Egy futballkultúra, ahol bármi megtörténhet... épp, mint a mesében

Mesebeli Afrika

Az Afrika-kupák 7 legjobb meccse

2019. június 12. - Legris

A 32. Afrikai Nemzetek Kupájára való hangolódás jegyében korábban már felidéztük a torna történetét és a magyar sikeredzőket, érdemes azonban a kontinensbajnokság legjobb mérkőzéseire külön is kitérnünk. Természetesen számos emlékezetes összecsapást hozott az ANK 62 éves históriája, a regionális viaskodások mellett több késre menő rivalizálás is kialakult. Mi most az alábbiakban olyan mérkőzéseket igyekszünk összeválogatni, melyeket a forgatókönyvük és a körülményeik is különlegessé tettek, és a kiválasztott találkozók némi túlzással akár az afrikai labdarúgás adott korszakát is meghatározták.

 

 

1972 – Az első nagy meglepetés

 

Az első Afrika-kupákon még csak észak-kelet-afrikai válogatottak vehettek részt, majd a hatvanas években az önállósodó országok folyamatosan kapcsolódtak be a versengésbe, főként Ghána ért el sikereket. A hetvenes években azonban jelentősen átrajzolódtak a kontinens labdarúgásának erőviszonyai, melynek egyértelmű jele volt a '72-es torna alakulása is. A fináléba az egyik ágon a tornán épp debütáló Mali jutott, melynek kispadján a kalandos életű német edző, Karl-Heinz Weingang ült, a játékosai között pedig számos a korszak meghatározó afrikai labdarúgói közé tartozott. Az ország két legnagyobb klubja, a Stade Malien és a Réal Bamako pár évvel korábban egyaránt döntősök voltak a Bajnokcsapatok Afrikai Kupájában, játékosaik közül Fantamady Keita az Afrika-kupán is gólkirály lett, de ott volt mellettük a Nantes-tal francia bajnok Bako Touré és a Saint-Étienne játékosaként ekkor már háromszoros bajnok, épp európai ezüstcipőt is szerző Salif Keita is.

Az ellenfél mindeközben a Kongói Köztársaság volt, mely '68-ban ugyan egyszer már eljutott az Afrika-kupára, ott azonban pontot sem szerzett és a most is csak egy pontegyenlőség utáni sorsolással jutott tovább csoportja második helyén, hogy aztán az elődöntőben hatalmas meglepetésre lebirkózza a hazai válogatott Kamerunt 1-0-ra. A szövetségi kapitány, a '68-as ANK-t még játékosként megjáró Adolphe Bibanzoulou volt, a csapatban pedig egyetlen légós, az akkoriban francia középcsapatnak számító Ajaccióban profiskodó Francois M'Pelé bukkant fel, így tehát senki sem hitte, hogy esélyük lehet a döntőben.

Főként akkor nem, amikor az első félidő végén Moussa Diakhité egy távoli bombával meg is szerezte a vezetést Malinak, így teljesen nyugodtan vonulhattak le a szünetre a sasok. Az első órához közeledve azonban két perc alatt fordított Kongó a "Boszorkány", Jean-Michel M'Bono révén (ő a csapatképen az első sor jobb szélén látható). Az 57. percben egy védelmi hibát használt ki az Étoile du Congo akkor 26 esztendős csatára, majd két perccel később egy átlövéssel juttatta vezetéshez a vörös ördögöket. Mali kétségbeesetten támadni kezdett, de egy kontra végén a kongóiak sztárja, M'Pelé (álló sor jobbról a harmadik) újabb szöget vert a koporsójukba. A hajrára ráadásul Salif Keita kidőlt egy sérülés miatt, mivel pedig cserélni ekkor még nem lehetett az Afrika-kupákon, a sasok emberhátrányba kerültek. Moussa Traoré még szépített ugyan a 75. percben, de egyenlíteni már nem sikerült, így a kongói játékosok ünnepelhettek önfeledten a lefújást követően, a kupát pedig csapatkapitányuk, Jacques Yvon N'Dolou vehette át. Ez a csapat két évvel később még a négy közé jutott, azóta viszont a kvalifikáció is ritkán jött csak össze a kisebbik Kongó válogatottjának, így máig a legnagyobb siker ez a győzelem az ország labdarúgása számára.

 

 

 

1984 – Az oroszlánok elszabadulása

 

Az 1984-es döntő is emlékezetes összecsapást hozott, és egy nagyon komoly rivalizálás alapjait fektette le. A finálé két résztvevője közül Nigéria '80-ban már elhódította a trófeát, erre a tornára azonban már egy teljesen új, alaposan megfiatalított csapattal érkezett a szövetségi kapitány, Festus Onigbinde, aki kizárólag a hazai ligában szereplő játékosokat nevezett a keretébe, köztük az ekkor még alig 22 esztendősen már a csapatkapitányi karszalagot viselő Stephen Keshit, aki később játékosként és edzőként is megnyerte az ANK-t. Kamerun ugyanakkor a '82-es veretlen VB-szereplése alkalmával hívta fel magára a figyelmet, amikor a későbbi aranyérmes Olaszország és a bronzérmes Lengyelország ellen is döntetlent játszottak a szelídíthetetlen oroszlánok. A kispadon azonban a francia Jean Vincent-t azóta a szerb Radivoje Ognenovic váltotta, aki például a közben az Espanyolhoz szerződő N'Kono kapus helyett Joseph-Antoine Bellt favorizálta, viszont ugyanúgy ott volt a csapatában Roger Milla (a jobb oldali képen) vagy a hozzá a Bastiában csatlakozó Grégoire M'Bida is.

A '84-es tornán azonban a kameruni csapat legnagyobb sztárja az akkori csapatkapitány, Théophile Abega lett (a fenti képen a bal oldalon). A "Doktor" becenévre hallgató játékos egyébként a leghangosabb sikert hozó '90-es VB-n már nem volt a csapat tagja, ugyanis addigra visszavonult, elkezdett politikával foglalkozni és a főváros, Yaoundé egyik kerületének polgármestere lett. A nyolcvanas évek elején azonban ő volt a kameruni labdarúgás első sikerkovácsa, aki a Canon Yaoundét is Bajnokcsapatok Afrikai Kupája győzelemre vezette, a válogatottat pedig első ANK-diadalára. Az elefántcsontparti tornán a döntő előtt is szerzett már két gólt, majd a fináléban az ő találatával fordított a csapat.

A vezetést ugyanis Nigéria szerezte meg a találkozó legelején, amikor a 11. percben Nwosu bepasszolt labdájánál Bell elhagyta a kapuját, a fiatal nigériai csapat egyetlen veteránja, Muda Lawal pedig a hálóba vágta a labdát. Fél óra elteltével azonban a kameruni hátvéd, René N'Djeya egy szabadrúgásból egyenlített, a meccs hajrájában pedig eljött a Doktor ideje. Alig tíz perc volt már vissza a játékidőből, amikor Abega a félpálya környékéről indulva kicselezett egy nigériai középpályást, majd egy Roger Millával való kényszerítő után kilépett a védők közül és megszerezte a vezetést a szelídíthetetlen oroszlánoknak. A nigériaiak kitámadtak, egy ellentámadás végén azonban Ernest Ebongué átverekedte magát a védőkön és a hálóba lőtte a mindent eldöntő gólt, Kamerun pedig először hódította el a kontinensbajnoknak járó trófeát.

 

 

 

1994 – A túlélő és a szuper sasok

 

Az 1994-es Afrika-kupa legnagyobb sztorija egy szomorú esemény következménye volt. Kevesebb, mint egy évvel a torna előtt ugyanis az egyik VB-selejtezőjére igyekvő zambiai válogatott repülőgépe az Atlanti-óceánba zuhant Gabon partjainál, a katasztrófában pedig a szövetségi kapitány, Godfrey Chitalu mellett 18 játékos veszett oda. Szerencsésnek mondható, hogy nem tartózkodott a gépen a sérült Charles Musonda (a jelenlegi belga utánpótlásválogatott édesapja) és a '88-ban már Afrika legjobbjának megválasztott Kalusha Bwalya (a jobb oldali képen), aki klubjától, a PSV-től egy másik járattal érkezett volna a mérkőzésre. Ő lett aztán az újraszerveződő zambiai válogatott emblematikus alakja, aki a hátralévő ANK-selejtezők utolsó körében végül egy hajrában szerzett góllal kvalifikálta az ekkor már a skót Ian Porterfield által irányított rézlövedékeket a tornára és főszerepet játszott abban is, hogy ott nagy meglepetésre eljussanak a fináléig.

A döntőben az ellenfél a fénykorát épp megkezdő nigériai válogatott volt, kispadján már a később a VB-menetelés során elhíresült holland Clemens Westerfoffal és olyan játékosokkal, mint az ANK-gólkirályi címet is megszerző Rashid Yekini, az ekkor még alig 20 esztendős Jay Jay Okocha, az Ajax-szal BL-győztes Finidi George vagy a kontinens legjobb csatárai között számon tartott Daniel Amokachi. A döntőben azonban nem ők, hanem az akkor 23 esztendős, később a Barcelonát is megjáró Emmanuel Amunike (a fenti képen) lett a szuper sasok megmentője.

A vezetést ugyanis nagyon korán megszerezték a rézlövedékek egy szöglet után a tornán már másodszor eredményes hátvéd, Elijah Litana révén. A válasz rögtön érkezett a túloldalon szintén egy szögletből, melyet Okechukwu fejelt a hosszú oldalról vissza a kapu elé, Amunike pedig a hálóba pofozta az egyenlítőgólt. A folytatásban inkább a zambiaiak birtokolták többet a labdát, de a nigériai ellentámadásokban több volt a veszély és Yekini többször nehéz feladat elé állította a védőket, egyszer például a kapufát is eltalálta. Azonban nem ő, hanem ismét Amunike szerezte a mindent eldöntő találatot, aki a második félidő legelején az Oliseh által felívelt labdát úgy tette mellel maga elé, hogy azzal két védő között középre tört, majd a jobb alsó sarokba lőtt. A hajrában mindent egy lapra feltéve rohamozott Zambia, Rufai kapusnak számos bravúrra volt szüksége hálója megőrzéséhez, egyszer pedig Bwalya lövésénél a kapufa segítette ki. Így végül a szuper sasok érték el az első sikerüket, melyet egy olimpiai aranyéremmel, egy VB-negyed- és egy nyolcaddöntővel fejeltek meg a következő években.

 

 

 

2000 – A klasszikus finálé

 

Az ezredforduló Afrika-kupájának döntőjében ismét, immár harmadszor Kamerun és Nigéria nézett farkasszemet, mégpedig az ANK-k történetének talán legnagyobb sztárparádéját hozó fináléban. Ekkor ugyanis már mindkét csapatot Európában is viszonylag ismert, Afrikában pedig félisteni imádatnak örvendő játékosok alkották. A zenitjén lassan túljutó nigériaiak között ott volt még Finidi, a már a PSG-ben légióskodó Jay Jay Okocha, az addigra Barcelona-játékos Amunike, de a Premier League-ből érkezett Nwankwo Kanu és Célestine Babayaro is, a Milanból Taribo West, a Juventusból Sunday Oliseh, az Ajaxból Tijani Babangida a Dortmundból pedig Victor Ikpeba. Ráadásul a Ghánával való közös rendezés révén minden meccsét hazai pályán játszhatták a szuper sasok, így egyértelműen a torna favoritjának számítottak.

Csakhogy a túloldalon ekkor kezdte bontogatni a szárnyát egy új, nagy kameruni generáció. Rigobert Song alig 23 évesen is már a védelem vezére volt, Marc-Vivien Foét a Premier League egyik legkeményebb középpályásaként ismerték, Lauren Etame Mayer is egy lépésre volt az Arsenaltól, miközben Geremi Njitap abból a Real Madridból érkezett a tornára, mely éppen kölcsönadott a Mallorcának egy bizonyos Samuel Eto'o nevű tehetséges csatárt, aki 18 esztendősen máris elképesztően hatékony csatárduót alkotott a Serie A-ban pallérozódó Patrick M'Bomával.

Azt nem mondhatni, hogy ez a két gárda díszlépésben vette volna a csoportkört, de az egyenes kieséses szakaszban biztosan kézben tartották az összecsapásaikat. A fináléra Lagosban összegyűlt 60 ezer nigériai szurkoló cseppet sem hozta zavarba a kameruniakat, veszélyesebben kezdték a találkozót és az első félórában már két gólos előnyre tettek szert. Előbb Pierre Womé laposan belőtt szabadrúgását vette két védőt becsapva maga elé Eto'o és lőtt a hálóba, majd nem sokkal később Eto'o ugratta ki M'Bomát, aki pedig Shorunmu kapus lábai között lőtt a hálóba. A félidő legvégén némileg váratlanul szépítettek a hazaiak Raphael Chukwu révén, majd a lagosi stadion lelátói akkor robbantak fel igazán, amikor a szünet után egy röviden kifejelt labdát követően Okocha az ANK-k történetének egyik legnagyobb gólját zúdította a hálóba. A folytatásban több gól már nem esett, így büntetőrúgásokra került sor, melyek során Kanu lövését hárította Alioum Boukar kapus, majd Ikpeba tizenegyese a visszajátszások alapján ugyan a felső lécről a gólvonalon túlra, majd újra a felső lécre pattant, a tunéziai játékvezető és partjelző azonban végül úgy döntött, nem haladt át teljes terjedelmével a labda a gólvonalon. Így Kamerunnak belefért még Foé hibája, a két csapat harmadik döntőzésén is diadalmaskodott és végleg elhódította az Afrikai Egység trófeáját.

 

 

 

2010 – A háború

 

A 2010-es Afrika-kupa egy emlékezetes 4-4-gyel kezdődött, a torna csúcspontja azonban egyértelműen a két legnagyobb észak-afrikai rivális összecsapása volt az elődöntőben. A régió két legnagyobb országának a versengése amúgy is hosszú múltra tekint vissza, egy '89-es VB-selejtező is számos összetűzést hozott pályán, lelátón egyaránt, de a labdarúgócsapatok viszonya különösen 2009-ben mérgesedett el. A VB-selejtezőkön ugyanis egy csoportba került a két csapat és az utolsó körig tartó versenyfutás alaposan felpaprikázta a szurkolótáborokat, hiszen Egyiptom az előző két Afrika-kupa megnyerése ellenére már 20 éve, Algéria pedig 24 éve várt világbajnoki szereplésre. Ráadásul a két csapat azonos pontszámmal és gólkülönbséggel végzett, miután a záró fordulóban Egyiptom 2-0-ra győzni tudott hazai pályán egy cseppet sem hétköznapi mérkőzésen. A feszültséget már a találkozó előtt fokozta, hogy a két ország hackerei feltörték a legnagyobb híroldalak weboldalait és egymást pocskondiázó üzeneteket töltöttek fel, de a média maga is egyre inkább felkorbácsolta az indulatokat. Az algériai válogatott buszát már a reptérre érkezés után megtámadták a kairói szurkolók, három játékos is sérüléseket szenvedett az üvegszilánkoktól, a találkozó közben és után pedig többször összecsaptak a táborok, mely 32 sérültet eredményezett. Az Egypt Air algíri irodáját is olyan heves támadások érték, hogy ideiglenesen be kellett zárni, de még Marseille-ben is összecsaptak egymással a két válogatott hívei. A holtverseny eldöntésére egy újabb, mindent eldöntő meccset játszottak a felek semleges helyszínen, Szudánban, ahol viszont további atrocitásokra került sor, itt mindkét válogatott buszát támadás érte például. A parázs mérkőzésen végül Algéria 1-0-ra diadalmaskodott és részt vehetett a dél-afrikai világbajnokságon.

A szintén Dél-Afrikában rendezett Afrika-kupán aztán a Hasszán Sehata kormányzásával kétszeres címvédő Egyiptom egészen lenyűgöző magabiztossággal, minden meccsét megnyerve menetelt az elődöntőig, ahol újra belefutott Algériába. A sivatagi rókák egy sokkoló Malawi elleni vereség után lendültek egyre inkább játékba és a legjobb nyolc között már kifejezetten jó játékkal gyűrték le az ekkor már a Drogba-féle generációt felvonultató Elefántcsontpartot is.

A két ősi ellenség összecsapásából azonban valóságos mészárlás lett és az algériai szurkolók ezúttal a benini játékvezetőt tették felelőssé a megalázó vereségért, aki egy némileg vitatható tizenegyest ítélt meg ellenük és három piros lapot is kiosztott az algériaiaknak a találkozón. A szoros mérkőzés első félidejének hajrájában a kilépni készülő Moteab buktatásáért Halliche mehetett zuhanyozni, a megítélt büntetőt pedig Abd Rabo értékesítette, majd az egyiptomi előnyt a 65. percben a Dortmundban légióskodó Mohamed Zidan (jobb oldali képe) duplázta meg egy szép csavarással. Öt perccel később egy brutális belépőért Belhadj is a kiállítás sorsára jutott, majd miután Abdel-Shafy éles szögből a harmadik gólt is a hálóba vágta, Chaouchi kapus is megkapta a második sárga lapját, aki aztán egyre hevesebb reklamálása során még egy fejelő mozdulatot is tett a szőrös szívű bíró felé. A hosszabbításban Mohamed Nagy "Gedo" még megadta Algériának a kegyelemdöfést, ezzel pedig a fáraók masíroztak be a döntőbe, ahol történelmi tettet hajtottak végre, hiszen zsinórban harmadszor, összesen hetedszer hódították el a trófeát.

 

 

 

2015 – Testvérharc

 

A két Kongó esetében az azonos név voltaképpen nem utal közösebb gyökerekre, mint bármelyik másik két szomszédos afrikai állam esetében. Azaz számos nép tagjai élnek egyszerre a határ mindkét oldalán, melyet a gyarmatosítók húztak meg mesterségesen, mindenféle nemzetiségi hovatartozást kívül hagyva a számításaikon. A két országot a Kongó folyó választja el egymástól, melynek két partján, egymással szemben fekszik a két főváros is. Így aztán a két ország egyáltalán nem ápol ellenséges viszonyt egymással, kettejük versengése amolyan testvérek közötti rivalizálásnak tekinthető inkább. A válogatottak nem is találkoztak különösebben sokszor egymással az Afrika-kupán, a 2015-ös torna előtt az egyetlen ANK-összecsapásukra a már felidézett 1968-as torna csoportkörében került sor, amikor a korábban belga fennhatóság alól függetlenedő nagyobbik Kongó 3-0-ra megverte az egykori francia gyarmatnak számító kisebbik testvérét, mely aztán mégis meg tudta nyerni akkor a trófeát.

A kőolaj exportja révén viszonylag gazdagnak számító Kongói Köztársaság később ritkán jutott el a kontinensbajnokságra, míg a földrész második legnagyobb országának számító, de sokkal súlyosabb politikai- és gazdasági válságokkal küszködő Kongói Demokratikus Köztársaság viszonylag gyakori résztvevője az Afrika-kupáknak. 2015-ben azonban mindketten remekül szerepeltek a csoportkörben. Az ANK-veterán, kilencedik Afrika-kupáján szövetségi kapitánykodó Claude Le Roy által irányított vörös ördögök meglepetésre meg is nyerték a csoportjukat, míg a leopárdok egy nehezebbnek tűnő kvartettből léptek tovább, hogy aztán a negyeddöntőben egymással szembe sodorja őket a sors.

Az összecsapásuk első félideje még csak meddő küzdelemmel telt a nagyobbik testvér némi fölényével, a második játékrész elején azonban a vörös ördögök szerezték meg a vezetést, amikor N'Dinga felívelt szabadrúgásánál Fode Doré használta ki, hogy egymásra vártak a Kongói D.K. védői és Kidiaba kapus. Utóbbiak hét perccel később sem álltak a helyzet magaslatán, a veterán Kasusula adta el csúnyán a labdát és Fodé próbálkozását ekkor ugyan még hárította Kidiaba, a lecsorgót Thievy Bifouma a hálóba vágta. Florent Ibengue ezután átállt egy támadóbb háromvédős felállásra, így pedig az utolsó félórában a leopárdok két gólos hátrányból is felálltak a padlóról. Előbb Bolasie tökéletes előkészítése után szépített Dieumerci Mbokani (a felső képen a labdával), majd a 75. percben Jérémy Bokila (a bal oldali képen) második próbálkozására kiegyenlített. Még fel sem ocsúdhattak igazán Le Roy tanítványai, amikor egy felívelt szabadrúgást a csereként beállt rutinos védő, Joel Kimwaki csúsztatott a hálóba. A meccs végére teljesen kitámadott a Kongói Köztársaság, egy kontra végén így Mbokani végleg eldöntötte a találkozót, a Kongói Demokratikus Köztársaság pedig továbblépett, végül a harmadik helyen végzett és 17 év után szerzett újra érmet az Afrika-kupán. 

 

 

 

2017 – Szelídíthetetlen főnixek

 

A legutóbbi Afrika-kupa fináléjában is összejött egy klasszikus párosítás, hiszen már harmadszor fordult elő, hogy Kamerun és Egyiptom döntötte el egymás között a trófea sorsát. A fáraók a tragikus port szaidi eseményeknek és következményeinek sokkjából felocsúdva három kihagyott ANK után tértek vissza a tornára és Héctor Cúper hiperpragmatikus taktikájával a döntőig is eljutottak az új sztár, Mohamed Szalah góljainak és gólpasszainak köszönhetően, miközben az akkor már 43 esztendős Hadary kapus valamint a Hegazi-Gabr hátvédkettős által dirigált védelem öt meccsen egyetlen gólt engedélyezett az ellenfeleknek.

Ez még talán a kisebbik meglepetés volt, ugyanis a kameruni válogatott ekkor már távolról sem tartozott a torna esélyesei közé. A korábbi nagy generáció tagjai lassan kikoptak a válogatottból, a kudarcok és zajos belharcok hatására pedig több viszonylag magasan jegyzett játékos lemondta a szereplést ezen a tornán, mint például Joel Matip (Liverpool), André Zambo Anguissa (Marseille), Eric Maxim Choupo-Moting (Schalke), André Onana (Ajax), Carlos Kameni (Málaga) vagy Allan Nyom (WBA), miközben Henri Bédimo (Lyon) és Aurélien Chédjou (Galatasaray) korábbi sérüléséből nem épült még fel teljesen, így nem számított rájuk a belga szövetségi kapitány, Hugo Broos. Helyettük a tornán azonban olyan játékosok alkottak nagyon egységes csapatot, mint a francia másodosztályból beválogatott Adolphe Teikeu, a Montréalból érkező Ambroise Oyongo, a spanyol másodosztályban is csak kispadozó Fabrice Ondoa kapus vagy a torna legjobbjának is megválasztott, Dániában légióskodó Christian Bassogog.

Ez a gárda a döntőig vezető úton olyan csapatokat vert ki, mint az Aubameyanggal felálló, hazai pályán szereplő Gabon, a Sadio Manéval rohamozó Szenegál és a zsinórban hatodszor is a legjobb négy közé jutó Ghána, így a szelídíthetetlen oroszlánok szurkolói ekkor már elhitték, hogy semmi sem lehetetlen a számukra. Még akkor is, amikor a vezetést Egyiptom szerezte meg két angliai légiós, Szalah és Mohamed Elneny összjátéka után, amikor is az Arsenal középpályása vágta a rövid felső sarokba a labdát. A második félidőben azonban a kameruni csapatkapitány, Moukandjo beadását az a Nicolas N'Koulou fejelte a hálóba, aki ugyan a csapat egyik legnagyobb nevének számított, jobbára csak kispadozott a tornán és most is csak Teikeu sérülése miatt állt be csereként az első játékrészben. Nem ő lett azonban az egyetlen, viszonylagos sztár létére a mellőzöttséget csendben tűrő, majd ideje eljöttével megvillanó játékos a kameruni csapatban. A szelídíhetetlen oroszlánok leggólerősebb csatára, Vincent Aboubakar ugyanis szintén csak csereként lépett pályára, két perccel a játékidő vége előtt azonban a torna legszebb gólját lőtte. Siani hosszú indítását előbb fejjel vette le, majd egy látványos esernyővel fordult kapura három egyiptomi védő között, hogy végül kilője a hosszú sarkot. Ezzel Kamerun nyerte el negyedik, egyben legmeglepőbb ANK-trófeáját, aminél nagyobb meglepetést már csak az jelentene, ha idén újra versenyben lennének a szelídíthetetlen oroszlánok a kontinensbajnoki címért.

 

comments powered by Disqus