Egy futballkultúra, ahol bármi megtörténhet... épp, mint a mesében

Mesebeli Afrika

ANK-értékelő

2017. február 11. - Legris

A múlt vasárnap véget ért 31. Afrika-kupa sem szűkölködött izgalmakban és érdekességekben. Nagy sztárok és esélyes csapatok távoztak idejekorán, logó orral a tornáról, miközben Európában kevésbé ismert labdarúgók egységes keretként többször rukkoltak elő sokkal érettebb játékkal. Végül Kamerun begyűjtötte ötödik trófeáját, ezzel fellépett az örökranglista második helyére és a rekorder, de most a döntőt elbukó Egyiptom első számú üldözőjévé avanzsált. A tény, hogy nem a legtöbbet villogó gárdák, hanem ismét a két legszervezettebb csapat jutott a döntőbe, jól mutatja, hogy Afrikában is ebbe az irányba szükséges fejlődniük a válogatottaknak. Az Európában sztárrá váló támadók önmagukban nem elégségesek a kevésbé ismert, ám érett játékot produkáló csapatokkal szemben. A valóságos tündérmesét író szelídíthetetlen oroszlánok és a tornán jól teljesítő játékosok jövője ugyanakkor nagyon bizonytalan, hiszen a nagy kihívások mellett most már az Afrikában könnyen túlzásokba eső elvárásoknak is meg kell felelniük a jövőben, és közben javarészt európai klubjaiknál is meg kell állniuk a helyüket gyökeresen eltérő környezetben és merőben különböző viszonyok között, hogy válogatottjaik a kontinensen kívüli ellenfelekkel szemben is versenyképesek lehessenek. Blogunk jelen posztjában nem bizonytalan jóslásokra koncentrálunk azonban, hanem megkíséreljük különböző szempontrendszerek mentén felidézni, mit is láthattunk a 2017-es Afrikai Nemzetek Kupáján:

I. Egy első részben azt igyekszünk számba venni, hogy a labdarúgás nemzetközi tendenciái mennyiben voltak megfigyelhetőek a tornán.

II. Majd a torna legjeit, a legnagyobb csalódásokat, sikereket, felfedezetteket és a legjobb játékosokat vesszük lajstromba.

 

I. A távoli Afrika

 

Nyilván nagy, világrengető taktikai újdonságokat nem hozott az Afrika-kupa, hiszen a földrész futballjának egyik legjelentősebb hátránya, hogy az anyagi, szervezeti és infrastrukturális nehézségek miatt nem rendelkeznek az országok olyan kifinomult, minden szempontra kiterjedő háttérbázissal, mint a világ legtehetősebb gazdaságai által támogatott nemzeti csapatok. Ez a háttérbázis, a videó- és stratégiai elemzők, speciális edzők, pszichológiai és taktikai szakemberek egész hada az egyik legjelentősebb tényezővé váltak az elmúlt másfél évtizedben a világ labdarúgásában, így a korábbi hátrányok ledolgozása után ez jelenti az afrikai labdarúgás számára jelenleg a legjelentősebb kihívást, melyben egyelőre nagy előrelépés jeleit nem láthatjuk, néhány figyelemre méltó jelenséget azonban érdemes kiemelnünk.

  

I.1. Taktikai morzsák

 

A torna 16 résztvevője közül egyetlen egy alkalmazta folyamatosan a három védős felállást, mégpedig nem meglepő módon Hervé Renard csapata, Marokkó, mely az ANK- és VB-selejtezők során is sikeresen fordult már ehhez a stratégiához. Az Afrika-kupán is nagyjából kiegyensúlyozottan működött az 5-3-2 (támadásban 3-5-2), különösen a címvédő Elefántcsontpart kiverése során, néhány rövidzárlat azonban becsúszott, mely megpecsételte az Atlasz oroszlánjainak a sorsát Kongó és Egyiptom ellen. Mellettük még a három belső védő használatától cseppet sem idegenkedő tunéziai válogatott szövetségi kapitánya, Henryk Kasperczak tért át hasonló felállásra az Algéria elleni maghreb rangadón, mely végül a favorit Mahrezék kiesését eredményezte.

Ezektől az esetektől eltekintve a világ élvonalában mostanában a legelterjedtebbnek számító 4-3-3 (védekezésben 4-5-1) felállást alkalmazták túlnyomó többségben az Afrika-kupa résztvevői, alkalmanként azonban a középpályát két klasszikusabb szűrővel és egy irányítóbb jellegű támadóval összeállítva, ami nem ritkán 4-2-3-1-es módosuláshoz vezetett, azonban a jobb és bal oldali támadók elsődleges célja nem a szélek bejátszása, hanem a halfspace-ek különleges pozícióinak kiaknázása volt. Ez különösen látványos volt például a kameruni Moukandjo, a burkinai Nakoulma és Bertrand Traoré az egyiptomi Trezeguet, vagy akár a szenegáli Mané és Keita Baldé esetében is.

A védelmek mindeközben a két szűrővel éppen a védőfal előtti halfspace-ek felügyeletét igyekeztek szorosabbá tenni, így a támadásokat a szélekre szorítani. Ebből következően nem az első vonalban (a védőfalra érkező) vagy második hullámban (a védővonal és a középpályás vonal között) helyezkedő irányítók, hanem a középpályán visszavontabb szerepkörből nem csak védekező, de szervező funkciót is betölteni képes játékosok jelentősége nőtt meg. Ennek a pozíciónak a hiánya vagy kihasználásának gyengesége többször túlzó széljátékhoz és a középen összezáró védelem számára könnyebben hárítható beadásokhoz vezetett. Nem véletlen tehát, hogy a végső győztes kameruni válogatottban Siani, a bronzérmes Burkina Fasónál Kaboré, a szenegáliaknál Kouyaté és Gueye, a marokkóiaknál Fajr és El Ahmadi képesek voltak rengeteget hozzátenni csapatuk játékához, míg a sokáig sérült Elneny Egyiptomnak, a védelembe visszavont Amartey Ghánának, az első meccsen kidőlő Lemina pedig Gabonnak hiányzott nagyon a támadójáték felépítésében, és talán Elefántcsontpart gyengélkedése is visszavezethető Doukouré halványabb teljesítményére.

Nem véletlen az sem, hogy a nemzetközi trendeknek megfelelően a klasszikus befejező centerek helyett a kezdőcsapatokba az összjátékban is hasznos, a centrális pozícióból sokszor kimozduló játékosok kerültek, akik akár visszalépve, akár oldalra kimozdulva igyekeztek megbontani a védőfalat és részt venni a támadások szervezésében is. A döntős egyiptomi keretbe például a szurkolók közt némi morgolódást kiváltva be sem került Bassem Morsi, hanem sérüléséig Marwan Mohsen, később pedig Amr Warda kapott bizalmat, de Kamerunnál is kiszorította általában a klasszikusabb center Vincent Aboubakart a kezdőből Robert Ndip Tambe, miközben Ghánában inkább Jordan Ayew és Tekpetey, Tunéziában pedig Akaichi helyett Khenissi volt az, aki meg tudta kavarni a védelmeket, Burkina Faso pedig jól váltogatta a veterán Aristide Bancét a mozgékonyabb Nakoulmával. A klasszikus csatárok kora tehát Afrikában is leáldozóban van, alig-alig tudták megtörni a védőfalakat olyan centerek, mint a kongói Mbokani, a mali Marega, az algériai Slimani és Soudani, a marokkói Bouhaddouz, a szenegáli Mamé Diouf vagy Moussa Sow, Elefántcsontpartnál betlizett Bony és Kodjia és akár a gaboni válogatott kudarcát is nagyon egyszerű visszavezetni arra, hogy Aubameyang nem tudott eléggé érvényesülni.

 

I.2. A statisztikák mentén

 

Voltaképpen azt is tekinthetjük a nemzetközi tendenciákhoz való igazodás eredményének, hogy a meccsenkénti gólok száma az Afrika-kupákon is folyamatosan csökken immár 2008 óta, öt kiíráson keresztül. Idén 2,06 találatot hoztak átlagban a meccsek, mely ugyan jóval több, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója környékén rendezett tornák termése, vagy a 2002-es mélypont értékei, ám a két évvel ezelőtti 2,13-tól is elmarad. A legutóbbi világbajnokság ugyan kilóg a sorból, de előtte a VB-k góljainak mennyisége is jó ideje ereszkedő tendenciát mutatott, az Európa-bajnokságok meccseinek gólátlaga pedig 2000 óta csökken folyamatosan, a tavalyi 2,15 húsz éves negatív rekordot jelentett.

A jelenség hátterében alighanem fontos tényező, hogy a válogatottak egyre céltudatosabban készülnek a nemzetközi tornákra, melyeknek lebonyolítási rendszere nem a gólra törő harcmodornak kedvez. A csapatoknak ugyanis főként az egyenes kieséses szakaszban nem a minél magasabb pontszám elérése a céljuk néha akár egy-egy vereség árán is, hanem épp ellenkezőleg, a legkisebb botlás elkerülése vezethet csak a végső győzelemhez. Ráadásul az egyetlen mérkőzésen eldőlő párharcok esetében egy esetleges visszavágón sincs esély a javításra, így a jobb gólkülönbséget nagyobb eséllyel eredményező domináns játék nem célszerű választás, hanem sokkal inkább a kockázat minimalizálására törekvő szemléletmód. Ez jól tetten érhető volt az Afrika-kupán is, hiszen a legtöbb meccsenkénti lövést produkáló Szenegál (14,8), Tunézia (14,3) és Marokkó (13,8) csak a negyeddöntőig jutott, a negyedik Mali (13,3) pedig már a csoportkörben elvérzett a legkevesebb lövéssel rendelkező Egyiptom (7,2) és Uganda (7,3), valamint az ebből a szempontból átlagos Ghána (11,3) ellenfeleként. Mindeközben a legkimagaslóbb labdabirtoklással sem Algéria (54,7%), sem Gabon (54,7%) nem ment sokra, sőt, voltaképpen a magas labdabirtoklási arány részben azt jelzi, hogy ezek a csapatok játszottak egy fajta eredménykényszerben, miközben az ellenfeleik kedvükre játszhatták a biztonsági játékukat. 

Ha a gólok száma csökkent is az idei Afrika-kupán a két évvel ezelőttihez képest, a lövések száma növekedett, így is viszonylag jelentősen elmaradt azonban az Európa-bajnokság kísérleteinek számától. Ez az eltérés nyilván az ANK-n visszafogottabb tempó következménye elsősorban, amit egyébként nem csak az afrikai csapatok gyengébb színvonala, hanem a szélsőséges időjárási körülmények, leginkább a hőséghez párosuló magas páratartalom okoz. Ami viszont mindkét kontinensen megegyezik, az a védelmek által szűkített területen a kaput el is találó lövések arányának a csökkenése, az idei Afrika-kupán már csak a próbálkozások 23%-a igényelte a kapusok közbeavatkozását. Ugyanakkor az összes lövési kísérleteknek az európainál nagyobb hányada, 9,1%-a végződött góllal, tehát a támadók hatékonysága összességében nem volt kirívóan alacsony, hiszen a célt eltévesztő lövések aránya sem különösebben magas, 56% az EB 57%-os mutatója mellett.

Ha a torna egyes mérkőzéseit vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy a labdát kevesebbet birtokló csapatok csak a meccsek 29%-án szenvedtek vereséget, miközben 32%-ban győzni tudtak, ez utóbbi pedig 4%-kal magasabb érték a két évvel ezelőtti torna idevágó mutatójánál. Elmarad ugyanakkor a még inkább pragmatikus tavalyi EB statisztikájától, ahol a labdabirtoklás még kevésbé járt együtt a győzelemmel, ugyanis Európában a játékszerhez kevésbé ragaszkodó csapatok 37%-ban is diadalmaskodtak. Ugyanakkor az is látható, hogy az Afrika-kupán kevesebb alkalommal volt nagy eltérés a csapatok labdabirtoklása között (idén a meccsek 15%-án haladta meg a 60-40%-nál nagyobb eltérést), míg az EB-n a nagy tudáskülönbség is eredményezte az alacsonyabb mutatót (a meccsek 28%-án nagyobb a 60-40%-nál a különbség) és az azzal járó 35%-nyi vereséget.

Jelentősebb eltérés látható azonban a két kontinens tornája között a lövési kísérletek számának és az eredményességnek a kapcsolatában. Az idei Afrika-kupán az ellenfelüknél kevesebbet kísérletező csapatok ugyan szintén megnyerték a meccseik 31%-át, ami magasabb a két évvel ezelőtti értéknél (23%), ugyanakkor az EB-n a lövések száma már sokkal meghatározóbb volt a mérkőzés kimenetelét illetően, hiszen a kevesebb lövőhelyzet az európai kontinensviadalon már 47%-ban eredményezett vereséget. Mivel korábban láttuk, hogy az afrikai válogatottak lövései nem voltak kevésbé hatékonyak, így ez a jelenség egyértelmű jele, hogy Afrikában sokkal ritkábban fordul elő olyan jelentős erőkülönbség két csapat között, mely egyszerre határozná meg előre a lövések számát és a meccs kimenetelét is egyben. Míg az ANK-n idén a lövések számában 12-nél nagyobb különbség egyszer sem volt a találkozók két csapata között, az Európa-bajnokságon a meccsek 6%-ában még 20-nál is nagyobb volt a különbség, a meccsek negyedén pedig 10-nél nagyobb volt a differencia a két csapat lövési kísérleteinek számában, melyeket persze néhány kivételtől eltekintve meg is nyertek a sokkal erősebb csapatok.

Hasonlóan látványos a tendencia a kaput eltaláló lövések és az eredmények korrelációjában. Míg az EB-n a mérkőzések csaknem egyharmadán az egyik kapust legalább nyolccal többször tesztelték az erősebb csapatok, az Afrika-kupán mindössze a meccsek nyolcadán fordult elő ekkora különbség, így aztán a szorosabb összecsapásokon a negatív kapura lövési mutatóval rendelkező csapatok a meccsek 24%-án tudtak győzni szemben a nagy erőkülönbséggel lejátszott európai meccseken látott 8%-kal.

Összességében tehát azt állapíthatjuk meg, hogy ha az Afrika-kupán a játék színvonala a számos kedvezőtlen adottság és a háttérbázis gyengeségeiből adódóan el is marad például az EB szintjétől, a mezőny azonban Afrikában sokkal kiegyensúlyozottabb, így sokkal kevesebb a kiszámítható mérkőzés, mint a világ legerősebb válogatottjait felvonultató Európa-bajnokságon, ahol ezektől a világszinten is kimagasló gárdáktól nagyobb lemaradásban van a második vonal. Afrika legerősebb csapatait talán ennek a második vonalnak a szintjére helyezhetjük jelenleg, azonban meglehetősen szélesedő skálán. A legtöbb tagországgal rendelkező konföderáció, a CAF keretein belül a relatív fejlődés mellett felfelé egyik ország sem tud kiugró lépést tenni, miközben egyre több válogatott zárkózik fel erre a szintre, így az afrikai csapatok kiegyenlített és váltakozó eredményű csatákat vívnak a kontinentális megmérettetéseken, VB-selejtezőkön.

 

II. Afrika közelebbről

 

A két évvel ezelőtti sajnálatos egyenlítői-guineai incidens után kifejezetten örömteli volt, hogy az Afrika-kupa lelátóira visszaköltözött a testvéries hangulat, és a lelátókon a szurkolók maroknyi csoportja is képes volt egészen kivételes hangulatban végigszurkolni a mérkőzést a legkisebb ellenségeskedés nélkül. Az infrastruktúra hiányosságai, az utazás nehézségei és költségei miatt az afrikai országok szurkolói nehezebben követik válogatottjaikat a távoli eseményekre, így a gaboni torna kissé túlméretezett stadionjaiban is előfordult, hogy félház előtt játszották a meccseket és a hazai válogatott korai kiesése sem tett jót az átlagnézőszámnak. Akik azonban eljutottak a mérkőzésekre, igencsak megadták a módját a szurkolásnak, elképesztő maskarákban táncolták, dobolták, ünnepelték végig a meccseket egyedülálló kavalkádot varázsolva a stadionokba.

Emellett azonban most az is kellemes meglepetés volt, hogy a pályán szinte minden mérkőzésen, a legkiélezettebb helyzetekben is kifejezetten baráti viszonyban küzdöttek egymással a játékosok, amit a tornán kiosztott egyetlen egy piros lap, és meccsenkénti átlagban 2,6 kiosztott sárga lap is igen jól jelez. Ezzel együtt pedig a játékvezetők előtt is mélyen fejet kell hajtanunk, ugyanis szinte kifogástalanul vezették le a torna meccseit, egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy hány említésre méltó hibát követtek el a 32 mérkőzésen. A zimbabweiek egy Mbodji belépő után elmaradt tizenegyest, a Ghána-Egyiptom összecsapás tagjai mindkét oldalon egy-egy elmaradt második sárga lapot, a kongóiak egy Ghánának könnyű síppal befújt tizenegyest vagy esetleg a döntőben az egyipomiak az egyenlítőgól előtt egy N’Koulou szabálytalanság-szerűséget kérhetnek számon a játékvezetőn, ezek az esetek azonban egy három hetes viadalon még bőven az elfogadható hibaszinten belül maradnak.

 

II.1. A torna flopjai 

 

Elsőre talán túlzásnak tűnhet, hogy a négy közé jutó Ghánát is a flopok között említjük, de egyrészt a „kiscsapatok” mind derekasan helyt álltak a tornán, másrészt a nyugat-afrikai ország szurkolói elég nagy csalódásként élték meg, hogy hiába jutottak zsinórban hatodszor is az elődöntőbe a fekete csillagok, ezúttal sem sikerült győzniük. Ráadásul a csapat produkciója kifejezetten nyögvenyelős volt, egy-egy kínkeserves győzelem jött csak össze Uganda és Mali ellen, majd a Kongó elleni negyeddöntőben is szüksége volt Fortunára is a torna után lemondó Avram Grant tanítványainak. Különösen André Ayew játéka volt a vártnál sokkal halványabb, de Christian Atsu hatékonysága is messze elmaradt a két évvel ezelőttiektől. Dicsérni talán csak a hol középpályásként, hol középhátvédként bevetett Daniel Amartey-t, a nagy mezőnymunkát végző Mubarak Wakasót, a lesérülő Baba Rahmant jól pótló Frank Acheampongot lehet, esetleg egy-egy megmozdulásért Jordan Ayew-t, no meg a bronzmérkőzésen bevetett legifjabb generáció, Tetteh, Tekpetey vagy Ofori potenciáljában bízhatnak a szurkolók a jövőt illetően. 

Szenegál voltaképpen a csoportkörben a legnagyobb favorithoz méltóan teljesített, gyorsan megszerzett vezetés után kicsit azért izzadósan verték meg Tunéziát, majd könnyedén Zimbabwét, később pedig a B-csapattal is döntetlent harcoltak ki a becsületéért küzdő Algéria ellen is. A végső győztes, Kamerun viszont legnagyobb erényével, a masszív védekezéssel megfogta a negyeddöntő elején a Teranga oroszlánjait, akik voltaképpen először kerültek eredménykényszerbe a torna során, erre viszont nem igazán tudtak reagálni, és előjöttek a csapat játékának gyengeségei. A büntetőrúgások végül épp annak a Sadio Manénak a hibájával végződtek, akit korábban Aliou Cissé „isteni ajándéknak” nevezett, de a szövetségi kapitány is elsősorban az összjátékok hiányát tartotta fő problémának. Az alig 21 esztendős Keita Baldé hiába mozgott nagyon ígéretesen, nem tudott elég hatékony lenni a kapu előtt, de a leggyengébb posztja a szenegáli válogatottnak a középcsatáré volt, hiszen Mamé Diouf és Moussa Sow sem tudta megfelelően gólra váltani a társak által kialakított helyzeteket.

A gaboni válogatott kiesése igazából csak csalóka meglepetés, hiszen aki kizárólag Aubameyang nevét ismeri, azt gondolhatná, hogy erős kerettel vágott neki a rendező a tornának. Ezzel szemben a párducok kezdőcsapatát javarészt második vonalbeli futballisták alkották, nem véletlen, hogy a tornának a világranglista 110. helyéről vágtak neki, a mezőny leggyengébb helyezésével, mintegy 42 hellyel a második leggyengébb válogatott, Bissau-Guinea mögött. A rossz eredmények miatt alig két hónappal a torna előtt váltott szövetségi kapitányt a csapat, így tehát José Antonio Camachónak nem sok ideje volt összekovácsolni a játékosokat. A nem túl acélos keret számára nagyon érzékeny veszteség volt az első meccsen lesérülő Mario Lemina (Juventus) elvesztése, aki az akciók szervezésében játszott kulcsszerepet, őt a kínai másodosztályból érkező  Tandjigora vagy a Szerbiában profiskodó Kanga nem tudta pótolni. A válogatottban a torna előtt debütáló Denis Bouanga (Tours) ugyan ígéretesen teljesített, két kapufát ért csak el, miközben egy Bouangától kapott ajándékgólja és egy büntetője ellenére Aubameyang kifejezetten gyengén muzsikált, a Kamerun elleni sorsdöntő mérkőzésen egyszer az üres kapuba sem tudott betalálni. Korábban is egyébként csak ötször harcolta ki Gabon az ANK-kvalifikációt két rendezés mellett, és csak kétszer jutottak tovább a csoportjukból. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy veretlenek maradtak, sőt dominálták a meccseket a később arany- és bronzérmet szerző alakulatokkal szemben is, akkor az idei kiesés legfeljebb azért nevezhető meglepetésnek, mert hazai csapatként nem sikerült a második körbe lépniük a párducoknak, ez a szégyen pedig a 31 Afrika-kupa során mindössze harmadszor esett meg  a rendező ország válogatottjával.

A címvédő Elefántcsontpart sem élte túl a csoportkört, ami a kényszerű generációváltás nehézségeivel is magyarázható. Drogba után a két évvel ezelőtti győztesek közül is olyan alapemberek tűntek el a válogatottból, mint Yaya és Kolo Touré, Tiéné, Tioté, Viera vagy Barry kapus, Gervinho pedig sérülés miatt volt kénytelen kihagyni a tornát. Az Hervé Renard helyére érkező Michel Dussuyer számára túl nagy nehézséget okozott az új, kétségtelenül tehetséges játékosok összecsiszolása és már a selejtezők során is komoly gondot jelentett a góllövés az elefántoknak. Az Afrika-kupán is az akciók befejezése volt a fő probléma, a válogatotthoz a torna előtti hetekben csatlakozó Wilfried Zaha (Crystal Palace) is inkább csak a védelmek megkavarásában jeleskedett, a középcsatárok közül Wilfried Bony (Stoke) meglehetősen gyenge formában van mostanában és az angol másodosztályból érkező Jonathan Kodjiára (Aston Villa) is leginkább a lehetőségek elpuskázása miatt emlékezhetünk. A Togo elleni gól nélküli döntetlen már megalapozta a kudarcot, hiszen ezután a fő vetélytársak ellen már eredménykényszerben játszott a csapat, így Kongót sem sikerült legyűrni, a korábbi sikeredző, Hervé Renard Marokkója pedig végül kivégezte a rutintalan gárdát. A torna után Solomon Kalou is bejelentette, hogy átadja a helyét a fiataloknak, de az új generáció felvirágoztatását már biztosan nem a kiesés után lemondó Dussuyer fogja irányítani.

A történelmi sikerként a nyolcaddöntőig jutó 2014-es VB-szereplés óta Algéria immár másodszor vágott neki nagy reményekkel az Afrika-kupának, ráadásul most az első algériaiként az elmúlt év legjobb afrikai labdarúgójának is megválasztott Riyad Mahrezzel megerősödve. A szereplés azonban még a két évvel ezelőtti tornánál is nagyobb csalódás lett, hiszen most még a csoportjukból sem sikerült továbbjutniuk a sivatagi rókáknak. A sötét fellegek már a torna előtt is gyülekeztek a csapat feje felett edzői válság formájában, hiszen a viszonylagos sikerek ellenére kapott éles kritikákat megelégelő Christian Gourcufföt előbb Milovan Rajevac, majd alig két hónappal később Georges Leekens váltotta a kispadon, utóbbi pedig már a kerethirdetésnél darázsfészekbe nyúlt azzal, hogy kihagyta a korábbi csapatkapitány Carl Medjait és a közönségkedvenc Sofiane Feghoulit az utazók közül. Ráadásul ezeket a döntéseket egyáltalán nem igazolták az események, a Medjani nélkül felálló védelem végig meglehetősen ingatagnak bizonyult, voltaképpen már a Zimbabwe elleni 2-2 is kényelmetlen helyzetbe sodorta a csapatot, hiszen ezután Algéria is már eredménykényszerbe került a maghreb rangadón Tunéziával szemben, és az újabb két beszedett gól után voltaképpen már reménytelen helyzetben mérkőztek meg a szenegáli B csapattal, mely további két gólt rámolt be a hálóba (2-2). Közben a támadószekcióban sem mindenki villogott, ha a két Leicester-játékos, Mahrez vagy Slimani teljesítményére összességében nem is lehet olyan nagy panasz, Feghouli távollétében Brahimi (Porto) és Soudani (Dinamo Zagreb) nem tudott felnőni hozzájuk, a csereként beszálló Ghezzal (Lyon) vagy Sofiane Hanni (Anderlecht) pedig túl kevés lehetőséget kapott a bizonyításra. A torna után Georges Leekens távozott is a kispadról, de könnyen lehet, hogy nem csak az ő feje hullik porba, az algériai sportminiszter ugyanis már a labdarúgó szövetség hirtelen döntéseiről elhíresült elnökének, Mohamed Raouraouának a lemondását követeli.

 

II.2. A torna topjai

 

Ugyan Tunézia is látványos támadójátékot produkált a csoportkörben, a két negyeddöntős észak-afrikai csapat közül azért soroljuk mégis inkább Marokkót az öt "top" közé, mert a kárthágói sasok lendülete elfogyott az egyenes kieséses szakaszra, míg az Atlasz oroszlánjai az Egyiptom elleni meccsükön is jó teljesítménnyel rukkoltak elő, jóval több helyzetet dolgoztak ki ellenfelüknél és végül a hajrában egyetlen védelmi rövidzárlat okozta a vesztüket. Előtte viszont a Kongó elleni kisiklást egy Togo elleni magabiztos győzelemmel és a címvédő, Elefántcsontpart legyőzésével és így kiejtésével korrigálták. Mindezt úgy, hogy a korábban Zambiával és Elefántcsontparttal is Afrika-kupát nyerő Hervé Renard szövetségi kapitány nem számíthatott egy sor lesérült támadójára, így Boufal (Southampton), Belhanda (Nice), Amrabat (Watford) vagy Tannane (Saint-Étienne) játékára sem, a helyükre kerülő, kevésbé ismert játékosok, mint az ifjú En-Nesyri vagy Fajr azonban remek teljesítménnyel rukkoltak elő, a rutinos El Ahmadi (Feyenoord) és Benatia (Juventus) pedig jól hozták az elvárt vezérszerepet.

A legutóbb bronzérmet szerző Kongói Demokratikus Köztársaság ezúttal ugyan csak a negyeddöntőig jutott, addigi teljesítményével is a torna egyik legüdébb színfoltja volt. A jelenleg Afrika legjobb edzőjének számító Florent Ibenge sokáig nagyon jól keverte a kártyáit, minden ellenféllel szemben külön taktikát dolgozott ki és főként a támadó posztokon jól alkalmazta a rotációt. A játékosok közül elsősorban a gólkirályi címet is elhódító Junior Kabananga (Astana) érdemli meg a dicséretet, aki feledtetni tudta a torna előtt megsérülő legfontosabb hiányzó, Yannick Bolasie (Everton) távollétét, ugyanakkor Paul-José Mpoku (Panathinaikos) is két hatalmas góllal tette emlékezetessé a szereplését, bár bombagólja a Ghána elleni negyeddöntőben végül kevésnek bizonyult a továbbjutáshoz. Azon a találkozón ugyanis a korábban megbízható védelem kicsit könnyelműnek tűnt és a szerencse is elpártolt a csapattól mind Mbokani és Bakambu kimaradt helyzeteinél, mind a játékvezető által az egyik oldalon minimális kontaktra befújt, a másik oldalon pedig elengedett tizenegyesgyanús eseteknél.

A torna 60 éves története során mindössze másodszor szerzett érmet Burkina Faso az Afrika-kupán, és a 2013-as ezüstérmesek közül most is többen tagjai voltak a csapatnak. Jonathan Pitroipa ugyan ezúttal a második mérkőzésen lesérült, de Bakary Koné (Málaga) idén is végig ott volt a védelem tengelyében, a csapatkapitány Charles Kaboré (Krasznodar) mellett Abdou Razack Traoré (Karabükspor) volt a középpálya motorja, elöl pedig Aristide Bancé (ASEC Abidjan), Préjuce Nakoulma (Nantes) és Alain Traoré (Kayserispor) is nagy szerepet játszottak a gaboni torna sikerében is. Hozzájuk remekül csatlakoztak az ifjoncok, mint utóbbi öccse, Betrand Traoré (Ajax), a középpályán Blati Touré (Omonia Nicosia), a védelemben Issoufou Dayo (RC Berkane), Steeve Yago (Toulouse) és Yacouba Coulibaly (RC Bobo Dioulasso) vagy az alig húsz esztendős kapus, Hervé Koffi Kouakou (ASEC Abidjan). Ebből a csapatból faragott a portugál mester, Paulo Duarte nagyon is ütőképes gárdát, mely voltaképpen az Egyiptommal szembeni elődöntőn is dominálni tudott és csak egy drámai tizenegyespárbajban maradt alul, a bronzmeccsen viszont teljesen megérdemelten vívta ki Ghána ellen a harmadik helyet.

Az idei Afrika-kupát megelőzően zsinórban három torna selejtezőit bukta el a hét győzelmével rekorder Egyiptom, alighanem nagyban a zűrzavaros belpolitikai helyzet miatt. A konszolidálódó, újjáéledő ország számára szimbolikus jelentőségű volt a mostani kvalifikáció és a tornán produkált menetelés. A defenzív taktikájáról elhíresült Héctor Cúper ugyan nem hazudtolta meg önmagát, és a fáraók a legkevésbé sem próbálkoztak meg közönségszórakoztató futballt produkálni, nagyon masszív és egységes csapatot alkottak azonban. A Mali elleni gól nélküli döntetlen után Uganda, Ghána és Marokkó legyőzéséhez is egyetlen gólra volt szükség. Az elődöntőig gólt sem kapó csapat belső védői, Ahmed Hegazy (Al Ahly) és Ali Gabr (Zamalek) megbonthatatlan falat alkottak a mélyen visszahúzott, Tarek Hamed (Zamalek) által vezetett középpálya mögött. Az El Shenawy sérülése miatt fél óra elteltével a kapu őrzését átvevő 44 esztendős Essam El-Hadary korrekorderként írta be magát a történelemkönyvekbe, majd a döntőbe jutáshoz a Burkina Faso elleni tizenegyespárbajban két büntető hárításával is hozzájárult. A támadók közül Mohamed Salah bizonyította elsősorban, hogy kevés támadófeladatával is komoly veszélyt tud teremteni az ellenfelek kapui előtt, de alighanem a bal oldalon a mindössze 22 esztendős Mahmoud Hassan Trezeguet is még többet mutathatott volna, ha támadóbb felfogásban játszik a csapat. A fináléban ez most nem volt elég, így Cúper kilencedszer maradt le egy hajszállal egy trófeáról.

Talán már akkor is a torna első számú topjának számítana a kameruni válogatott teljesítménye, ha a szelídíthetetlen oroszlánok nem nyerik meg a döntőt. A korábbi sztárok kiöregedése és több nagyobb név távolmaradása után ugyanis Hugo Broos szövetségi kapitány kevésbé ismert játékosokból kovácsolt kifejezetten ütőképes gárdát, amelyik már az ANK- és VB-selejtezőkön is megmutatta, hogy sokkal szívósabb ellenfél tud lenni a korábbi, nagyobb neveket felvonultató, ám viharos belső feszültségektől cseppet sem mentes csapatnál. A csoportkörben a Burkina Faso ellen kiengedett győzelmi esély után Bissau-Guinea ellen már valóban oroszlánként küzdve fordított hátrányból a csapat, majd a házigazda Gabon, a nagyobb favorit Szenegál és a legutóbbi ezüstérmes Ghána ellen sem adták alább, miközben a csapatkapitány Benjamin Moukandjo a 2014-es előzmények után némileg meglepő módon igazi vezéregyéniséggé vált. A klubjában semmibe vett Ondoa kapus, a védelemben a francia másodosztályból érkező Adolphe Teikeu (Sochaux), az egy ideje már alapembernek számító Ambroise Oyongo (Montréal) vagy az ANK-n most debütáló Collins Fai (Standard Liège) kifejezetten érett játékot produkáltak, a Csehországban légióskodó Michael Ngadeu-Ngadjui pedig talán a torna legjobb teljesítményét nyújtotta akár szűrőként, akár a védelemben bevetve. A középpályán Broos két felfedezettje, Arnaud Djoum (Hearts) és a veterán Sébastien Siani (Oostende) tökéletesen feledtették náluk sokkal nagyobb nevű játékosok hiányát, a támadók közül pedig a CAF által a torna legjobbjának választott Christian Bassogog (Aalborg) elképesztő lendületet vitt az akciókba. Ha a többi csatár teljesítménye hagyott is kivetnivalókat maga után, a papíron a keret legnagyobb sztárjai közül Vincent Aboubakar (Besiktas) mellett Nicolas N’Koulou (Lyon) esetében is meg kell jegyeznünk, hogy szó nélkül tűrték, hogy az újoncok mögött a kispadra szorultak, amikor pedig a pályára léptek a döntőben minden elismerést megérdemlő sportember módjára el is döntötték a kupa sorsát.

 

II.3. A torna álomcsapata

 

Az egyiptomi El-Hadary korrekorder lett, a burkinai Koffi jobb hatékonyságot produkált, a szenegáli Diallo gólt sem kapott a tornán, a legjobb hálóőrnek mégis Fabrice Ondoát választjuk, hiszen a klubjaiban folyamatosan parkolópályára tett ifjú portás számtalan nagy védéssel vette ki a részét a szelídíthetetlen oroszlánok végső sikeréből. A legemlékezetesebb talán a csoportkör utolsó fordulójában a Gabon elleni ki-ki meccs hosszabbításában bemutatott bravúrja, ami nélkül Kamerun az egyenes kieséses szakaszba sem jutott volna be, így reflexmozdulata az egész torna összképét befolyásolta nagyban.

Álomcsapatunk védelmének tengelyébe a sokáig bevehetetlen egyiptomi fal alappillére, Ahmed Hegazy (Al Ahly) mellé az a Michael Ngadeu-Ngadjui (Slavia Praha) került, aki védőként és védekező középpályásként is megállta a helyét és hatalmas mezőnymunkája mellett két gólt is szerzett. A jobb oldalra a marokkói válogatott három belső védős rendszerében a jobb szélt bejátszó, így védekező tevékenysége mellett az akciók során is kellő teret kapó Nabil Dirar (Monaco) került, a bal oldalra pedig a döntőben talán a mentális fáradtságtól néha kissé indiszponáltnak tűnő, a torna során viszont kimagasló teljesítményt nyújtó Ambroise Oyongo (Montréal), aki Betrand Traoré, Mané és Atsu után összességében Mohamed Salahot is képes volt hatástalanítani.

A burkinai középpálya motorja, a labdaszerzések mellett kitűnően osztogató Charles Kaboré (Krasznodar) kihagyhatatlan a legjobb tizenegyből, egy ANK-ezüst után most egy bronzéremmel is gazdagodott, nagy érvágás a csődöröknek, hogy a torna után bejelentette nemzetközi visszavonulását. A szenegáli válogatottat a csapatkapitány Cheikhou Kouyaté képviseli álomcsapatunkban, aki bár a csapat támadóit nem tudta kisegíteni az akciók befejezésében, de a legnagyobb favoritnak tűnő gárdában végig megbízható teljesítményt nyújtott.

A támadósorunkba a szinte minden egyiptomi gólban kulcsszerepet játszó Mohamed Salah (Roma) mellé a gyakran rendkívül kreatív tunéziai offenzív sort képviselő Naim Sliti (Lille) és a burkinai válogatottban idén különösen jó Afrika-kupát produkáló Préjuce Nakoulma (Nantes) is bekerült. Mindeközben csatárként a gólkirályi címet begyűjtő, gyakran szinte ellenállhatatlannak tűnő Junior Kabananga (Astana) helye sem lehet kérdéses.

 

II.4. A torna felfedezettjei

 

A torna legnagyobb felfedezettjei közé elsősorban olyan U23-as játékosokat igyekeztünk összeválogatni, akik kevésbé voltak ismertek korábban az európai futballszurkolók számára, az Afrika-kupán viszont folyamatosan jó teljesítményt nyújtottak.

Így aztán a burkina fasói válogatott balhátvédje, a hazai ligában bronzérmes RC Bobo-Dioulassóból érkező 22 esztendős Yacouba Coulibaly mindenképpen idekívánkozik, hiszen az ő felbukkanása és teljesítménye még az afrikai labdarúgást jobban ismerők számára is igazi meglepetés volt. Az ANK-selejtezőkön ugyan kétszer már lehetőséget kapott a csődörök között, azt a lelkes, és védekezésben szinte hibátlan játékot azonban aligha várhatta tőle bárki, amivel végül a torna során hat mérkőzésen keresztül előállt, így bármi is lesz az ifjú balbekk további sorsa, igazán örömteli, hogy egy Afrika-kupa bronzérem büszke tulajdonosa lehet.

Nála azért valamivel ismerősebben csenghet Európában a marokkói Youssef En-Nesyri neve, hiszen az alig 19 esztendős támadó másfél éve már a spanyol Málagában bontogatja a szárnyait. Az ősszel tíz bajnokin pályára is lépett csereként, melyeken egy gólt és egy gólpasszt is jegyzett, így került be a marokkói keretbe. Az Afrika kupán kezdetben csak a kispadon foglalhatott helyet, de a Togo ellen csereként szerzett találata után bekerült a kezdőbe, a csoportból való továbbjutást jelentő gólt is ő készítette elő és a negyeddöntőben is több helyzetet alakított ki, melyekből azonban a társaknak már nem sikerült betalálni.

Az általunk ide sorolt Daniel Amartey azért valamelyest kilóg a sorból, hiszen őt már jól ismerhetjük a Köbenhavnnel az EL-ben, nyártól pedig a Leicesterrel a PL-ben játszott meccsei apropóján, a válogatottban azonban a selejtezők során mutatkozott be és most vett részt először Afrika-kupán. Alig 22 esztendős létére nem csak az egyik legjobbja volt a fekete csillagoknak, de az egyik legmegbízhatóbb tagja is, aki a megszokott középpályás poszt mellett kényszerűségből akár a védelem tengelyében is megállta a helyét. Sőt, valójában jobb középhátvéd volt, mint az erre a posztra predesztinált csapattársai, így a bronzmeccsen bemutatkozó fiatalokkal együtt a ghánai újjászületés egyik letéteményese lehet a jövőben.

Nem csak Ondoa, hanem akár a 21 esztendős zimbabwei Mukuruva és leginkább pedig a 20 éves burkinai portás, Hervé Koffi Kouakou teljesítménye igyekezett az idei Afrika-kupán megcáfolni a kontinens kapusainak gyengébb képességeiről szóló sztereotípiákat. Elefántcsontparti klubjával, az ASEC Abidjannal már tavaly bemutatkozott az afrikai BL-ben is és már ott is a sorozat egyik legjobb kapusának bizonyult, a kontinenstornán pedig szélesebb közönségnek is bizonyságot adott képességeiről. Az egyetlen vele kapcsolatos rejtély, hogy vajon hogy állhatott oda az Egyiptom elleni elődöntő tizenegyespárbajának negyedik sorozatában büntetőt rúgni, ha az előtte lövő csapattársait idegességében nézni sem bírta, hanem látványosan hátat fordított. Mivel pedig a maga lövését el is hibázta, a korábban hárított büntető ellenére a meccs negatív hőse is lett egyben. A bronzmeccsen már ismét több nagy védést is bemutatott, így feltehetően megnyugodva és teljesen megérdemelten vehette át a bronzérmet.

A szervezők a torna legjobbjának is megválasztották Christian Bassogogot, amit kicsit talán túlzásnak érzünk, a felfedezettek kategóriájában azonban mindenképpen az élre kívánkozik a teljesítménye. A rövid amerikai kitérő után a dán Aalborgba kerülő 21 esztendős támadó már a torna első mérkőzésétől felhívta magára a figyelmet sebességével. Ha a hatékonysága még nem is az igazi, rengetegszer zavarba tudta hozni az ellenfelek hátvédjeit, így aztán az aranyérmes csapatban elsősorban ő volt az, aki a védelmekre vezette a labdát. Az első válogatott gólja azért nehezebben született meg, de a Bissau-Guinea elleni fordítást jelentő találatot már ő készítette elő, majd az elődöntőben, a Ghána elleni meccs utolsó perceiben átesett a tűzkeresztségen és egy hatalmas sprint után elegánsan pörgette a hálóba első találatát az oroszlánfejes mezben.

  

II.5. A torna legjobb támadói

 

Nagyjából a korábban felvázolt tendenciák eredményének is tekinthető, hogy a góllövőlista megnyeréséhez az elmúlt négy tornából immár harmadszor volt elég 3 találat, a belgiumi évek után már a kazah Asztanában légióskodó, így az európai BL-ben és EL-ben is megforduló Junior Kabananga játéka elsősorban Yannick Bolasie sérülése miatt kerülhetett előtérbe, de a 27 éves támadó pazarul élt is a lehetőséggel. Mindhárom csoportmérkőzésen betalált az ellenfelek hálójába, Marokkó ellen győztes gólt szerzett, a címvédő Elefántcsontpart ellen fejesgólja mellett egy gólpasszt is kiosztott és a Togo elleni sikerhez is hozzátette a maga találatát. A negyeddöntőben Ghána ellen már ő sem tudott azonban segíteni a leopárdokon, legfeljebb egy elmaradt büntetőt kérhetett számon a játékvezetőn.

Két góllal végzett tizenegy játékos is, közülük pedig leginkább Mohamed Salahot érdemes kiemelni, aki a találatai mellett két gólpasszt is kiosztott, így pedig az egyiptomi válogatott öt góljából négynek tevékeny részese volt. Két gólja mellett egy-egy gólpasszt is adott Mahrez, Slimani (Algéria), Sliti (Tunézia) és Préjuce Nakoulma is, utóbbi ráadásul Bissau-Guinea ellen látszólag egy további gólt is szerzett, ám hivatalosan végül Rudinilson öngóljának ítélték az első találatot, bár a tv-felvételek alapján azt a labdát még időben hárította a gólvonalról Juary, így a kikotort labdát a hálóba küldő Nakoulma két hivatalos találattal végzett.

Mellettük érdemes megemlékezni a győztes kameruni válogatott csapatkapitányáról, Benjamin Moukandjóról is, aki ugyan csak egy gólt szerzett (szabadrúgásból Burkina Faso ellen), azonban további három találatot is ő készített elő. A Bissau-Guinea elleni egyenlítőgól, az elődöntőben Ghánával szemben a vezetőgól és a fináléban az Egyiptomal szembeni egyenlítő találat is az ő passzaiból született.

  

II.6. A torna legjobb kapusai

 

Az Afrika-kupán pályára lépő kapusok közül a szenegáli válogatott hálóját őrző Abdoulaye Diallo maradt hibátlan, ugyanis a Rennes kispadjáról nyáron a Rizesporhoz távozó kapus összesen 11 lövést hatástalanított a legkisebb hiba nélkül. A Tunézia és Zimbabwe elleni meccsek hibátlan teljesítménye után az utolsó, csapata számára már tét nélküli Algéria elleni meccsen pihent, majd a negyeddöntőben Kamerun ellen is bevehetetlennek bizonyult a kapuja, a hosszabbításban is bemutatott például egy nagy bravúrt. A büntetőrúgásoknál viszont nem tudott túljárni a kameruni lövők eszén, egyetlen kísérletet sem sikerült hárítania, így némi hiányérzettel utazhatott haza a negyeddöntőbeli kiesés után. 

A lesérülő El Shenawy helyére korán beugró Essam El Hadary sem csak korrekorderként hívta fel magára a figyelmet, de sokáig az ő hálója is érintetlen maradt az ellenfeleknek kevés kapura lövést engedélyező, masszív védelem mögött. Az elődöntőben viszont Bancé, majd a fináléban N'Koulou és Aboubakar labdáival szemben is tehetetlennek bizonyult, ezzel pedig a két ifjonc Koffi (Burkina Faso) és Ondoa (Kamerun) megelőzték.

comments powered by Disqus