Egy futballkultúra, ahol bármi megtörténhet... épp, mint a mesében

Mesebeli Afrika

Az Afrika-kupa története

2019. június 07. - Legris

Pontosan két hét múlva, június 21-én kezdődik meg Egyiptomban a 32. Afrikai Nemzetek Kupája, melyen a torna története során először vehet részt 24 válogatott, és amely először kerül az év középső hónapjaiban megrendezésre a hagyományos év eleji időszak helyett. A váltást leginkább az Európában profiskodó játékosok számának az elmúlt évtizedekben végbemenő drasztikus megnövekedése indokolta, hiszen a kilencvenes években előbb 100 fölé emelkedett az öreg kontinensen légióskodó ANK-résztvevők száma, a harmadik évezredben már inkább 200 fölé, az utóbbi két tornán pedig már a 250-et közelítette, idén a mezőny bővítésével viszont már a 300 is valószínűsíthető.

A Copa América után a hat konföderáció kontinensbajnokságai közül a második legkomolyabb múltra visszatekintő Afrika-kupa megszületésekor persze még nyoma sem volt légiósoknak, javarészt még a jelenleg induló országoknak sem, sőt, még a trófea sem az volt, amit ma annak ismerünk. A korban megszokott módon először ugyanis úgy írták ki a kupát, hogy az azt háromszor elhódító gárda végleg hazaviheti, így az Abdelaziz Salem trófeát 1978-ban Ghána, majd az Afrikai Egység trófeát 2000-ben Kamerun nyerte el végleg, mígnem a jelenlegi kupát már vándor jelleggel írták ki, így véglegesnek tekinthető.

Most az új kiírásra való hangolódás jegyében a torna születését és az eddigi viadalok történetét tekintjük át röviden.

 

 

Az ANK születése

 

Az Afrikai Nemzetek Kupájának első kiírásához egészen 1957-ig kell visszalapoznunk a törtelemkönyvekben, vagyis három évvel az első EB megrendezése előttre. A torna életre keltését a gyarmati sorból felszabaduló országok függetlenségének megünneplése mellett az is szükségszerűvé tette, hogy a labdarúgás nemzetközi vezetői igencsak lekezelően bántak az afrikai szövetségekkel. Noha a FIFA-nak Egyiptom már 1923 óta a tagja volt, Szudán ’48, Etiópia pedig ’52 óta, a világszövetség többször is visszautasította az általuk létrehozni kívánt Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) elismerését. Az 1956-os FIFA-kongresszuson az egyiptomi szövetség elnöke, Abdelaziz Szalem sértődötten ki is vonult a lisszaboni tárgyalóteremből és szudáni valamint dél-afrikai kollégáival az anekdoták szerint az Avenida Hotelben rögtön el is határozták egy kontinenstorna létrehozását, hogy ezzel is alátámasszák az önálló konföderáció létjogosultságát. A tervük végül bejött (bár ebben alighanem a szuezi válság után megváltozott diplomáciai viszonyok is közrejátszottak), hiszen az első torna megrendezése után nem sokkal a CAF teljes jogú tagszövetsége lett a világszervezetnek.

 

 

Keletről Nyugatra

 

Miután azonban Dél-Afrika nem volt hajlandó színes bőrű játékosoknak is lehetőséget adni, kizárták a tagok közül (egészen az Apartheid végéig), így az első két tornán csak három válogatott, az alapító trió: Egyiptom, Szudán és Etiópia vettek részt, az aranyérmeket pedig a fáraók gyűjtötték be, a később játékvezetőként is tevékenykedő (a ’68-as döntőt is vezető) Ad-Diba pedig egy mesternégyessel a torna első gólkirálya lett. Az egyiptomi uralmat aztán Etiópia tudta megszakítani, mégpedig egy Eritreában állomásozó olasz katona gyermekei, az országban máig nagy népszerűségnek örvendő Vassallo-testvérek remeklése révén, majd a következő időszakban egyre színesebb lett a torna palettája. A hatvanas években ugyanis folyamatosan egyre több ország vált függetlenné, így az Afrika-kupák előtt már selejtezőkre is sor került. Az észak-keleti régió mellett már Nyugat-Afrika is egyre komolyabb erőt képviselt a kontinens futballjában, olyannyira, hogy az évtized második felében Ghána legendás szövetségi kapitányának, Charles Kumi Gyamfinak az irányításával két trófeát is begyűjtött egymás után.

1968-ban jelentek meg az első Európában profiskodó játékosok a tornán (a kongói Alphonse Niangou a belga Standard Liege-től, a szenegáli Moustapha Diop pedig az Amiens-től utazott az etiópiai tornára) és meg is született az ANK-k történetének egyik legnagyobb meglepetése, mégpedig a Csanádi Ferenc irányításával szárnyaló Kongó-Kinshasa (a mai Kongói D.K.) diadalával. A gólkirályi címet ekkor és két évvel később is az elefántcsontparti Laurent Pokou szerezte meg, aki máig az ANK-k történetének második legeredményesebb játékosa, később az első Európában is nagyra tartott afrikai légiós lett. 1970-ben a harmadik alapító, Szudán is megnyerte a maga hazai trófeáját az első televízió által közvetített fináléban, majd a hetvenes években teljesen átrendeződtek a kontinens labdarúgásának erőviszonyai. Előbb a Kongói Köztársaság, majd az ekkor éppen Zaïre néven szereplő, minden idők legnagyobb góltermésű, 9 gólos tornáját produkáló Pierre Ndaye Mulamba (a „Volvo”) által repített Kongói D.K. végzett az élen, mely aztán a VB-t is megjárta. A döntőben legyőzöttek között is olyan új szereplők voltak, mint az addigra háromszoros francia bajnok Salif Keita nevével fémjelzett Mali vagy Zambia. Az azóta is sokszor az afrikai labdarúgás élvonalába tartozó Marokkó 1976-ban nyert aranyérmet, melyet azonban azóta sem sikerült az Atlasz oroszlánjainak megismételniük, két évre rá pedig Ghána és Gyamfi hódította el harmadik trófeáját, így végleg megtarthatta azt.

 

 

Afrikai Egység a szélrózsa minden irányába

 

Az új kupa, az Afrikai Egység trófeájának bevezetésekor tovább folytatódott Nyugat-Afrika viszonylagos hegemóniája, hiszen előbb a két bronzérem után a „Matematikus”, azaz Segun Odegbami vezérletével végre a csúcsra jutó Nigéria diadalmaskodott 1980-ban, majd a döntőben a magyar Göltl Béla által irányított Líbiát legyőző Ghána sikere következett 1982-ben. Ki gondolta volna akkor, hogy legalább 37 évet kell még várniuk a fekete csillagok szurkolóinak a következő sikerre? Ezután viszont Kamerun is felhelyezte magát a kontinens futballtérképére, nem is akárhogy. A ’82-es VB-t veretlenül záró (pedig a későbbi aranyérmes olaszok és a bronzérmes lengyelek is az ellenfelek között voltak) szelídíthetetlen oroszlánok nem éppen látványos, ám rendkívül masszív játékukkal 1984-ben a hazai Elefántcsontpartot győzték le a döntőben, két évvel később egy ezüstérmet nyertek Egyiptomban, majd '88-ban Marokkóban is elhódították a trófeát. Végleg azonban még jó ideig nem vihették haza az Afrikai Egység kupát (az új, nagy kameruni generáció felbukkanásáig), hiszen nagy VB-menetelésük évében már a csoportkörben ragadtak és helyettük a sikerre már régóta vágyó Algéria diadalmaskodott a Madzser, Belloumi és Menad nevével fémjelzett sivatagi rókák utolsó nagy dobásaként.

1992-ben már 12 válogatott részvételével rendezték meg a tornát, Elefántcsontpart pedig Alain Gouaméné mennybemenetele révén tudott győzni, hiszen a derék portás az elődöntőben és a 12 sorozatos szétlövést hozó fináléban is a büntetőpárbaj hősének bizonyult (utóbbiban ráadásul a maga lövését is értékesítette). A két évvel későbbi tornát a tragikus repülőbalesetben kerete nagy részét elveszítő Zambia és legnagyobb sztárjuk, a katasztrófát szerencsésen elkerülő Kalusha Bwalya meseszerű menetelése tette emlékezetessé még akkor is, ha a fináléban végül kikaptak a fénykorát élő Nigériától, akik három ezüst és egy bronz után diadalmaskodtak újra és ekkortól viselhették büszkén a szuper sasok becenevet. A déli régió sikerét így nem Zambia, hanem 1996-ban Dél-Afrika tette teljessé, amikor is a kupa nevéhez méltón az Afrikai Egység szimbóluma lett a torna. Az Apartheid megszüntetésével a nemzetközi vérkeringésbe visszatérő bafana bafana egyaránt vonultatott fel fehér- és színes bőrű játékosokat, akik Mandela és az ekkor még szép jövőben bízó közönség hatalmas örömére elhódították a trófeát, de egyébként két évvel később is a döntőig meneteltek. Akkor azonban végül Egyiptom érte el negyedik sikerét, és az '59-es bajnokok egyik tagja, Mahmoud El-Gohary lett az első, aki játékosként és szövetségi kapitányként is megnyerte az Afrika-kupát.

 

 

Aranykor és stagnálás

 

Az ezredfordulón berobbant aztán a már említett második kameruni aranygeneráció, melyet már olyan Európában is elismert sztárok alkottak, mint Samuel Eto'o, Rigobert Song, Geremi Njitap vagy a tragikus körülmények között elhunyt Marc-Vivien Foé. Ez a csapat 2000-ben előbb végleg elnyerte az Afrikai Egység trófeát, mégpedig a nigériai válogatottól a saját otthonában elorrozva azt, majd két évvel később legyőzte a döntőben a jelenlegi generációig a legerősebbnek tekinthető szenegáli válogatottat is. Ez a periódus tekinthető talán a torna legfényesebb időszakának, hiszen már számos, elsősorban nyugat-afrikai válogatott tudott több Európában is nagyra tartott játékost felsorakoztatni (Okocha, Kanu, Kuffour, Essien, Diouf, Drogba, stb.) de az is emelte a torna fényét, hogy megkezdődött a mérkőzések közvetítése az Eurosporton is, így az európai közönség, no meg az öreg kontinensen élő egyre népesebb afrikai diaszpóra is élőben követhette az eseményeket. A régi futballigazság azonban az Afrika-kupákon is érvényesült, és nem a merőben különböző helyekről összeverbuvált sztárok, hanem az egységesebb, főként észak-afrikai csapatok kezdték el nyerni a tornákat. 2004-ben Tunézia szerezte meg hőn áhított kontinensbajnoki címét hazai pályán, mégpedig az így az egyetlen EB- és ANK-győztessé avanzsáló Roger Lemerre irányításával, majd a Hasszan Sehata által gardírozott történelmi triplázást produkáló Egyiptom dominanciája következett, mégpedig néhány légiós mellett főként olyan játékosokkal, akik a hazai ligából kerültek a válogatottba, mint például El Hadari kapus vagy a szintén nagy tiszteletnek örvendő játékmester, Mohamed Abutrika. Mindeközben Rigobert Song 2010-ben már a nyolcadik Afrika-kupáján lépett pályára és ha nem is sikerült túl fényesre a szereplés, ezzel máig (és feltehetően még sokáig) rekorder ebből a szempontból, de Samuel Eto'o is ekkor szerezte utolsó, tizennyolcadik ANK-találatát, amivel ma is a torna legeredményesebb játékosa.

Az utolsó négy Afrika-kupát voltaképpen a meglepetések tornáinak is nevezhetjük, hiszen mind a négy győztes váratlan volt bizonyos szempontból. Hervé Renard és a sztárok nélkül felálló Zambia első sikerére senki sem számított 2012-ben, majd a páratlan évekre való átállás miatt csak egy évvel később sorra kerülő ANK-n is egy olyan nigériai válogatott diadalmaskodott, mely már nem tudott a korábbiakhoz mérhető csillagokat felvonultatni. Közben több vetélytársnál is nagyobb nevek maradtak ismét hoppon, így Stephen Keshi lett a második, aki szövetségi kapitányként is meg tudta ismételni a játékosként egyszer már elért ANK-sikerét. Elefántcsontpart 23 év utáni újabb győzelmében persze inkább csak az volt a meglepő, hogy legnagyobb sztárjuk, Didier Drogba vezérletével egész addig hiába próbálkoztak éveken keresztül, amikor pedig a "főelefánt" bejelentette a nemzetközi visszavonulását, nélküle rögtön összejött a siker. Két éve aztán ha ismerős ország, Kamerun került is újra a trónra, arra még talán a közép-afrikai szurkolók sem számítottak a torna előtt, hogy ez összejöhet, hiszen számos elismert játékos (Matip, Choupo-Moting, Kameni, Assou-Ekotto) lemondta a válogatottságot és jóval nagyobb favoritok kerültek a szelídíthetetlen oroszlánok útjába, de a belga Hugo Broos tanítványai szívós játékukkal az Aubameyanggal felálló hazai Gabont, a Sadio Manét soraikban tudó Szenegált vagy a Mohamed Szalahhal rohamozó Egyiptomot is legyűrték olyan új, ám azóta újra letűnt hősökkel, mint Ondoa kapus, Ngadeu-Ngadjui, Moukandjo vagy Bassogog.

 

 

Az Afrika-kupák összesített éremtáblázata

 

A torna történetében a legeredményesebb nemzet Egyiptom, hiszen a fáraók egyelőre 7 elsőséggel büszkélkedhetnek. Az örökranglista második helyén Kamerun áll immár 5 elsőséggel, a harmadik pedig Ghána 4 végső sikerrel, viszont a legutóbbit és már 37 éve, 1982-ben könyvelhették el a fekete csillagok, összesen pedig öt döntőt is elbuktak már. Náluk is több érme van azonban Nigériának, hiszen a szuper sasok már 14-szer végeztek a képzeletbeli dobogón, így voltaképpen furcsának tekinthető, hogy ezek közül cska 3-szor állhattak a dobogó tetejére négy elbukott finálé és 7 bronzérem mellett. 

Az Afrikai Labdarúgó Szövetség jelenlegi 56 tagországából összesen 14 nyerte már meg a kontinenstornát és 20 szerzett érmet, a tornán pedig az idei 3 debütánssal immár 44 válogatott tehette tiszteletét. A 12 kimaradó között olyan országok vannak, mint a Comore-szigetek, Csád, Dél-Szudán, Djibouti, Eritrea, Gambia, a Közép-Afrikai Köztársaság, Lesotho, Sao Tomé és Princípe, a Seychelle-szigetek, Szomália, és Svzáziföld.

comments powered by Disqus