenzívebb lehet a jelenség egy más kontinensről Európába kerülő fiatal számára. Aligha kell bárkinek is ecsetelni az afrikai, különösen a nyugat- és közép-afrikai átlagkörülmények és az európai klubokat körülvevő társadalom és kultúra éles különbségeit. Elképzelhetjük, hogy milyen mértékben szembesül egy fiatal afrikai labdarúgó a kulturális sokk jelenségével, amikor megköti élete első profi szerződését. Nem csak nyelvi vagy nyelvezeti nehézségekkel szembesül (melynek jelentősége Basil Bernstein nyelvi kódokról szóló tanulmánya óta egyértelmű), de az élet legkülönbözőbb területein kell a legalapvetőbb szabályokat újratanulnia, mégpedig a támogató családi környezet segítsége nélkül. Mivel rendkívül fiatal koruk miatt az afrikai tehetségek nem is feltétlen az adott klub első csapatához kerülnek, így a segítséget nyújtó programokból is kevésbé részesülnek, mint a viszonylagos sztárként igazolt játékosok. Az afrikai tehetségeknél ugyanis az is külön hátrányt jelent, hogy a személyiség fejlődésének amúgy is az egyik legbizonytalanabb időszakában, sokszor életük során először szakadnak ki az európainál hagyományosan sokkal erősebb családi kötelékből.
Új állomáshelyükön pedig nem csak a korábbi akadémiákon tehetségükkel kivívott és megszokott különleges bánásmódban nincs részük, de sokszor kifejezetten negatív elbírálással kell szembesülniük. Mivel a klubok olcsón szerzik meg a rendkívül fiatal focisták játékjogát, sokszor felfuttatásukra sem fektetnek különösebb hangsúlyt, hiszen eladásukból is csak kivételes esetekben remélhetnek nagyobb bevételt, miközben egy-egy hazai játékosért minden ország egyesületei mélyebben a zsebükbe nyúlnak. Az afrikai játékosokból kevesebb hasznot remélhetnek az átigazolási piacokon és alacsonyabb marketingértékük révén a mezeladásokból és szponzori támogatásokból egyaránt. Ennek következtében maguknak kell megállniuk a helyüket egy gyakran extrém módon elutasító környezetben. A futball ugyan abból a szempontból is különleges közeg, hogy teljesítményével bárki vívhat ki magának elismerést, ugyanakkor a lelátói hangulat gyakran szélsőségesebb, nem ritkán kirekesztő formákat produkál, mint a társadalom egésze átlagosan. Talán az sem véletlen, hogy a jelenleg legsikeresebb afrikai labdarúgók közül viszonylag kevesen kerültek ebben a több szempontból is rendkívül nehéz életkorban, 16-18 évesen Európa élcsapataihoz, pontosabban azok utánpótlás-egyesületeihez. Az idei év legjobb afikai játékosa címre jelöltek közül például Aymen Abdennour csak 21 évesen, Mohammed Salah és Sadio Mané 20 évesen hagyta el Afrikát, miközben Pierre-Emerick Aubameyang, Sofiane Feghouli, Yacine Brahimi és André Ayew Európában is született, Serge Aurier pedig kölyökkorában került Franciaországba.
Hogy az eddig taglaltaknak mekkora hatása van az afrikai válogatottak teljesítményére, azt talán jól mutatja sikerességük korosztályonként való fokozatos visszaesése is. A szinte légiósok nélkül felálló U17-esek diadalsorát már részletesen taglaltuk, és épp ez az a korosztály, melynek ezután leginkább légióskodásba kell vágnia, ha futballista karriert akar befutni. Az U20-as világbajnokságok által érintett legtehetségesebb játékosok így nagyon gyakran már európai klubokból kerülnek ki, az afrikai csapatok pedig ebben az életkorban már „csak” 1 aranyérmet, 4 ezüstérmet és 5 bronzérmet tudnak felmutatni, a részben U23-as tornának tekinthető olimpiai versenyeken pedig már „csupán” 2 aranyat, 1 ezüstöt és 1 bronzot. A kontinens felnőtt válogatottjai ugyanakkor mindössze háromszor jutottak el a legjobb nyolc közé, onnan pedig egyszer sem sikerült továbblépniük. Ez azonban már nem csak az eddigieknek, hanem egy kifejezetten a felnőtt szinten érzékelhető további tényezőnek is lehet az eredménye.
A hazaút bizonytalansága
A korábban említett interkulturális tanulmányok szinte kivétel nélkül kitérnek a fordított kulturális sokk jelenségére is, mely az afrikai labdarúgásban egy meglehetősen egyedi formában jelentkezik. A legerősebb felnőttválogatottakat általában azok a játékosok alkotják, akik légiósként elértek egy viszonylagos magas szintet, vagyis jórészt európai klubjuk környezetébe sikeresen integrálódtak. Márpedig a futball világának legmagasabb színvonalú, legprofibb szervezettségéhez szokott sztárok hazatérve saját szövetségük és hazai környezetük merőben különböző körülményeivel gyakran nehezen tudnak már azonosulni. Ez a közeg ráadásul a jóval szerényebb infrastrukturális és anyagi lehetőségekkel szoros összefüggésben kétségtlenül szervezettségi szintjében is messze elmarad a világ szinte minden más részétől, ezt azonban talán túlzás lenne az eredménytelenség elsődleges okának tekinteni, inkább az eddig felvázoltak egy másik okozatának tarthatjuk. Mindenesetre az afrikai játékosok és a szövetségeik között emiatt kialakuló konfliktusokat felsorolni is nehéz lenne, szinte minden afrikai élválogatott körül alakul ki időnként ilyen feszültség, melyek során a kifizetések elmaradása körüli botrányok már csak a jéghegynek a nagyközönség számára is látható csúcsát jelentik.
További nehézséget jelenthetne a „nemzeti csapattal” való azonosulásban az afrikai játékosok számára, hogy az általános értelemben vett nemzet voltaképpen a kontinensen egyáltalán nem létezik. A határok meghúzásánál a gyarmatosítók csak saját erő- és hatalmi szempontjaikat vették figyelembe, és a már kiépült, rögzült közigazgatási rendszerek mentén vált az ötvenes, hatvanas években függetlenné az afrikai országok nagy része. A különböző, amúgy is lazább egységet jelentő nagyobb törzsek így ma több országra kiterjedő területeken találhatóak meg, egy-egy országon belül pedig számos különböző népcsoport él. Az Afrika legnépesebb országának számító Nigériában például a nyolc nagyobb népcsoporton belül összesen mintegy száz nyelvet tartanak nyilván. Arra Európában és a világ minden táján láthatunk bőven példákat, milyen feszültségeket szülhet, ha több nemzeti identitás kényszerül egy államban élni egymás mellett, a problematika pedig elkerülhtetlenül jelentkezik a labdarúgásban is. Mindeközben egyébként az afrikai válogatottak mögött az itt felsoroltak ellenére meglepően erős szurkolói bázis alakult ki.
Olyannyira, hogy egy-egy afrikai „sztár” vállát európai társainál sokkal nagyobb anyagi és társadalmi felelősség nyomja. Akár már kamaszkorában, egy európai klub utánpótlásbázisába kerülve is jelentős szerepet vállalnak a család bevételeiből, mely szerep a későbbiekben egészen szélsőségessé is válhat, miközben szélesebb közösségükkel szemben is labdarúgótól szokatlan felelősségvállalás tapasztalható gyakran. Hogy csak néhány kiragadott példát említsünk, Samuel Eto’o, Gervinho vagy Kei Kamara állandó támogatói hazájuk szociális szervezeteinek, George Weah pedig jelenleg Libériában az egyik legjelentősebb politikai párt vezéregyénisége, a főváros Monrovia szenátora.
Az afrikai játékosok eddig taglalt nehézségei közrejátszhatnak abban is, hogy egyre jelentősebb tendencia az afrikai származású, ám már Európában született játékosok megjelenése a válogatottakban. Az ilyen játékosok nemzeti identitásának kérdése igencsak messzire vinne és túlnő jelen iromány keretein, így az egyszerűség kedvéért nevezzük őket „honosítottaknak”. A fogalmi elkülönítés azért szükséges, mert az ő életpályájuk és karrierjük alapjaiban különbözik az afrikai születésű játékosokétól. Ha integrálódási nehézségeik adódhatnak is, a kulturális sokk jelenségével nem kell szembesülniük és voltaképpen a játékospiacon is egészen más pozícióból és kényelmesebb háttérrel indulnak. Ez persze gyakran újabb konfliktust szülhet a válogatottakon belül, mint például nemrég a gaboni „honosítottak” eltérő premizálásának ügyében, vagy a tavalyi VB-n a ghánai válogatottban kialakult klikkek konfliktusában. Érdekes következménye volt a jelenségnek az is, hogy a kifejezetten magas számú európai születésű játékost alkalmazó algériai válogatott tagjai szemmel láthatóan jobban szenvedtek a legutóbbi Afrika-kupán a szélsőséges időjárási viszonyoktól, a rendkívül magas, gyakran 80-85% feletti páratartalomtól.
A fentiekben jópár olyan tényezőt igyekeztünk számba venni, melyek közrejátszhatnak az afrikai felnőtt válogatottak viszonylagos eredménytelenségében. Mindezen tényezőket figyelembe véve azonban az afrikai labdarúgásban az elmúlt 40-50 évben a kontinens jelentős gazdasági és infrastrukturális elmaradottsága ellenére is végbement fejlődés voltaképpen látványosnak nevezhető. Ha a világ közvetlen élvonalába tartozó válogatottaktól nyilvánvalóan el is maradnak a kontinens válogatottjai, a legerősebbek a második vonalba már oda tartoznak, és ma már senki sem mehet biztosra ellenük. A legutóbbi világbajnokságon győztes Németország például csak a Ghána és Algéria elleni kilencven percét nem tudta megnyerni a tornán, és az is megbecsülendő részsikernek számít, hogy 1986 óta minden VB-n továbbjutott legalább egy afrikai csapat a csoportjából. A "nagy" áttörés alighanem rövid távon továbbra sem lehet realitás, viszont a helyi viszonyok lassú fejlődése és a tehetségek szemmel látható kiapadhatatlan bázisa révén ez a szint akár fenntartható lehet és alapot jelenthet az afrikai szurkolók számára további álmodozásra egy szerencsés csillagzat alatt bekövetkezhető nagy sikerről is.
