Egy futballkultúra, ahol bármi megtörténhet... épp, mint a mesében

Mesebeli Afrika

Legendák, akiknek sosem jött össze az Afrika-kupa győzelem

2019. június 13. - Legris

A 32. Afrikai Nemzetek Kupájára hangolódás jegyében ezúttal azokról a kontinentális szinten sztárnak számító játékosokról emlékezünk meg, akiknek sohasem sikerült megnyerni Afrika legrangosabb trófeáját. Hiába kerül ugyanis sor a tornára az EB-knél vagy VB-knél sűrűbben, minden második évben, bőven akadtak a kontinensbajnokság  62 éves története során olyan legendás játékosok, akik ebben a versengésben rendre elbuktak. 

Az ilyen, jelentős karriert befutó, hazájuk válogatottjában és az afrikai labdarúgásban is fontos szerepet betöltő játékosok ANK-sikertelenségét három okra vezethetjük vissza:

  • többször az adott játékos nemzeti csapata nem képviselt hozzá hasonló játékerőt, vagy
  • ha a válogatott a kontinens legjobbjai közé is tartozott, valamilyen oknál fogva soha nem tudta elhódítani a trófeát, illetve
  • esetenként sikeres futballnemzetek egy-egy generációja vagy kiemelkedő játékosa bukott el rendre az Afrika-kupákon.

Ezen három kategória mentén igyekszünk az alábbiakban megemlékezni azokról a játékosokról, akik ha az ANK-győztesek közé soha nem is tudták beírni magukat, azért a kontinens futballjában betöltött szerepük miatt mindenképpen jár nekik az elismerés. A lista természetesen továbbra is bővülhet, azokat a labdarúgókat azonban egyelőre nem vesszük számításba, akiknek még lehet esélyük a trófea elhódítására.

 

I. Magányos csillagok

 
A névsort talán nem is kezdhetjük mással, mint Afrika egyetlen aranylabdásával (1995), George Weah-val. A PSG-vel francia, a Milannal pedig olasz bajnoki címet szerző csatár már BL-gólkirályként vezette el Libériát története első Afrika-kupájára, az 1996-os tornára a selejtezőkben például az esélyesebb Szenegált megelőzve. A dél-afrikai viadalon azonban egyszer sem sikerült a hálóba találnia, és végül Gabon legyőzése ellenére kiesett a Lone stars a csoportkörben. Később aztán 36 évesen még villant egyszer Weah a nemzeti csapatban. Európai karrierje végeztével már az Emírségek-beli Al Jazira játékosaként ugyanis Libéria a 2002-es kontinensbajnokságra is kijutott, ahol aztán a nyitómérkőzésen sikerült is kapuba találnia, végül azonban ez a gól maradt pályafutása egyetlen ANK-találata és csapata ismét a csoportkörben ragadt, miközben egyébként a 2002-es VB selejtezői során is csak egyetlen ponttal maradtak el Nigéria mögött, többek közt Ghánát is megelőzve. Ez az időszak azóta is a legsikeresebb a libériai labdarúgás történetében, hiszen egyetlen másik alkalommal sem sikerült a válogatottnak elérni még az Afrika-kupa kvalifikációt sem. Weah ma már politikusként, előbb a főváros Monrovia kormányzójaként, 2018 óta pedig az ország 25. elnökeként igyekszik segíteni hazáját. Kisebbik fia, a New Yorkban születő és a PSG-ben nevelkedő Timothy Weah viszont nem Libéria, hanem az Egyesült Államok válogatottjában szerepel.

Nem Weah volt azonban az egyetlen, aki egyéni képességeihez képest szerényebb tudású válogatottban szerepelt, így trófea-győzelemre nem sok esélye adatott. Sőt, olykor még Afrika-kupa kvalifikációra sem. A Nantes-tal 1995-ben francia bajnoki címet szerző, majd BL-elődöntőig jutó Japhet N’Doram például hiába szerepelt 36-szor a csádi válogatottban, a helyi szövetségnek akárcsak mostanában, akkor is komoly anyagi gondokat jelentett már a selejtezőkön való elindulás is, melyet N’Doram pályafutása alatt csak egyszer, 1992-ben sikerült végigjátszani, a bravúrral felérő kvalifikáció azonban akkor sem jött össze. Bár N'Doram szerzett egy gólt Tunézia ellen, majd egy értékes döntetlent is kiharcolt a csapat hazai pályán Egyiptom ellen is, végül az észak-afrikai duóval szemben nem volt esélye a világ egyik legszegényebb országának. Játékospályafutása befejezése óta egyébként N'Doram francia kluboknál dolgozik különböző pozíciókban, fia, a Monacóban nevelkedett Kévin N'Doram pedig francia utánpótlásválogatott.

Az eddig említetteknél azért tovább jutott a zimbabwei válogatottal az angol Premier League első afrikai mezőnyjátékosa, Peter Ndlovu, aki a Liverpool színeiben BEK-győztes Bruce Grobbelaar kapussal már 1992-ben is képviselte Zimbabwét az angol élvonalban. Közös válogatott sikereik azonban nem adódtak, lévén hogy a harcosok a 2017-es kvalifikáció előtt csak 2004-ben és 2006-ban vívták ki a tornán való részvétel jogát, amikor Grobbelaar már visszavonult. Ndlovu azonban mindkét csapatnak tagja volt (testvérével, Adam Ndlovuval együtt) és hazája első ANK-gólját is ő szerzete, sőt, a tunéziai tornán összesen háromszor is betalált, bár ez sem volt elég a továbbjutáshoz a csoportból. Ez a bravúr két évvel később sem jött össze, amikor a már 35 esztendős csatár a selejtezőkön ugyan még négy találatot jegyzett, a kontinensviadalon már gól nélkül maradt.

Még messzebbre gardírozta szülőhazája válogatottját Emmanuel Adebayor, aki ugyan nigériai szülei révén a szuper sasok akkoriban bombaerős csapatában is szerepelhetett volna, mégis a karvalyokat választotta, ahol már tizenhat esztendősen bemutatkozott a felnőtt nemzeti tizenegyben. Két évvel később már ott volt a keretben a Maliban rendezett Afrika-kupán, ám a tornán végül csak 2006-ban lépett pályára először már a Monacóval elért BL-döntővel a háta mögött az Arsenal játékosaként. A szövetségi kapitánnyal, Stephen Keshivel kialakult vitája miatt csak a kispadon kezdett és végül sem a gólszerzés, sem a csoportból való továbbjutás nem jött össze. A meglepetésre elért kvalifikáció után a VB-n már nem is Keshi irányította a csapatot, és bár Adebayort közben 2008-ban az év legjobb afrikai játékosának is megválasztották, a válogatott egy rövidebb hullámvölgy után csak 2010-ben készülhetett ismét a kontinenstornára. A helyszínre igyekvő csapat buszát azonban fegyveres támadás érte Angolában, így Togo visszalépett, Adebayor pedig a sokk hatására le is mondta a válogatottságot. Európában közben megjárta a Manchester City-t, a Real Madridot és a Tottenhamet is, a karvalyok 2013-as újabb ANK-kvalifikációja után pedig visszatért a nemzeti csapatba. Ez a torna lett végül válogatott pályafutása megkoronázása, egy gólt és egy gólpasszt is jegyzett, vezérletével pedig Togo története legnagyobb sikerét elérve a negyeddöntőbe jutott, ahol csak hosszabbításban maradt alul Burkina Fasóval szemben. Idén ugyan még megpróbálkozott a kvalifikációval, ám némi meglepetésre alulmaradt a csapat Beninnel szemben, a 35 esztendős Adebayornak ez pedig alighanem az utolsó lehetősége lett volna egy ANK-sikerre.

Még egy afrikai legendát kell itt megemlítenünk, aki szép karriert futott be, válogatottja azonban fénykorában sohasem nyert Afrika-kupát. Kalusha Bwalya esete azonban sokban eltér az előzőekétől, hiszen Zambia aztán később, 2012-ben végül igazi outsiderként elhódította a trófeát. A rézlövedékek legnagyobb legendája viszont még a szöüli olimpián Olaszország 4-0-s megverésével és a Cercle Bruggében szerzett gólokkal robbant be a köztudatba és 1988-ban afrikai aranylabdát is kapott (a France Football ekkor még csak európai játékosoknak ítélte oda az aranylabdát és egy külön díjat adott az afrikai játékosoknak), majd a PSV-vel már kétszeres holland bajnokként debütált a kontinensviadalon 1992-ben, ahol egy góllal hozzájárult a negyeddöntős szerepléshez. Egy évvel később a zambiai válogatott tragikus légibalesetében 18 játékostársa veszett oda, így az azt az utazást szerencsésen kihagyó Kalusha Bwalya egy teljesen újjáalakult csapattal ért el 1994-ben az ANK-döntőig, majd 1996-ban négy gólt szerezve a bronzéremig. ANK-góljainak számát eggyel növelte még 1998-ban, sőt, még 37 évesen 2000-ben is, ezeken a tornákon azonban a rézlövedékeknek már a csoportkörből sem sikerült továbbjutniuk, így utódai nagy sikerét már csak szurkolóként ünnepelhette meg a jelenleg a CAF Végrehajtó Bizottságában tevékenykedő Kalusha Bwalya.

 

 

II. Elátkozott nemzetek

 

Vannak azonban olyan országok is, melyek többször is vérmes reményekkel és jelentős kontinentális sztárokkal vágtak neki az Afrika-kupáknak, mégsem sikerült soha elhódítani a hőn áhított trófeát. A legrégebb óta hiába próbálkozó futballnemzet Mali, melynek első jelentős csapata a hetvenes években bukkant fel. A France Football már korábban említett afrikai aranylabdájának első, 1970-es győztesével, a Saint-Étienne színeiben az 1971/72-es szezonban európai ezüstcipős, már háromszoros francia bajnok Salif Keïtával (a lenti, bal oldali kép), a Nantes-tal már 1966-ban francia bajnoki címet szerző Bako Touréval (középső kép) és a későbbi gólkirály Fantamady Keitával (jobb oldali kép) a soraikban a sasok először kvalifikálták magukat az Afrika-kupára 1972-ben. A tornán aztán a félelmetes trió négy meccsen összesen hét góllal vezette Malit egészen a fináléig, ahol viszont hiába szerezték meg a vezetést az első félidő végén, végül meglepetésre 3-2-es vereséget szenvedtek a Kongói Köztársaság vörös ördögeitől.

Ezután több keserű meglepetés miatt hosszú ideig nem jutott el a tornára se Mali, majd 1994-ben váratlanul egészen a negyedik helyig menetelt, így az ország futballszurkolói a 2002-es hazai rendezésű tornára hatalmas várakozással készültek, ám ezúttal is csak a negyedik helyre futott be a gárda, akárcsak 2004-ben. Pedig ekkor már ott volt a keretben a 2007 legjobb afrikai játékosának megválasztott Frédéric Kanouté (lent a bal oldali kép), a Lyonnal négyszeres francia, a Real Madriddal kétszeres spanyol bajnok középpályás Mahamadou Diarra (balról a második), a Lens-szal francia ezüstérmes hátvéd Adama Coulibaly (jobbról a második kép) vagy a már méltatott Salif Keïta unokaöccse, a Barcelonával kétszeres BL-győztes Seydou Keïta is, aki később 2011-ben lett Afrika második legjobb labdarúgója. Két csoportkörös kiesés után utóbbi kettőnek legalább az éremszerzés összejött 2012-ben illetve 2013-ban, amikor kétszer egymás után ANK-bronzot szereztek a sasok az egyaránt Ghána ellen megvívott kisdöntőkben. Az ország történetének legnagyobb labdarúgósikere azonban máig a '72-es ezüstérem maradt.

Mali legígéretesebb csapatai VB-re sem jutottak el, Szenegál legendás generációjának viszont egy VB-menetelés megadatott 2002-ben egészen a kontinentális csúcsnak számító negyeddöntőig. Korábban egyébként már 1965-ben és 1990-ben is a negyedik helyet szerezték meg Teranga oroszlánjai az Afrika-kupákon, a legnevesebb játékosok azonban az évezred elején alkották a csapatot. A 2001-ben és 2002-ben is a legjobb afrikai labdarúgónak választott, a Lens-ban és a Liverpoolban híressé váló El Hadji Diouf (a lenti bal oldali kép bal szélén), a belga bajnok, később az Interben is megforduló Khalilou Fadiga (a jobb oldali kép balján), a Monacóval francia bajnok, később szintén a Liverpoolban is játszó Salif Diao (bal oldali kép jobbján) vagy az FA-kupa győztes Papa Bouba Diop (a jobb oldali kép jobb szélén) mind rajthoz álltak a 2002-es kontinensbajnokságon és nagyon magabiztosan Egyiptomot, Tunéziát, a Kongói DK-t vagy Nigériát is kiverve jutottak be a döntőbe. Ott azonban a szintén nagy nevekből álló címvédővel, Kamerunnal nem bírtak és gól nélküli döntetlen után végül büntetőkkel alulmaradtak. 

Az így szerzett ezüstérem azóta is Szenegál legjobb eredménye, ugyanis a következő tornákon már az éremszerzés sem jött össze a nagy generációnak. Egy új, ígéretes csapat legutóbb szintén Kamerun ellen bukott el a negyeddöntőben, jelenleg pedig már egy szintén balszerencsésnek mondható VB-szerepléssel a háta mögött készül egy nagy siker elérésére, a szövetségi kapitány pedig nem más, mint a korábban méltatott gárda csapatkapitánya, a PSG-vel francia ezüstérmet szerző Aliou Cissé.

 

 

III. Nem jókor a jó helyen

 

A korábbi játékosok mellett az Afrika-kupa győzelem számos olyan játékosnak is csak álom maradt, akik hazája amúgy gyakran tartozott a kontinens labdarúgásának élvonalában és akár többször el is hódította a trófeát, legendás alakjaiknak azonban nem jött össze ez a siker. Megemlíthetjük itt a Kongó-Kinshasa, majd Zaïre néven kétszeres ANK-győztes leopárdokat, akik soraiban a Monacóval francia gólkirály és BL-döntős, a Galatasaray-jal török bajnok, a Romával olasz szuperkupa győztes Shabani Nonda (a bal oldali képen) vagy a Newcastle-lel és az Olympiakosszal is jó szezonokat letudó Lomana LuaLua (a jobb oldali képen a labdával) már nem tudott érmet sem szerezni a Kongói Demokratikus Köztársaságnak. Ők 2002-ben jutottak még a legtovább, de akkor is a negyeddöntő jelentette számukra a végállomást, két éve azonban örömmel fogadták már szurkolóként az ország újabb éremszerzését.

A VB-k történetének első afrikai győzelmét arató tunéziai válogatott legjobbja, az 1977-es afrikai aranylabdás Tarak Dhiab (jobbra) is csak a negyedik helyig jutott a ’78-as Afrika-kupán, ahol aztán egy botrányos bronzmeccs után sértődötten vonult el a tornáról. Az első afrikai VB-nyolcaddöntőt elérő marokkói válogatottban a ’85-ös afrikai aranylabdás Mohamed Timoumi (a lenti bal szélső képen) és a ’86-ban kapusként ugyanezt a kitüntetést megkapó Badou Zaki (középen) még 1980-ban szereztek ANK-bronzérmet, ám az 1986-os, majd ami még fájóbb, az 1988-as hazai rendezésű tornákon is csak a negyedik helyre futottak be, miközben egyébként az elődöntőkben mindhárom alkalommal a későbbi győztestől szenvedtek vereséget. Marokkó kapcsán mindenképpen meg kell említenünk az 1998 legjobb afrikai játékosának megválasztott Musztafa Hadzsit is (lenti jobb oldali kép), aki több rosszul sikerült Afrika-kupa után 2004-ben már 33 évesen vezette a döntőbe az Atlasz oroszlánjait, ahol viszont a hazai pályán szereplő tunéziaiak legyőzték végül őket. A marokkói csapat szövetségi kapitánya ezen a tornán pedig nem volt más, mint a már említett egykori kapus, Badou Zaki. Ő azóta már nem a válogatottnál tevékenykedik, Hadzsi viszont Hervé Renard másodedzőjeként megjárta a két évvel ezelőtti tornát és a tavalyi VB-t is, jelenleg pedig egy új ANK-kihívásra készül.

A jelentős nyugat-afrikai futballnemzetek közül Ghána nyert a legrégebben Afrika-kupát, utoljára még 1982-ben, vagyis 37 évvel ezelőtt. Ezen időszak alatt több korszakos meghatározó játékos is szerepelt a fekete csillagok csapatában, ám sem a Marseille-jel a kilencvenes években három bajnoki címet és egy BEK-et nyerő, 1991 után zsinórban háromszor Afrika legjobb labdarúgójának válaszott Abedi Pelé (lenti középső kép), sem a kétszeres német gólkirály Tony Yeboah (jobb oldali kép), sem a Bayern Münchennel BL-győztes, hatszoros német bajnok Samuel Kuffour (lenti bal oldali kép) nem tudta megszerezni az ország ötödik aranyérmét. Előbbi kettő már ott volt az 1992-es Afrika-kupán és a csapat hat góljából ötöt ők is szereztek, ám a döntőben már nem bírtak Elefántcsontparttal és a torna történetének leghosszabb büntetőpárbajában alulmaradtak. A hármas együtt az 1996-os tornán állt össze először, ám négy magabiztosan megnyert meccs után az elődöntőben a hazai dél-afrikai válogatott megálljt parancsolt nekik, a csalódott gárda pedig végül a bronzmeccset is elvesztette.

Azóta lassan már egy új jelentős generáció is felnőtt a ghánai válogatottnál, ám az ANK-siker továbbra is várat magára. Ha a fiatalabbaknak, mint az Ayew testvérek van is még esélyük elhódítani a trófeát, a VB-k történetének legeredeményesebb afrikai játékosa, Asamoah Gyan (a poszt elején lévő kép jobb szélén) ideje lassan lejárt. A 33 esztendős csatár 2008-ban volt ott először az Afrika-kupán, azóta pedig mind a hat tornán legalább egyszer a hálóba talált, miközben a fekete csillagok elképesztő teljesítménnyel mind a hatszor eljutottak az elődöntőig, de érem "csak" két ezüst és egy bronz jutott nekik. Idén egy kisebb összezördülés után Asamoah Gyan végül újra ott lesz a keretben és ő is újra próbálkozhat.

Talán még az eddigieknél is meglepőbb az olimpiai bajnok, BL- és UEFA-kupa győztes, háromszoros holland, kétszeres angol bajnok és kétszer (1996 és 1999) is Afrika legjobbjának választott Nwankwo Kanu nevének felbukkanása a listánkon, hiszen Nigéria az utóbbi évtizedekben is a kontinens legjobbjai közé tartozott és nyert is két ANK-trófeát. Kanu nem kevesebb, mint hat Afrika-kupán vett részt 2000 és 2010 között, melyeken egy ezüst- és négy bronzérmet szerzett a szuper sasokkal, a győzelem azonban egyszer sem jött össze neki, ráadásul ami még elképesztőbb, hogy eredményes pályafutása ellenére egyetlen akciógólt sem sikerült szereznie egyik tornán sem, sőt, a 2000-ben hazai pályán, Kamerun ellen játszott finálé büntetőpárbajában ő volt az egyik, aki elhibázta a tizenegyesét.

Elefántcsontpart is érdekes helyzetben van, hiszen az ország ugyan rendelkezik már két ANK-aranyéremmel, de két legjelentősebb labdarúgójának nem sikerült megnyernie a kontinensviadalt. A hetvenes években a Rennes-ben szép karriert befutó Laurent Pokou összesen 14 gólt szerzett az Afrika-kupákon, mely egészen 2008-ig rekordnak számított és Pokou most is az Afrika-kupák második legeredményesebb játékos Samuel Eto’o mögött. Az 1968-as és az 1970-es tornának is ő lett a gólkirálya, ez azonban akkor „csak” egy bronzéremre és egy negyedik helyre volt elég. Talán még kegyetlenebb sors jutott a Chelsea-vel négyszeres angol bajnok és BL-győztes Didier Drogbának, aki öt Afrika-kupán vett részt, 2006-ban és 2012-ben is döntőbe jutott az elefántokkal, de mindkétszer nagyon fájdalmas módon, tizenegyesekkel bukták el a finálét, ráadásul az első alkalommal Drogba is a hibázók között volt. A sors furcsak fintora, hogy amikor aztán a „főelefánt” visszavonult a válogatottságtól, Elefántcsontpart rögtön meg is nyerte a 2015-ös kontinensbajnokságot, mégpedig tizenegyesrúgásokkal legyőzve a döntőben Ghánát, amit a róla a meccsnézés közben készült videó szerint Drogba kitörő örömmel ünnepelt.



comments powered by Disqus