Egy futballkultúra, ahol bármi megtörténhet... épp, mint a mesében

Mesebeli Afrika

Kis afrikai VB-történelem

2018. május 31. - Legris

Hamarosan kezdődik az idei labdarúgó világbajnokság, melyen ismét öt afrikai válogatott képviselheti majd a kontinenst, így számos médiumhoz hasonlóan blogunk is megkezdi a hangolódást a futballvilág legnagyobb eseményére, mégpedig afrikai VB-kvízünk után most a földrész eddigi VB-szerepléseinek áttekintésével.

Pelé gyakran idézett kijelentése, miszerint még 2000 előtt világbajnoki címet nyerhet afrikai csapat leginkább a "fekete gyöngyszem" mulatságos jóslatainak listáján szokott szerepelni, ha azonban figyelembe vesszük, hogy az ominózus mondat 1977-ben (egyes források szerint '74-ben) hangzott el, amikor afrikai csapat még mérkőzést sem nyert a VB-ken és a futballvilág épp Zaïre leszereplésén röhögött, akkor már nem is tűnik annyira balfogásnak ez a kijelentés. Az eddigi 20 VB-ből ugyanis 13-on vettek részt afrikai válogatottak és a kezdeti gyermekbetegségek után egy látványos előrelépés megkérdőjelezhetetlenül bekövetkezett a nyolcvanas-kilencvenes években. 1986 óta pedig mindig továbblépett legalább egy afrikai csapat a csoportjából, ugyanakkor a nagy áttörés, a négy közé jutás azóta is elérhetetlen maradt a kontinens csapatai számára, az eddigi egyetlen Afrikában rendezett VB pedig voltaképpen csalódást hozott a "hazai" válogatottak számára 2010-ben. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az új évezred foci-evolúciójának új kihívásaival szemben fokozottabban érvényesül a földrész hátrányos gazdasági és infrastrukturális helyzete, és a csodaszerű éremszerzés lehetősége ha nem is feltétlen távolódik, de kézzel foghatóbb realitássá sem válik a közeljövőben.

Az idei megmérettetésen sem lehetnek az afrikai indulóknak vérmes reményeik, de ahhoz, hogy eredményeiket a helyén kezelhessük, érdemes a torna előtt némileg bővebben megismerkedni Afrika VB-történelmével is.

 

A kezdetek gyötrelmei (1934-1974)

 

A labdarúgó világbajnokságok létrehozásakor az akkor még gyarmatokra szabdalt Afrikábán csak három független ország létezett (Libéria, Dél-Afrika és Egyiptom), közülük pedig csak a brit gyarmatbirodalomból 1922-ben elszakadó Egyiptom szerepelt akkoriban rendszeresen nemzetközi megmérettetéseken, de az első labdarúgó VB-re ők sem neveztek még. Négy évvel később viszont, az Olaszországban rendezett tornára már eljutottak a fáraók a selejtezők során Palesztinán átgázolva (7-1, 4-1), így az első afrikai VB-meccset Egyiptom vívta éppen Magyarország ellen, ahol végül Teleki Páléknak sikerült visszavágniuk a ’24-es olimpián elszenvedett csúfos vereségért. Az egyenes kiesés rendszer első körében a 4-2-es magyar siker és továbbjutás ellenére megszületett azonban a VB-k történetének első és második afrikai találata is, mégpedig egyaránt Abdurrahman Fawzi (a csapatképen az első sorban jobbról a második) révén, akit egy a bíró által annulált találat akadályozott csak meg abban, hogy 2-2-es állásnál a kontinensen azóta is példa nélküli VB-mesterhármast érjen el.

A következő afrikai VB-fellépés aztán nagyon sokáig váratott magára különböző okokból. Hosszabb szünet után az 1954-es világbajnokságra nevezett csak újra Egyiptom, ekkor azonban már a nemzetközi labdarúgást irányító politika megváltozása miatt Olaszországgal kellett selejteznie különösebb esélyek nélkül, a bravúr pedig el is maradt (1-2, 1-5). A FIFA-val amúgy sem ápoltak a kontinens képviselői különösebben jó viszonyt, miután a világszövetség visszautasította a három ország társulásából létrehozott Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) felvételét tagjai közé, Egyiptom és Szudán is visszalépett az ’58-as VB selejtezőitől (amihez az is nagyban hozzájárult, hogy Izrael ellen nem voltak hajlandóak pályára lépni). A konfliktus nem sokkal később enyhült valamelyest, amikor a kontinens egyre több országa vívta ki a függetlenségét és csatlakozott a CAF-hoz, így a '62-es világbajnokságra már a FIFA égisze alatt hét afrikai ország nevezett a kontinentális selejtezőkre, hogy aztán a regionális győztes, Marokkó az interkontinentális rájátszásban ismét egy európai nagyágyúval, Spanyolországgal kerüljön szembe, újra csak szinte teljesen esélytelenül (0-1, 2-3). A helyzet azonban akkor mérgesedett el különösen, amikor az 1966-os VB-re a FIFA egyetlen helyet akart felajánlani a selejtezőkben induló összes afrikai, ázsiai és óceániai indulónak, erre válaszul pedig a 17 nevező afrikai válogatott együtt bojkottálta a kvalifikációs tornát, miközben a világbajnokságon Észak-Korea bravúros szerepléssel igazolta, hogy Európa és Amerika mellett más kontinenseknek is lehet helyük a világ legnagyobb labdarúgóeseményén.

Az afrikai bojkott végül elérte a célját, és az 1970-es VB-re már egy helyet fenntartott a FIFA Afrikának, így a kontinens 36 év után újra képviseltethette magát a nagy futball-seregszemlén. Ezzel a lehetőséggel végül élni tudott Marokkó, mely meg is szerezte a kontinens első pontját a mexikói világbajnokságon. A világbajnoki címvédő NSzK ellen nagy csatában, előnyből ugyan még vesztettek az Atlasz oroszlánjai (1-2), majd a már Cubillas-vezette Peru ellen simábban kaptak ki (0-3), a harmadik csoportmeccsen viszont az európai élmezőnyt képviselő Bulgária ellen megszületett a mérföldkőnek tekinthető döntetlen (1-1).

Mindezek után viszont a '74-es torna az egyik legkínosabb afrikai VB-emlék lett az első fekete-afrikai résztvevő, Zaïre (ma: Kongói DK) szereplése révén. A Skócia elleni 0-2 még a tisztességes vereség kategóriájába tartozott, ám ezután kiderült, hogy a játékosok nem kapják meg a korábban beígért prémiumukat, ez pedig alaposan visszavetette a lelkesedésüket, ráadásul ezt követő indiszponáltságuknak más magyarázata is lehetett. A következő ellenfél ugyanis épp a négy éve még Marokkót irányító szövetségi kapitány, Blagoje Vidinics szülőhazája, Jugoszlávia volt, az összecsapás pedig a plávik számára nagyon is fontos, 0-9-es eredménnyel zárult, ami később nem csak a jugoszlávok csoportgyőzelmét jelentette jobb gólkülönbségük révén, hanem máig a VB-k történetének legnagyobb zakója is. Az igencsak furán alakuló mérkőzésen Vidinics a 22. percben érthetetlen módon kapust cserélt, a negyedik, lesnek vélt gól után pedig Mwepu Ilunga nemes egyszerűséggel fenéken billentette a kolumbiai játékvezetőt, aki viszont végül tévedésből egy másik játékost, N'Daye Mulambát állította ki. A megalázó vereségen és a feltételezett bundázáson az ország hírhedt elnöke, Mobutu olyannyira feldühödött, hogy személyesen utazott a helyszínre és a pletykák szerint börtönbüntetést ígért a játékosoknak, ha az utolsó, Brazília elleni mérkőzésen három gólosnál nagyobb vereséget szenvednek. A végeredmény végül épp 0-3 lett, a játékosokban felhalmozódott feszültség pedig a VB-k történetének egyik "legmulatságosabb" jelenetét is szolgáltatta, melynek elkövetője természetesen ismét Mwepu Ilunga volt.

 

A fokozatos fejlődés lépései (1978-1990)

 

Ez volt az a pillanat, amikor Pelé megejtette elhíresült jóslatát az afrikai labdarúgás jövendő fejlődéséről és innen elég jól meg is figyelhető egy fokozatos szintemelkedés a kontinens csapatainak VB-eredményeiben. 1978-ban Tunézia először szerepelt afrikai szövetségi kapitánnyal (Abdelmadjid Chetali) a tornán és rögtön az első afrikai győzelmet is begyűjtötte vele a tunéziai csapat Argentínában. A kárthágói sasok hátrányból fordítottak Mexikó ellen a második félidőben Ali Kaabi, Ghommidh és Dhouib találataival (3-1) és ha ezután szűken ki is kaptak Lengyelországtól (0-1), majd a címvédő NSzK ellen kiharcolt döntetlen (0-0) a kiesést jelentette, végül emelt fővel távozhattak a világbajnokságról.

Az 1982-es VB-n már 24-re emelkedett a mezőny létszáma és Afrikát immár két válogatott képviselhette a tornán, nem is akárhogyan. Kamerun veretlen maradt és bár ezzel sem jutott tovább a csoportkörből, igencsak jól vizsgázott. A már ekkor Kunde és N'Kono kapus nevével fémjelzett védelem például megfékezte a később 11 gólig jutó Bonieket és a bronzérmet szerző lengyeleket (0-0) is, Peru ellen egy les miatt tévesen érvénytelenített afrikai gól miatt maradt el a győzelem (0-0), így a később a világbajnoki címig meg sem álló Olaszország elleni bravúros 1-1 a kiesést jelentette. Még ennél is nagyobb nemzetközi elismerést vívott ki azonban Algéria, hiszen a Madjer-Belloumi duó által repített sivatagi rókák első meccsükön rögtön legyőzték Nyugat-Németországot (2-1). Ezután ugyan kikaptak Ausztriától (0-2), utolsó csoportmeccsükön viszont Chilét is megverték (3-2), és első afrikai csapatként két győzelmet begyűjtve joggal bízhattak a továbbjutásban. Csakhogy egy nappal később annak tudatában játszotta le a csoport utolsó meccsét az NSzK és Ausztria, hogy egy vagy két gólos német siker esetén mindkét fél továbbjut a nyolcaddöntőkbe, így miután a 10. percben érkezett is az ehhez szükséges találat, a csapatok látványosan ölték a játékot a hátralévő időben (1-0). Az algériaiakat csúnyán kigolyózó meccs a "gijóni szégyen" néven vonult be a futball VB-k történelemkönyveibe, a FIFA pedig ekkor határozott úgy, hogy a hasonló helyzeteket elkerülendő a csoportkörök utolsó fordulójában egy időben kell megrendezni a mérkőzéseket.

Ami nem jött össze '82-ben Algériának, azt azonban négy évvel később Mexikóban elérte Marokkó, mely első afrikai csapatként jutott tovább a csoportjából. Előbb Lengyelország és Anglia ellen játszott gól nélküli döntetlent a brazil José Faria által irányított csapat, majd Abdelrazzak Khairi duplájával és Portugália legyőzésével (3-1) meg is nyerte a kvartettjét. A nyolcaddöntőben azonban az NSzK jelentette ismét az észak-afrikai induló vesztét, bár a legendás kapus, Badou Zaki több nagy bravúrt is bemutatott, végül a 87. percben már ő is tehetetlennek bizonyult Lothar Matthaeus bombájával szemben (0-1). Mindeközben Algéria ezen a tornán már nem szerepelt olyan jól, mint négy évvel korábban. A sivatagi rókák Észak-Írország ellen ugyan kiharcoltak egy döntetlen Zinedine Zidane nagybátyjának, Djamel Zidane-nak a góljával (1-1), később azonban Brazíliától (0-1) és Spanyolországtól (0-3) is vereséget szenvedtek és kvartettjük utolsó helyén végeztek.

És az egyenes ívűnek tűnő fejlődés ekkor még nem állt meg. Az 1990-es olaszországi VB hozta el talán a legnagyobb afrikai VB-csodát, mégpedig az akkor már 38 esztendős Roger Milla által repített kameruni válogatott emlékezetes menetelésével. A nyitómérkőzésen rögtön a címvédő Argentína legyőzésével (1-0) sokkolták a szelídíthetetlen oroszlánok a közvéleményt annak ellenére, hogy kilenc emberrel kellett befejezniük a mérkőzést, majd Románia ellen villant először Milla. A keretbe is csak egy sérülés miatt bekerült veterán támadó a szünetben szállt be a meccsbe csereként és végül duplájával diadalmaskodott Kamerun (2-1). Az utolsó csoportmeccsen már biztos továbbjutóként kikaptak ugyan a Szovjetuniótól az orosz Nyepomnacsnij edző által irányított kameruniak (0-4), a nyolcaddöntőben Kolumbia ellen azonban ismét parádés cserének bizonyult Milla és egy újabb duplával a máig kontinentális rekordnak számító negyeddöntőbe lőtte a csapatot (2-1). A korábban épp Egyiptomot is elbúcsúztató Anglia elleni meccsen egész Afrika egy emberként szurkolt már a szelídíthetetlen oroszlánoknak, akik a VB-k történetének egyik legjobb meccsét hozták össze a legjobb nyolc között. Platt góljára már-már szokásos módon egy Milla által kiharcolt büntetővel és egy Ekeke-találattal válaszoltak a második félidőben, de nyolc perccel a meccs vége előtt egy Lineker-tizenegyessel hosszabbításra mentették a meccset az angolok, ahol végül egy újabb büntetővel már a győzelmet is kiharcolta számukra Gary Lineker (2-3). Az afrikai labdarúgás egy álommal szegényebb lett, az elkövetkező időszakot azonban igazán nagy reményekkel várhatták a szurkolók.

 

 

Hiú ábrándok hálójában (1994-2006)

 

És talán éppen a megnövekvő elvárások okozták részben az afrikai válogatottak vesztét a következő időszakban. '94-ben három csapat képviselhette már a kontinenst, de Kamerun és Marokkó viszonylag simán elesett a továbbjutástól, míg a debütáló Nigéria hiába szerepelt remekül a csoportkörben, a nyolcaddöntőben belefutott a döntőig menetelő Olaszországba. A korábban nagyon magabiztosnak tűnő szuper sasok sokáig vezettek is a nagy nevű ellenféllel szemben, sőt, a hajrára még emberelőnybe is kerültek, ám ekkor talán túlságosan is elbízták magukat. Két perccel a rendes játékidő letelte előtt Roberto Baggio hosszabbításra mentette a meccset az olaszoknak, majd a hosszabbításban "copfocska" egy tizenegyessel tovább is juttatta a csapatát és haza küldte a remek kezdés után nem várt korai búcsú miatt csalódott nigériaiakat. 

Ezután a mezőny harminckét csapatosra bővítése azt is jelentette, hogy Afrika már öt válogatottat indíthatott a világbajnokságokon, de az előrébb lépés ezután sem sikerült egyértelműen. A kontinens képviselőinek nagy része elhullik azóta is a csoportkörben, és egy-egy csapat képes csak egy-egy tornán számottevőbb teljesítményre. 1998-ban ugyan Kamerun és Marokkó is csak erősen véleményes bírói döntések miatt (egy Vágner játékvezető által meg nem adott kameruni gól Chile ellen illetve a norvégokat továbbjuttató, brazil-verő utolsó perces büntető, mely Marokkó vesztét jelentette) nem jutott tovább a csoportjából. Az ezúttal is a legnagyobb reménységnek számító Nigéria ismét hiába produkált remek teljesítményt a csoportkörben és búcsúztatta el Spanyolországot is, a nyolcaddöntőben megint csak a túlzott elbizakodottság jelei látszódtak a szuper sasokon és végül váratlanul csúnya zakóba szaladtak bele Dániával szemben (1-4), hogy aztán csalódottan csomagolhassanak.

2002-ben Nigéria és Tunézia egy-egy pontot tudott csak szerezni, Kamerun és Dél-Afrika rosszabb gólkülönbsége miatt ragadt a csoportban, így ezúttal az El Hadji Diouf, Papa Bouba Diop, Khalilou Fadiga vagy épp a jelenlegi szövetségi kapitány, Aliou Cissé által repített Szenegál szolgáltatta az afirkai meglepetést. A címvédő Franciaország váratlan legyőzése (1-0) után a Dánia és Uruguay ellen kivívott döntetleneknek köszönhetően továbblépett a csapat a csoportjából. Sőt, később egy hosszabbításba torkolló párharcban a nyolcaddöntőben Svédországot is legyőzték Teranga oroszlánjai Henri Camara aranygóljával (2-1) és már-már a kameruni szelídíthetetlen oroszlánok 1990-es menetelését emlegették velük kapcsolatban a szurkolók. A negyeddöntős rekordbeállítás után viszont Bruno Metsu tanítványai is elbuktak az elődöntő kapujában a verhetőnek látszó Törökországgal szemben, mégpedig kissé naiv játékot bemutatva, hiszen hiába játszottak jóval veszélyesebben a mérkőzés nagy részén, végül itt már ők maradtak alul a hosszabbításban egy kontrát befejező aranygóllal (0-1), így a legjobb négy közé Szenegálnak sem sikerült már bejutnia.

Négy évvel később Németországban Tunéziának ismét csak nem jött össze a bravúros nyolcaddöntőbe jutás és négy VB-debütáns afrikai válogatott közül három, Togó, Angola és Elefántcsontpart is viszonylag simán bukott el a csoportkörben. Ghána azonban ha már hosszú várakozás után eljutott a VB-re, akkor ott legyőzte Csehországot (2-0) és az USA-t (2-1) is, így a nyolcaddöntőben a fekete csillagok egyedül képviselhették még Afrikát. Ott azonban Brazília már túl nagy falatnak bizonyult (0-3), a kijózanító eredmények után pedig a nagy áttörés lehetősége még reménytelenebbnek is látszott, mint az elmúlt négy VB alkalmával. Pontosabban reményt csak egy dolog adhatott, nevezetesen az, hogy a következő világbajnokságnak a torna történetében először Afrika adhat majd otthont.

 

 

A stagnálás kérdései (2010-2014)

 

A "hazai" rendezés egyben azt is jelentette, hogy egyedülálló módon hat válogatott képviselhette Afrikát a 2010-es VB-n, ám ez végül nem eredményezett a korábbiaknál több sikert, de ekkorra a globális erőviszonyok már annyira eltolódtak, hogy voltaképpen ezt meglepetésnek sem tekinthettük. A harmadik évezredben a válogatottakat támogató, speciális szakemberekből álló háttér-hálózat jelentősége drasztikusan megnőtt, ami kidomborította a földrész szövetségeinek szervezeti és infrastrukturális gyengeségeit, ráadásul az elképesztő légiósáramlat miatt a tehetségek pályamodellje is jelentősen átalakult és új típusú buktatókat tartogat a kontinens minden ifjú focista-palántájának, a válogatott játékosok túlnyomó része pedig a jóval gazdagabb és szervezettebb európai ligákból érkezik már, ez pedig nem csak a hazai bázisok jelentős átértékelődéséhez vezetett, hanem gyakran belső feszültségek forrása is lett a sztárok és a számukra szokatlan, zaklatottabb körülmények között és jóval rendezetlenebbül működő szövetségeik között.

A dél-afrikai VB-n a pont nélkül záró Kamerun vagy az egyetlen pontot begyűjtő Algéria és Nigéria teljesítménye is kifejezetten csalódást okozott, de Elefántcsontpart is elbukott ismét egy nehéz csoportban a hagyományos nagyágyúk (ezúttal Brazília és Portugália) mögött. Sőt, a világbajnokságok történetében először fordult elő az is, hogy a rendező válogatott, Dél-Afrika csapata is kiessen már a csoportkörben, bár ez az amúgy éppen elég gyenge periódusát élő bafana bafanától nem is volt nagy meglepetés a kifejezetten nehéz ellenfelekkel, Mexikóval, Uruguayjal és Franciaországgal szemben. A mundér becsületét ismét Ghána védte meg, hiszen ha nem is sziporkázó játékkal, de Szerbia (1-0) és Ausztrália (1-1) előtt sikerült kivívniuk Asamoah Gyanéknak a továbbjutást, majd az Egyesült Államok hosszabbításos legyőzésével (2-1) mindössze harmadik afrikai csapatként még a VB-negyeddöntőt is elérték. Nyugodtan kijelenthetjük azt is, hogy a kontinensről még senki nem került olyan közel a négy közé jutáshoz, mint a fekete csillagok, hiszen a VB-k történetének egyik legemlékezetesebb hajrájában Uruguay ellen Luis Suárez a 120. percben ütötte ki kézzel Aidiyiah gólba tartó fejesét, ám a megítélt büntetőt Asamoah Gyan elhibázta, majd a szétlövésben is alulmaradtak a csalódott ghánaiak (1-1).

Legutóbb Brazíliában a sors kicsit ismételte önmagát, hiszen ugyanaz az öt afrikai ország kvalifikálta magát a VB-re, mely négy évvel azelőtt. Kamerun ismét pont nélkül zárt, Ghána pedig ha nagy csalódást nem is keltett, de ezúttal idejekorán elbukott. Elefáncsontpart számára is a csoportkör volt ismét a végállomás, bár ezt ezúttal kicsit maguknak is köszönhették Drogbáék, hiszen az utolsó meccsen jó helyzetből a Görögország elleni visszafogott eredményőrzés a hosszabbításban ellenük megítélt büntető képében bosszulta meg magát (1-2). Az viszont mindenképpen sikerenek értékelendő, hogy először lépett tovább két afrikai csapat is a nyolcaddöntőkbe, még ha nem is éppen magabiztos játékkal. Nigéria elsősorban Bosznia szűk legyőzésének (1-0) köszönhette a továbbjutását, Algéria pedig a Dél-Korea elleni győzelem (4-2) és az Oroszország ellen kiharcolt döntetlen (1-1) után örülhetett története első VB-továbbjutásának. A nyolcaddöntőben aztán a szuper sasok nem igazán tudták megnehezíteni Franciaország dolgát (0-2), a sivatagi rókák pedig hiába izzasztották meg a későbbi világbajnok németeket, végül alulmaradtak a hosszabbításban (1-2).

A két nyolcaddöntős afrikai csapat ellenére a brazíliai VB egyáltalán nem utalt fejlődő tendenciára, hiszen a negyeddöntők elérésére ezúttal reális esély nem nagyon látszott, miközben az afrikai csapatok meccsenkénti átlagpontszáma a negyvenéves mélypontot közelítette. Az persze talán elmondható, hogy Kamerunt leszámítva a csapatok nem voltak annyira alárendeltek az ellenfeleiknek, mint 2006-ban és 2010-ben, amit a rekord mennyiségű 19 afrikai gól is jelez, azt azonban nagyon nehéz megjósolni, mi vár vajon a kontinens képviselőire Oroszországban, ahol a tavalyi konföderációs kupán is tapasztalható időjárási körülmények sem kedveznek majd nekik különösebben.

comments powered by Disqus