Egy futballkultúra, ahol bármi megtörténhet... épp, mint a mesében

Mesebeli Afrika

Történelmi feltámadást produkált a tuniszi Espérance az afrikai BL-döntőn

2018. november 11. - Legris

Az afrikai BL fináléjában a 3-1-re elveszített első mérkőzés után az Espérance Tunis nevéhez méltóan nem adta fel a reményt (a név jelentése: remény, mely az alapítás helyszínéül szolgáló kávéház neve volt épp száz éve),  a hazai visszavágón valósággal megfojtotta az Al Ahly-t, megtörte az egyiptomiakkal szembeni átkát a Stade de Radesben és 3-0-ra diadalmaskodott, ezzel pedig 1994 és 2011 után harmadszor hódította el a kontinens legrangosabb klubtrófeáját. A sorozat 53 éves történetében mindössze harmadszor fordult elő, hogy egy csapat legalább két gólos hátrányból fordítani tudjon a finálé visszavágóján, utoljára még 1976-ban jött hasonló össze az MC Alger-nek a guineai Hafia FC ellen. Az Espérance-t korábban játékosként is tíz évig szolgáló, jelenleg is csak 37 esztendős Mouine Chaabani a legfiatalabb vezetőedző lett, aki valaha elhódította a trófeát, a kontinens legeredményesebb klubja ugyanakkor továbbra is az Al Ahly maradt 8 elsőségével, immár hat éve azonban hiába várnak a szurkolók az újabb trófeára, a tavalyi után idén ismét elbukott döntő pedig különösen fájdalmas emlékként maradhat meg. Az alábbi posztban visszatekintünk az idei sorozat érdekességeire a döntő párharc fő eseményeire.

 

Idén másodszor rendeztek 16 csapat részvételével csoportkört, így most is számos ország debütált a főtáblán, mint a Tonwship Rollers révén Botswana, az AS Togo Port sikerével Togo, a Kampala City-vel Uganda vagy a Mbabane Swallows kvalifikációjával Szváziföld is. Mindeközben a szudáni és a líbiai klubok kellemetlen meglepetést okoztak szurkolóiaknak, a válogatott szinten légiósaik révén a kontinens legjobbjának számító nyugat-afrikai országok (Ghána, Nigéria, Szenegál, Elefántcsontpat, Mali, Burkina Faso) képviselői pedig szerény anyagi lehetőségeikkel párhuzamosan most is idejekorán elvéreztek. Az északi és a déli régió dominanciája közepette visszatért viszont az elitbe a nyugati zónából a hetevenes években a legerősebb ligák közé tartozó Guinea bajnoka, a Horoya AC.  A jól menő üzletember, Antonio Souaré befektetései által újra felvirágoztatott egyesület aztán nagy meglepetésre tovább is jutott a csoportjából a két évvel ezzelőtti győztes, a dél-afrikai bajnok Mamelodi Sundowns kiverésével.

A két későbbi finalista már a csoportkörben egymásba akadt, végül a pocsék kezdés, az első két meccsen szerzett egyetlen pont után az új vezetőedző, a francia Patrice Carteron vezérletével az Al Ahly szárnyalni kezdett és meg sem állt a kvartett első helyéig, majd a negyeddöntőben a Horoya sem okozhatott gondot (0-0, 4-0). A címvédő Wydad Casablancát hatalmas csatában kiverő ES Sétif ellen is 2-0-s előnyt harcoltak ki a vörös ördögök, majd az algériai visszavágón is korán vezetést szerzett a csapat, így a 2014-es győztes fekete sasoknak végül a 2-1-es győzelem is kiesést jelentett.

A másik ágon az Espérance egy tunéziai házi rangadón oda-vissza legyőzte az Étoile du Sahelt, a 2015-ös győztes kongói TP Mazembe viszont hatalmas meglepetésre alulmaradt a szomszédos Angola bajnokával, a Primeiro de Agosóval szemben, mely főként masszív védekezésének köszönhetően jutott első angolai csapatként a legjobb négy közé a BL-ben. Ott aztán az első meccsen 1-0-ra legyőzték az Espérance-t is Luandában, mely a bajnokságban sem brillírozó Khaled Ben Yahia állásába került, így ülhetett a helyére másodedzője, a korábban már három vezetőedző mellett segédkező Mouine Chaabani. A visszavágón hiába álltak sokáig jól az angolaiak, az Espérance a hajrában két gólt szerzett és bemasírozott a fináléba.

Az utóbbi mérkőzésnek több kellemetlen mellékzöngéje is volt, a politikai vezetéssel Észak-Afrikában szinte mindenhol konfliktusban álló ultrák a találkozó alatt komoly csetepatéba keveredtek a rendőrökkel, akik könnygázt is bevetettek, ez viszont későbbi elmondások alapján a vendégjátékosokat is zavarhatta, a játékvezetés pedig még nagyobb vihart kavart, ugyanis a zambiai Sikazwe még 3-2-es állásnál a kapus vélt lökéséért érvénytelenített egy a visszajátszások alapján teljesen szabályos vendéggólt. Ennek azért lett különösen nagy jelentősége, mert a döntő első mérkőzésén már a tunéziai szurkolók lettek nagyon elégedetlenek az algériai játékvezető ténykedésével, aki a videóbírózás ellenére két büntetőt is nagyon könnyű síppal fújt be az Al Ahly-nak az alexandriai Borg El Arab stadionban. Ezeket a veterán Walid Soliman értékesítette is, ráadásul a már két korábbi BL-győzelemben is aktívan részt vevő, immár 33 esztendős játékos emellett egy gólpasszt is adott Amr Soleyának, míg a túloldalon az algériai fenegyerek, a korábban kokainfogyasztásért két éves eltiltást is letöltö Youcef Belaili harcolt ki és értékesített egy tizenegyest.

Amr Soleya gólöröme a Borg El Arab stadionban

Az idegenben lőtt gól ellenére az előjelek nem voltak túl kedvezőek az Espérance számára a visszavágó előtt, hiszen a két csapat legutóbbi négy tuniszi találkozóján egyaránt az Al Ahly diadalmaskodott, így a 3-1-es vereség nem kecsegetett sok jóval. Ráadásul két nagyon fontos játékos, a válogatott középhátvéd Dhaouadi és a kameruni válogatott középpályás, Franck Kom is kapott egy-egy eltiltást eredményező sárga lapot. A meccs után a vér és arany gárda vezetői komoly felháborodásuknak adtak hangot, a visszavágótól való távolmaradással is fenyegetőztek, a CAF pedig azzal próbálta enyhíteni a feszültségeket, hogy a korábbi nézőtéri zavargások miatt kirótt zárt kapus büntetést a következő szezonra halasztották, az Al Ahly-ból pedig az első meccsen két büntetőt is kiharcoló marokkói támadót, Walid Azarou-t eltiltották, miután a televíziós közvetítéseken jól látható módon saját maga tépte el a mezét, hogy azzal is befolyásolja a játékvezetőt az utolsó tizenegyes megítélésében. A felfokozott hangulatot jól jelzi, hogy az Al Ahly játékosai Tuniszba érkezésük után órákig nem tudták elhagyni a repteret a hazai szurkolók tüntetése miatt, majd amikor két nappal később már a meccsre igyekeztek, akkor is kövekkel dobálták meg a buszukat a tunéziai fanatikusok, a betört ablak szilánkjaitól pedig az egyik tartalék középpályás, Hesham Mohamed fejsérüléseket is szenvedett.

A visszavágón Derbali és az Espérance ellenállhatatlan volt

A Stade de Rades lelátóin 60 ezer szurkoló hajtotta a hazaiakat, az Al Ahly pedig hatalmas nemzetközi rutinja ellenére megroppanni látszott a nagy nyomás alatt. A labdát csak 40%-ban birtokolták Patrice Carteron tanítványai, lövésük pedig egyetlen egy (!) leblokkolt próbálkozás volt az egész mérkőzésen. Az első meccs hősének, Walid Solimannak összesen 8 passzkísérletet engedélyezett a hazai védelem, miközben a Dhaouadit pazarul helyettesítő Mohamed Ali Yaakoubi 8 labdaszerzéssel és 4 felszabadítással a leghatékonyabb hátvédnek bizonyult, a középpályán pedig az elefáncstontparti óriás, Fousseni Coulibaly 10 párharcot nyert meg az ellenfeleivel szemben. A már a meccs elejétől sorra vezetett akciók azonban sokáig elhaltak a vendég védelmen, mígnem a nagy nyomás alatt elkezdtek hibázni, a finálé főszereplője pedig teljesen váratlanul az ifjú Saad Bguir lett, aki idén eddig csak elvétve került a kezdőbe. Most azonban tanári módon értékesítette két rutinos, szinte önkívületben játszó társa előkészítését: az első félidő legvégén a VB-t sérülése miatt kihagyó Khenissi passzát helyezte a jobb alsó sarokba, majd a második játékrész elején a felfutó jobbhátvéd, Derbali beadását fejelte El Shenawy hálójába. Az idegenben lőtt gól miatt ekkor összesítésben már jobban állt az Espérance, de az utolsó percekben a VB-t is megjárt Anice Badri megadta a kegyelemdöfést is egy kontra végén egy remekbeszabott lövéssel.

Az Espérance centenáriuma így a 28. bajnoki cím után a 3. BL- trófeával lett igazán teljes, ráadásként pedig a klub képviselheti majd a kontinenst a FIFA klub-világbajnokságon is december közepén. Az Al Ahly-ból különösen a korábban a Baselt is megjáró Ahmed Hamoudinak fájhatott a finálé elvesztése, hiszen ő nem csak a tavalyi hasonló bukásnak, hanem a Zamalek játékosaként még a 2016-os afrikai BL-döntő elvesztésének is részese volt, vagyis zsinórban harmadszor bukott el a nagy kontinentális siker kapujában, nem csoda, ha a meccs után nála el is tört a mécses.

 Balról Khenissi, jobbról Bguir csókolja a trófeát, a kép előterében pedig Yaakobi mutatja a hármast

 

Ezzel a sikerrel már biztos, hogy Tunézia idén is megőrzi első helyét a CAF ötéves ranglistáján, még akkor is, ha a második számú kontinentális kupasorozat, a Szövetségi Kupa döntőjét el is hódítaná a Raja Casablanca a kongói AS Vita Club ellenében. Az utóbbi években sikeres marokkói csapatok azonban Egyiptomot már a harmadik helyre szorítják, bár igazából a ranglistának csak az első tizenkét helyre kerülésben van jelentősége, hiszen ezen országok indíthatnak két-két csapatot a nemzetközi kupák selejtezőiben.

 

A sorozat statisztikái között szemezgetve azt láthatjuk, hogy a kapusok között a legjobb védési hatékonyságot a végül a negyeddöntőben elvérző TP Mazembe elefántcsontparti válogatott portása, Sylvain Gbohouo produkálta, míg a legtöbb kapott gól nélküli meccset a döntőben már nem ilyen hatékony Al Ahly hálóőre, a VB-n is szereplő Mohamed El-Shenawy tudhatta magáénak. A legjobb védő egyértelműen az elődöntőig jutó angolai meglepetéscsapat rutinos válogatott hátvédje, Dany Massunguna volt, aki nem csak a legtöbb felszabadítást és közbelépést tudhatta magáénak, de a fejpárbajokban is a legjobb teljesítményt nyújtotta. A középpályások közül a csoportkörben ragadó marokkói Difaa El Jadida játékosát, Mohammed Ali Bemammert emelhetjük ki, aki a legtöbb sikeres meccsenkénti átadást mutatta be, míg a legtöbb kulcspasszt Akram Djahnittól láthattuk az elődöntőig menetelő ES Sétifből.  A legtöbb sikeres csel a döntős Espérance algériai légiósának, Youcef Belailinek a nevéhez fűződött, míg a góllövőlista éllovasa, Lazarous Kambole használta ki a legjobban a helyzeteit az idén a csoportjában elbukó zambiai ZESCO Unitedből.

   

A CAF-kupa döntőjének mérkőzéseit még november 25-én és december 2-án rendezik, de közben meg is kezdődnek a 2018/19-es szezon selejtezői is, hiszen az európai versenynaptárhoz való alkalmazkodás jegyében őszi-tavaszi rendszerben rendezik meg ezentúl az afrikai kupasorozatokat is.

comments powered by Disqus